23.rész - folytatás

Sziasztok:))
Szörnyen röstellem magam, amiért ilyen sokáig nem volt rész, de a napok(milyen napok? Hetek!!) teljesen összefolytak.:( 
Holnap megyek a rokonokhoz másfél hétre, de megígérem, hogy utána rendesen(kb. hetente) lesznek részek. Előre fogok szólni, mikor utazok el/bármi hülyeséget csinálok, és hogy kb. mikorra várhatók a részek.
Ezt a kis apróságot azért rakom most ki, hogy lássátok, még élek és folytatódik a történet.:)
Kérlek bocsássatok meg még egyszer ezekért a rengeteg csúszásokért. Ég is a pofám miatta rendesen.:((
Amint hazaértem(azaz másfél hét múlva), rakom a kövit föl.;)
Puszi, élvezzétek a jó időt és a semmittevést;
Judit.xx

A fiú kinyitotta a szemét és a képernyőre meredt. „Tényleg?” Nyögte ki, mire a nő bólintott. Louis le sem tudta venni a szemét a monitorról.

Van egy kisfia.

Nem tudta szavakba önteni, mit érzett akkor, mikor általánossá vált számára, hogy tényleg egy kisfiú, de biztosan nem voltak sötét gondolatai. Legalábbis még nem.

.

.

.

Mindhárman egy kávézó hátulsó szegletében ültek, úgy, ahogy máskor, most sem akartak nagy feltűnést kelteni. Louis beleharapott a péksüteményébe, és szórakozottan rágcsálni kezdte.

Van egy kisfia.

Eszébe jutott arról a kép, nem, róla, ami a kocsiban pihent.

„Hogy érzed magad?” Kérdezte Danielle, mire Louis vállat vont.

„Nem tudom.” Válaszolta.

Miért nem tud soha semmit?

Eleanor és a másik lány farkasszemet nézett vele.

„Szóval, találkoztam egy fiúval.” Mondta Elenor, maximálisan eltérve az eredeti tárgytól.

A hallottak felkeltették Louis figyelmét. „Tényleg?” Kérdezte, és a lány mosolyogva bólintott.

A fiú elkomorodott, egy kissé féltékeny lett. „Oh.” Mondta, mire a lány átnyúlt az asztalon, hogy megfogja a másik kezét.

„Semmi komoly, kicsim. Nem igazán keresek mély kapcsolatot, legalábbis mostanság. Úgy értem, csak láttam, ahogy kisétál. Elég helyes volt. A Starbucksban találkoztam vele.”

Louis az ajkába harapott, hogy előtörni készülő nevetése ne bukjon ki. „Komolyan?” Kérdezte, hangja vinnyogáshoz hasonlított.

Danielle a szája elé kapta kezét, vállai rázkódtak.

„Mi ezen olyan vicces?” Kérdezte Eleanor homlokráncolva.

„Oh, semmi.” Válaszolta Louis. „Ez csak… nem nagyon lepett meg, hogy a Starbucksban találkoztatok és ennyi. Meglepődtem, hogy egy idegen van a házadban.”

Eleanor elkezdett duzzogni. „Kapjátok be, srácok.”

„És még azt mondja, semmi komoly.” Viccelődött Danielle, és mindkettő nevetésben tört ki.

.

.

.

Louis végre visszatért a szállodába, most épp a folyosón állt a lányokkal.

„Biztos, hogy jól vagy, drágám? Még maradhatunk. Őszintén nem bánnánk.” Mondta Danielle, mire Louis elmosolyodott.

„Jól vagyok, tényleg. Meg, ha már eddig eljutottam, nincs igazam? Különben is, nem kérhetlek meg rá titeket, hogy az életetek helyett az én szarságaimmal törődjetek.”

Eleanor felhorkant. „Hányszor kell még elmondanunk, hogy te sokkal fontosabb vagy, ostoba. Szeretünk és kész.”

Louis mosolya kiszélesedett. „Ti komolyan a legjobbak vagytok. De most már muszáj indulni, rendben?”

Ezután összebújtak egy hármas-ölelésben.

„Írjál vagy hívj, bármikor. Tudod a dolgok rendjét.”

.

.

.