4. fejezet

A folyamatos dörömbölés hangos volt, és hihetetlenül bosszantó. Fáradt volt, nem lehetett volna bekussolni?!

Aztán a telefon csörgött.

Halkan felnyögött, majd az éjjeliszekrényen lévő telefonjáért nyúlt, felvette egy morgó "Hallo"-val.

"Harry, Liam vagyok, nyisd ki az ajtót elba--ADD IDE A TELEFONT LIAM--várj Dani, hagyd hogy beszéljek ve---ADD IDE AZT A KURVA TELEFONT LIAM---"

Harry felült, ahogyan hallotta őket vitatkozni. Gyorsan letette a telefont, kiugrott az ágyból, felkapott egy melegítőalsót és a bejárati ajtóhoz kocogott. Kinyitotta, Liam és Danielle pedig azonnal rárontottak.

"Louis itt van?"

"Louis hívott téged, vagy bármi!?"

Harry becsukta az ajtót, mielőtt még feléjük voldult volna, alaposan feltérképezte az arckifejezésüket. Cseppet sem voltak nyugodtak. Pánik.

"Mi történt?"

"Itt van, nem...?" Kérdezte Danielle, Harry szemeibe bámult, kétségbeesetten kereste benne a számára helyes választ, de nem találta.

Aztán csend lett, Danielle pedig leült a kanapéra, a kezeit az arcába temette.

"Oh Istenem..." Suttogta.

Harry Liamre tekintett.

"Mi történt?"

Liam a cipőit bámulta, a falat, mindent, csak nem Harryt.

Harryn is eluralkodott a pánik, mielőtt még megragadta volna Liam vállait, keményen kezdte rázni.

"Mi az isten történt Liam?!"

"Elbasztam, Harry..."

A göndör felhorkant. "Mondj valamit, amit nem tudok."

"Megtudtam, hogy hol voltak, mivel egy fan észrevette Daniellet... Aztán a recepción ideadták a kulcsokat, mivel mindenki tudta, hogy együtt vagyunk, és meglepett, mikor megláttam, hogy ugyanabban a szobában vannak... Aztán beléptem és egymást ölelték az ágyban és kiakadtam..."

Harry hirtelen Daniellere pillantott, aki meg sem moccant, mielőtt újra Liamre nézett volna.

"Igazság szerint megvádoltam őket azzal, hogy... Megcsalt és---"

"Louis sosem tenné." Szakította félbe Harry.

"Tudom. Tudom Harry, hidd el, tudom, de... Annyira mérges voltam és Louis... Sosem láttam még ennyire összetörtnek... Eleve rémesen nézett ki az utóbbi időben, de... Azt hiszem, hogy az, hogy kiabáltam vele csak rosszabbított a helyzeten... Ő... összepakolta a cuccát és elrohant... Nem vette fel a telefont, aztán úgy gondoltam, hogy beszélnünk kellene veled..."

Harry elengedte Liamet, majd hátralépett.

És Liam folytatta: "És nem volt a többiekkel se---"

"Persze, hogy nincs! Hogy is menne hozzátok? Úgy értem nem viselkedtünk vele valami szépen, vagy nincs igazam?!"

Liam összerezzent, ahogyan Harry megemelte a hangját.

"Úgy értem, hogy gondolhattál erre, Liam?! Hogy tehetted?!"

"Nem tudom..."

"Milyen régen történt?"

Liam az ajkát kezdte harapdálni, mielőtt válaszolt volna.

"Körülbelül... 5 vagy 6 órája..."

Harry szitkozódott egy sort, mielőtt visszament volna a szobájába és megnézte volna a telefonját. Semmi üzenet vagy hívás.

Visszasétált, s Liamet látta, ahogyan Danielle mellett ül, próbálja megnyugtatni.

"És mégis hogy tartott ilyen sokáig ide jönnöd?"

"Mi... Megnéztük egy pár helyen, aztán végső lehetőségként ide jöttünk, de itt sem volt..."

"Az anyjánál van."

Mindketten Harryre néztek.

"Honnan---"

"Ismerem Louist. Mindig, mikor a dolgok rémesre fordulnak azonnal hozzá rohan. Most rohadtul elbasztad, Liam."

A göndör még csak lehetőséget sem adott, hogy válaszoljon, folytatta. "Doncasterbe megyek."

Liam összeráncolta a homlokát. "De Harry..."

"Nem, nincsen de, te seggfej. Ha valakinek közülünk, akkor neked kellene menned, de nem, megkímélem Louist tőled. Elmegyek, és ennyi. Te meg foglalkozz a menedzsmenttel meg az ilyen faszságokkal. Most pedig kifelé."

Azzal pedig megfordult és a szobájába viharzott. Halk léptek hangzottak mögötte, ahogyan pedig megpördült, hogy rákiabáljon arra, aki követte Daniellet látta. Harry visszalépett egyet, majd felsóhajtott, félrenézett.

Danielle egy volt azok közül az emberek közül, akikről utálta, ha sírtak.

"Olyan gyorsan történt... Az egyik percben még aludtunk, aztán a következőben Liam kiabált, és Louis csak elrohant..."

Harry mindeközben ide-oda sürgölődött a szobájában, dolgokat fogott meg és dobálta bőröndbe.

"Ki kellett volna állnom melle--"

"Danielle, az egyetlen te voltál, aki mellette maradt, mikor mi elhagytuk. Szóval bármi is történt, nem tudnálak hibáztatni, hiszen mindent megtettél érte."

A szobában csend honolt, míg Harry befejezte a pakolást. Felkapott egy farmert, egy egyszerű fehér pólót és egy kapucnis pulcsit. Gyorsan megragadott egy hajpántot és a hajába tette, majd arra a sapkáját.

Danielle megállt előtte, majd megfogta a kezét.

"Harry... Hozd vissza könyörgöm, ha lehet egy darabban... Vagy legalábbis annyira amennyire lehetséges... És légy vele türelmes kérlek. Fogalmad sincs, hogy min megy keresztül... Szóval kérlek, Harry. Ha elmész, akkor nem hagyhatod egyedül egy pillanatra sem, nem mondhatod azt neki, hogy belefáradtál abba, amit csinál. Szüksége van rád. Talán nem úgy tűnik, de nagyon szeret téged és szinte minden, amiről beszélt nekem veled volt kapcsolatos. Törődik veled, viszont most neki van szüksége arra, hogy segíts neki... Szüksége van rád."

"Úgy lesz. Ígérem." Válaszolt habozás nélkül.

Danielle elengedte, Harry pedig elrohant.

A lány csak nézte, ahogyan elmegy, majd elővette a telefonját és egy jól ismert számot hívott.

"Hello? Danielle?"

"Eleanor, beszélnünk kell."

.

.

.

"Anyuci, Louis meddig fog még aludni? Jól van?"

Jay lenézett az ikrekre, a szemeik még mindig könnyekkel voltak teli az aggodalomtól.

Mindannyian elborzadtak, mikor Louis szó szerint Jay karjaiba ájult azonnal, ahogyan kinyílt az ajtó. Jaynek küzdenie kellett érte, hogy meg tudja tartani, a falnak kellett támaszkodnia ugyan, hogy ne roskadjon össze a súlya alatt.

Azonnal kiabálni kezdett Lottienak és Fizzynek, hogy siessenek és segítsenek. A két lány lerohant a lépcsőn, már az anyjuk hangjától pánikba estek. Együtt sikerült bevinniük, lefektetni a kanapéra.

Jay levette a cipőit, párnát és takarót hozott, megnézte van-e láza, egyáltalán pulzusa van-e még.

Jay hirtelen megrázta a fejét, elbambult, ahogyan visszaemlékezett. A legfiatalabb lányaira nézett, átölelte őket.

"Csak adjunk neki még egy pár órát, jó?"

Lottie ekkor sétált be a szobába.

"A telefonja ki van kapcsolva, de senki nem is hívta. Nem hinném, hogy minden rendben van vele." Motyogta.

"Miért nem mentek a konyhába, lányok? Ehettek három sütit..."

Az ikrek elmosolyodtak, majd elindultak, bár még mindig kissé zaklatottak voltak.

"Hol van Fizzy?"

"A szobájában. Túl ideges ahhoz, hogy így lássa Louist..." Válaszolt Lottie, majd leült a kanapé mellett a földre.

"Nos... Minden amit tudunk tenni, hogy megvárjuk, amíg felébred, és megkapjuk a válaszokat... Ki fogom deríteni, hogy ki bántotta az én Boo-mat."

.

.

.

Harry felsóhajtott, amint a benzinkútra ért, hogy tankoljon. Még körülbelül másfél órája volt, mielőtt Doncasterbe ért volna.

Meg tudja csinálni...!

Azon gondolkozott, amit Danielle mondott nekik. Az autónak dőlt, a szabad kezébe temette arcát.

Valami komoly baj lehetett a legjobb barátjával.

Gondolkozz, Harry... Gondolkozz.

Körülbelül két vagy három hónapja kezdődött. A klub incidens után...

Mi történt aznap este?

Hova ment Louis?

Lehet, hogy aznap este veszélyben volt?”

Harry felnézett, sóhajtott, miközben kivette az autóból a csövet, bezárta a benzintartályt. Az épületbe sietett, hogy kifizesse a benzinz. Nos, kellene valami nasi... Megragadott egy twixet és egy üveg vizet, mielőtt az idősebb hölgy felé fordult volna, ki a pult mögött ült, újságot olvasott. A pultra helyezte a cuccait, majd a pénztárcáját vette elő.

Az idősebb nő elmondta az árakat, szóval a göndör fizetni tudott.

Megragadta a nasiját, köszönésképpen bólintott, majd meg is fordult, hogy elmenjen.

"Fiatalember, várjon egy kicsit! Tudna adni egy autogamot az unokámnak?"

"Persze..." Motyogta, mielőtt visszalépett volna. ”Hogy hívják?"

"Jenny."

Harry gyorsan aláírt egy darab papírt, majd újra megfordult, hogy kimenjen.

"Ha szeret, meg fog bocsájtani."

Egy pillanatra megállt, visszanézett az idős nőre, aki már újra a magazint olvasgatta.

"Köszönöm..." Mondta mosolyogva, miközben elhagyta az épületet.

Meg tudja csinálni.

.

.

.

Minden olyan ismerős volt. A kanapé puha és kényelmes volt, amin feküdt, a bőre viszketett, ahogyan régen is, mikor az anyja betakarta a gyapjú takaróval. Az ikrek kuncogása hallatszott a konyhából, Lottie ujjainak kopogása a telefonján. Az anyja búgó hangja, ahogyan az ikrekkel beszélt... Hol van Fizzy?

Lassan, végre kinyitotta a szemeit. Nos, nem volt olyan könnyű, mint korábban. Mióta aludhatott már? Megfordult, a szemei Lottieban gyönyörködtek egy ideig, ahogyan a telefonján gépelt. Annyira nagy volt már, és annyira hiányzott neki.

"Daisy, kedvesem, ideadnád a sót az asztalról, kérlek?"

Louis a konyha felé pillantott, kíváncsi volt, hogy mit csinálnak. Megmozdult, megpróbált felülni, amikor is az egész gyomra émelyegni kezdett. A gyomra kevéske tartalma már akkor a torka felénél járt, s mielőtt gondolkozni tudott volna egy darabja már a kanapén kötött ki. Hallotta maga mögött Lottie meglepett sikolyát, mielőtt gyorsan kinyitotta volna az ajtót és a WC elé szinte vetődve öklendezett.

"Oké lányok, maradjatok itt Lottieval! Lottie, lenyugtatnád őket nekem, kérlek?"

Az ajtó csukódásának hangja nem igazán jutott el Louis agyáig, ahogyan csak ült ott, köhögött és köpködött, próbált lélegezni, de nem igazán sikerült a hányással egy időben.

"Ne ess pánikba, Louis, csak engedd ki, nem lesz semmi baj..."

"Anya--"

Újra a csésze felé görnyedt, s kiadta magából mindazt, ami még benne maradt. Végül mikor végre végzett a falnak dőlt. Az anyja egy poharat adott a kezébe, ő pedig lenézett, mielőtt belekortyolt volna.

Szájvíz.

Isten áldja az édesanyját.

Pár másodpercig öblögetett, mielőtt kiköpte volna, s lehúzta a WC-t.

Ez után Louis az anyja karjaiba mászott, szorosan átölelte őt, így nyugodott meg. Végig a légzésére koncentrált, mielőtt Jay is szorosan átölelte volna a fiát. Csendben ültek ott pár percig, mielőtt elhajoltak volna egymástól.

"Louis... El kell mondanod, hogy mi folyik itt."

Louis csak ült ott, a kezeit bámulta. Az összes ember közül, akit ismert az anyja érdemelte meg a legjobban, hogy tudja.

"Mindent elbasztam, anya..." Suttogta.

Jay a fiára nézett, a homlokát ráncolta.

"Miért nem hívtak a srácok?" Kérdezte.

"Kikapcsoltam a telefonomat. Nem beszélnek velem... Hát... Harry igen, de az egész helyzet nagyon fura... Anya, annyira mérges leszel rám..."

Jay lassan kezdte el felismerni, hogy a fia mennyire ideges is volt valójában. Mély levegőt vett, majd újra kitárta a kezeit. "Lou, mindent el kell mondanod..."

Louis bólintott, majd remegve ugyan, de felállt, hogy valamit kivegyen a táskájából. A kanapé mellett talált rá, a nappaliban. Az összes testvére ott volt, de el is csendesedtek, mikor meglátták a bátyjukat.

"Sziasztok..." Suttogta.

A lányok nem is válaszoltak, míg el nem mosolyodott, akkor viszont mind ráugrottak, szoros ölelésbe vonták.

"Nemsokára beszélek majd veletek is drágáim, de most először anyával kell beszélnem kettesben."

Lottie bólintott, majd ő szólalt meg. "Gyerünk gyerünk, menjünk és nézzünk meg egy filmet fent! Phoebe, most te választatsz." Ez után Louisra pillantott, azzal a tipikus 'Majd beszélünk' pillantással, majd felsietett a kicsikkel. Fizzy még utoljára nézett bátyjára, mielőtt eltűnt volna a szeme elől.Mindezek után Louis a táskájához ment, megragadta az ultrahangról kapott képet. Kezei rettenetesen remegtek. Lenézett rá egy pillanatra, majd visszament a fürdőbe. Jay a WC ülőkét használta széknek, ám ahogyan Louis visszatért a helységbe őt ültette le rá. Szüksége is volt rá, így megtette.

Aztán Jay szemei a papírra vándoroltak.

"Mi az?" Kérdezte halkan.

Louis mély levegőt vett, mielőtt átadta volna neki. Az anyja arca teljesen üres volt, mielőtt szúrós szemmel nézett volna vissza Louisra.

"Teherbe ejtetted Eleanort?"

Mindketten tudták, hogy nem ez volt a válasz.

"Anya, úgy sajnálom..." Suttogta, Jay pedig újra a képet kezdte bámulni.

"Ez nem Eleanoré... Ugye...?"

Louis megrázta a fejét.

"A tied..." Jelentette ki Jay.

A nő felsóhajtott, megrángatta kissé a haját, mielőtt ledobta volna a képet a földre. Louis ijedtében megugrott.

"Mikor terhes lettem veled olyan rohadt beteg voltam... És az az idióta orvos azt mondta, hogy vegyem be azokat az idióta pirulákat! És most a világ minden táján fiúk esnek teherbe! Istenem, olyan hülye voltam!"

Louis csak hallgatta, ahogyan sértegette saját magát, nem volt képes bármit is mondani. Aztán az anyja újra ránézett.

"Ki az apa?...Louis mikor találtad ki egyáltalán, hogy a fiúkat szereted? És... Mióta tudod?...Meg fogod tartani?"

A legrettegettebb kérdés. Ki az apja? Hogyan mondhatta volna el neki...? Már így is annyira zaklatott volt...


"Uh, én... Nem akarok beszélni arról, hogy ki az apja... De meg fogom tartani és---"

"Nem, Louis. Nem. Nem vállalhatod fel ezt az egészet egyedül. Mondd el, hogy ki az. Csak le kell ülnünk és megbeszélni ez---"

"Anya nem lehet! Nem mondhatom el, hogy ki az, de fontos ez egyáltalán?! Teherbe estem és férfi vagyok! Az egyik legnépszerűbb férfi a világon és megtartom! Mi--"

"És éppen ez az, amiért tudnom kell, hogy ki az és---"

"Ne fogom elmondani és kész!" Kiabált Louis.

"Basszameg Louis, segíteni próbálok!"

"Ne kiabálj velem anya!"

Jay hirtelen hagyta abba, egy ideig bámulta a fiát, aki ismételten remegett, szemei vörösek voltak. Csak ekkor realizálta, hogy mennyire rosszul is volt, már megint. Közelebb lépett hozzá, meleg ölelésbe húzva a fiát.

"Oh Louis..." Suttogta hátát simogatva ölelés közben. Mindketten csak ültek a fürdőszoba csempéjén, egy ideig csend honolt.

"Anya, olyan fáradt vagyok... És állandóan csak sírok meg hányok..." Motyogta a mellkasára dőlve. "És één nem is akartam terhes lenni, és a fiúk most dühösek rám, mert semmit sem mondok el nekik, Eleanor már két hete nem beszélt velem, pedig azt mondta, hogy nem utál, és mégsem hajlandó szóba állni velem... Én nem csaltam meg őt anya..."

"Várj... Nem csaltad meg...? Akkor hogyan estél teherbe?"

Louis elhúzódott az anyjától, levegőért kezdett kapkodni. Azonnal felismerte a hibáját.

"Úgy értem én... Én nem akartam meg--"

"Nem Louis... Azt mondtad, hogy nem csaltad meg. Nem vagy csaló. Ismelek."

"Én... Nem emlékszek rá, hogy megcsaltam volna, szóval..."

"Louis. Ha nem emlékszel, hogy hogyan lettél terhes akkor---" Ekkor már Jaynek is elakadt a lélegzete.

"Mondd meg... Louis William Tomlinson mondd el nekem most azonnal... Hogy ez nem az amire én gondolok... Akartad? Most mondd el."

Louis megpróbálta eltolni magától Jayt, ám megragadta a karjait.

"Anya nem, én nem... Én nem... Anya kérlek, ne tedd... Én sajnálom, én..."

És akkor megszólalt a csengő.

"Megyek!" Kiáltott Lottie, lerohant a lépcsőn. Louis és Jay egy ideig bámultak egymásra némán, Louis úgy reszketett, mint egy nyárfalevél, Jay orcái pedig kezdtek vörössé válni az idegtől.

"Anya, Harry van itt!" Kiabált újra Lottie.

Louisnak leesett az álla, Jay pedig azonnal észrevette a rémületet a szemeiben. Aztán minden vörössé változott az agyában.

A fiát bántották, és nem mondja el, hogy ki volt az. Sosem félt így Harrytől. És ez csak egy dolgot jelenthetett. Harry kihasználta a fiát. Elengedte Louist, majd kirohant a fürdőszobából, így egyedül hagyva Louist döbbenetében.

Harry éppen csak letette a táskáit, mikor meghallotta a trappolást, mikor megfordult pedig az első amivel találkozott az Jay keze volt az arcán.

"Hogy merészeltél a házamba jönni, te disznó?! Takarodj! Ne gyere a fiam közelébe!"

Lottie sikoltott, ahogyan így látta az anyját, sosem gondolta volna, hogy Harry ellen fog fordulni.

"Jay... Mrs. Tomlinson én annyira sajnálom... Tudom, hogy nem viselkedtem Louisval a legjobban, de csak bocsánatot szeretnék kér---"

"Bocsánatot?! Azt hiszed, hogy egy egyszerű sajnálom mindent megold? Azt hiszed, hogy ennyit mondasz és a karjaidba fog omlani?! Manipulátor vagy és kegyetlen! Oh, Istenem, csak menj innen! Kifelé, vagy esküszöm, hogy hívom a rendőrséget, a sajtó biztosan imádná a törté---"

Louis hirtelen esett ki a döbbent kábultságából, felismerte, hogy az anyjának fogalma sem volt róla, hogy mit beszél, most pedig éppen a legrosszabb embert hibáztatja.

"Anya, nem!" Kiáltotta, kirohant a fürdőszobából.

"Azt hiszed, hogy megúszod, mert bántottad őt! Te pa--"

"ANYA!!!!" Kiáltott újra Louis, ezzel minden tekintet rá szegeződött.

"Anya, nem ő volt... Ő nem is tud semmiről.... Tényleg semmiről... Kérlek fejezd be... Nem ő volt."

Jay hátrébb lépett Harrytől, aki még mindig a fal mellett állt egy újabb csapásra várva.

Harry éppen Louis felé indult volna, mikor Jay rámorgott.

"Ne mozdulj, fiatalúr."

"Anya..."

"Louis. Maradj csöndben, hagyd, hogy majd én. Nos, Mr. Styles, miért is kell bocsánatot kérned?"

"Mert egy szörnyű barát voltam." Mondta, majd Louisra pillantott. "Én... azt mondtad, hogy nem akarsz beszélni arról, hogy mi történik körülötted, és én hibáztattalak érte, nem melletted álltam... Annyira sajnálom."

Jay ekkor a fiára pillantott.

"Tényleg így volt, Louis? Azt tette, amire én gondolok? Kérlek, mondd meg az igazat. Félsz tőle? Mert akkor egy másodpercen belül rúgom ki a seggét innen."

Louis lassan leült a kanapéra, fejét a kezeibe temette.

"Nem, anya. Nem ő volt. Kérlek ne mondj semmit, majd később beszélek veled erről. Ígérem."

Jay egy pillanatra csak meredt a fiára, majd bólintott. "Lottie, menj fel az emeletre. Lányok! Menjetek a szobátokba és ne gyertek le, amíg nem szólok. Minden rendben van."

A három Tomlinson, akik ijedten álltak a lépcső tetején bólintottak, s követték Lottiet, aki kishíján futott felfelé a lépcsőn, hogy távol legyen mindettől. Bármi is folyt odalent.

Miután a lányok már nem voltak a közelben Jay a fia felé indult.

"Hiszek neked. Megyek, csinálok egy kis teát."

Louis bólintott, ahogyan az anyja kiment a konyhába, de még előtte egy utolsó pillantást vetett Harry felé azzal a tipikus 'neked fog fájni rohadtul ha bántod Louist' pillantással. A göndör felsóhajtott, majd Louis mellé ült.

"Lou?" Suttogta.

Nem válaszolt.

"Liam elmondta, hogy mi történt. Nos, igazából elátkoztam, és kiraktam a házból... És Danielle nagyon aggódik. Nem tudom, hogy a többiekkel mi van. És tudom, hogy csak pár nap szabadnapunk van, és azért jöttem ide, hogy hazavigyelek, de csak akkor, ha készen leszel rá. Szóval ha nem érünk haza határidőre megmondtam Liamnek, hogy beszéljen a menedzsmenttel. Neki kell kapnia érte, mert egy faszkalap volt. Szóval itt maradok... Ha szeretnéd. Kereshetek egy hotelt is... Vagy elmehetek, ha nem akarsz itt tudni, Louis."

A kék szemű fáradtan pillantott rá.

"Ne menj el, Harry. Kérlek."

A göndör bólintott, Louis pedig közelebb mászott hozzá, a karjaiba mászott. Olyan szorosan ölelték meg egymást, amennyire csak tudták.

Már annyira hiányoztak egymásnak. Harry pedig mást sem tudott tenni, csak élvezni, hogy Louis a karjai közt van, a fejét a kisebb fején pihentette.

"Liam seggfej volt, de ne törődj vele, Louis. Rendben?"

Louis bólintott.

"És én is az voltam. Mert egyedül hagytalak?"

Ismét bólintott.

"Hiányoztál." Folytatta Harry, a másik hátát simogatta ölelés közben.

"Nekem is hiányoztál, Harry. Nagyon."

És így ölelték egymást, míg Jay vissza nem tért két bögre teával. Elhúzódtak egymástól, elvettek egyet-egyet, megköszönték. Jay Harry mellé ült, megpuszilta az arcát.

"Sajnálom, drágám. Csak Louis annyira rosszul nézett ki és..." De amint Louis arcára pillantott abbahagyta.

"Minden rendben, Jay. Ha valaki bántaná Louist én is így viselkednék." Válaszolt Harry, ő is adott egy puszit barátja édesanyjának.

"Megyek, megnézem a lányokat." Mondta, utoljára Louist hajába túrt, mielőtt az emeletre rohant volna.

A két fiú csendben kortyolgatta a teáját.

"Akarsz TV-t nézni?" Kérdezte Louis.

Harry bólintott, majd Louis felállt a távirányítóért. A göndör csak nézte, ahogyan lehajol érte és megfogja azt. A bögréjét erősebben kezdte szorítani, szinte megfulladt, ahogy belekortyolt.

Istenem, milyen gyönyörű volt.

Louis lassan visszaült mellé a távirányítóval a kezében, bekapcsolta a TV-t. Csak pörgetett át a csatornákon, míg végül a Phineas és Ferb mellett döntött.

Harry felkuncogott, szórakozottan pillantott Louisra. "Valóban Louis? Valóban?"

Louis csak nyelvet öltött rá válaszképp.

"Ez a mese tökéletes, Harry. Az ikreket hibáztasd. Mindig ellopták Lottie telefonját és üzengettek ezzel kapcsolatban..."

Harry felnevetett, ahogyan újra szürcsölni kezdte az italát, hátradőlt a kanapén. Louis is követte a mozdulatban, lerángatta Harry sapkáját és csak eldobta azt.

"Hiányoztak a fürtjeid." Mondta, válaszul megkapva a másik kérdő tekintetét.

Harry dobott neki egy csókot, mielőtt letette volna a bögréjét, levette volna a cipőjét és a kabátját kényelmesebbé téve magának a helyzetet.

Mindketten felkuncogtak, ahogyan Harry megforgatta a zenét a mókusok nadrág dalára a mesében, mikor Louis végre megtalálta rá az alkalmat, hogy felé forduljon.

"Hét óra van? Azt hittem, hogy még kevesebb az idő. Egész nap aludtam, de fáradt vagyok. Azt hiszem én elmegyek aludni. Jössz te is? Vagy éhes vagy? Anya korábban főzött valamit..."

Harry igazság szerint éhezett. De... Alvás Louissal...? Vagy evés?

"Megyek. Amúgy is hosszú utam volt..."

Louis bólintott, megfogta Harry bögréjét, majd mindkettőt a mosogatóba tette. Elmosta őket, mielőtt visszatért volna a nappaliba, ahol Harry már megfogta a táskáit. Louis pedig egyszerűen felvezette a szobájába. Nem mintha nem tudta volna az utat.

"Nem baj, ha én megyek elsőnek fürdeni? Aztán megyek jóéjszakát kívánni a lányoknak." Mondta, mielőtt szerzett volna magának pizsamát, a fürdőszoba felé indult.

Harry letette a táskáit, elkezdett kicsomagolni, így talált magának egy boxert. Kidobálta a ruháit egy sarokba, hogy megtalálja a fogkeféjét. Aztán elindult a fürdőszoba felé. Csak az ajtóban realizálta, hogy be volt zárva és a villany is égett. Állt ott egy ideig, mielőtt eszébe jutott volna, hogy van egy másik fürdő is a földszinten. Dúdolva indult lefelé, ahogyan odaért pedig becsukta maga után az ajtót. Mosni kezdte a fogát miközben körülnézett, de várjunk- Egy darab papíron akadt fenn a szeme. Szinte megfulladt, mikor rájött, hogy mi is az.

Egy ultrahangról készült kép.

Harry kiköpte a habot, amit még mindig nem mosott ki a szájából fogmosás közben, majd újra a papírra nézett.

Döbbenten bámulta a babáról készült szemcsés képet.

Louis teherbe ejtette Eleanort?

Édes istenem.

Aztán észrevette a nevet az alján.

Louis Tomlinson.

Várjunk...

Akkor pedig végiggondolt mindent ami történt. Louis eltűnt, aztán furcsán viselkedett. A hangulata ingadozott, állandóan fáradt volt. A dolgok kezdtek összeállni a fejében.

Louis terhes volt.

Louis.

Az ő Louisa.

Az ő gyönyörű, drága, édes Louisa.

Tulajdonképpen nem volt lehetetlen, hiszen ha Jay annak idején bevette azokat a szereket, akkor megtörténhetett. Louis valóban teherbe esett.

Harry lassan leült a WC-re, még mindig a képet bámulta.

Louisra gondolt, arra, hogy mennyire meg lehet rémülve, mennyi minden járhat most a fejében, biztos volt benne, hogy idiótának érzi magát, és mindenki pont most hagyta el őt.

Nem is sejtették, hogy mit nem mond el nekik. Már arra is rémesen reagáltak, hogy nem semmiről sem tudtak. Talán ha tudtak volna róla egy 3. világháború robbant volna ki.

És ki lehetett az a köcsög faszi?

Tartják még a kapcsolatot?

De akkor mi a helyzet Eleanorral? Talán ő... Várjunk, néhány héttel ezelőtt, mikor sírva rohant el... Talán akkor tudta meg.

De... Az azt jelenti, hogy Louis megcsalta. Louis... Louis sosem csalta volna meg... Vagy igen?

Nem... Ő bízott Louisnak. Bízott Louisban minden egyes kis sejttel, ami felépítette, s az utolsó dolog, amire most szüksége volt az pont az ő vádjai voltak.

Ahogyan összegezte a dolgokat minden annyira... Őrültség volt.

a gondolatok és a kérdések szédítő ütemben kavarogtka a fejében. Harry visszatette a képet ugyanoda, ugyanúgy, ahol találta, majd felállt. Mielőtt kisétált volna lehunyta a szemeit, az ajtónak dőlt. Muszáj volt megemberelnie magát.

Nem mondhat semmit Louisnak. Egy rohadt szót sem.

Nyilvánvaló volt, hogy Louis nem akar róla beszélni, éppen eléggé ideges lehetett így is. Szóval Harrynek ezt most meg kell tartania magának.

Végül kilépett, a konyhába ment, hogy öntsön magának egy pohár vizet, így indult vissza Louis szobájába.

Már átöltözött, az ágyon ült, mikor Harry belépett.

"Minden rendben, Harry?" Kérdezte.

A göndör bólintott, majd egymás mellé feküdtek az ágyban. Louis lekapcsolta a villanyt, végül kényelembe helyezte magát, Harry pontosan ugyanígy tett. Egymással szemben.

"Megérinthetlek? Szeretnélek átölelni." Kérdezte Harry.

Louis bólintott, majd lassan eszébe is jutott, hogy nem láthatták egymást a sötétben. "Igen." Válaszolt szóban is.

Lassan kényelembe helyezték magukat, s elégedetten felsóhajtottak.

"Jó éjt, Lou."

"Jó éjt."

"Szeretlek."

Louis elmosolyodott.

"Én is szeretlek, Harry."

3. fejezet

"Mióta van ilyen állapotban?"

"Egész nap. Egész éjjel."

"És tudod miért?"

"Nem."

.

.

.

"Csak bámul maga elé... Olyan mintha a lelke elhagyta volna a testét, és ez a kagylóhéj az, ami megmaradt..."

"Harry, engedd el egy kicsit, és gyere ide."

.

.

.

"Shh, Harry drágám... Ne sírj drágám, ne sírj..."

.

.

.

"Eleanor... Ide tudnál jönni Harry és Louis házába? Valami történt, már megint. Mondott neked valamit? Nem, ne pánikolj drágám, itt van, csak... Olyan, mintha sokkos állaotban lenne, vagy valami ilyesmi. Talán a te hangod elérné... Harry egész este itt volt, és vigyázott rá..."

"Dani, csak mondd, hogy jöjjön ide, és ennyi az egész. Kérlek."

"Harrynek szüksége van rád, El. Igen, azt mondta. Rendben. Én is szeretlek kislány, vigyázz magadra. Szia."

.

.

.

"Nem tudom, hogy az, hogy itt vagyok min segítene. Harry sokkal jobban ismeri, mint én..."

"Furcsa, hogy ezt mondod... A barátnője vagy..."

"Engem nem zavar, ha erre gondolsz. Ez csak az igazság."

.

.

.

"Utoljára mondom. Rázzátok meg, vagy valami!" Szólt erélyesen Zayn.

"Nem! Nem teheted meg, csak még mélyebbre esne tőle!" Válaszolta Harry.

"Szóval most már akkora szakértő vagy? Berúgtad az ajtót, és azt hiszed, hogy minden problémát megoldottál?!"

"Mert egész nap bámulni az ajtót jobb volt, igaz? Amíg ő csak ült ott és rothadt!"

"Azzal, hogy veszekedtek nem fogtok megoldani semmit..." Szólalt meg a higgadt, halk női hang.

"Csöndet, Danielle!"

"Wow, ne beszélj így vele!"

"Nem találom a rohad---"

"Srácok, kérlek ne!" Hallatszott a másik lány hangja.

"Cigiznem kell." Dühöngött a fekete hajú srác.

"Akkor menj el, ahogy mindig is teszed. Érzelem mentes fasz."

"Harry, tudom, hogy rossz passzban vagy, és tudom, hogy aggódsz, de ha még egyszer így viselkedsz velem, biztos, hogy tönkre teszem az életed." Szólalt meg újra Zayn.

"Wow, rendben Zayn. Csak menj innen. Liam, gyere ide és ülj mellém, Harry, te pedig menj a szobádba és pihenj le, mivel ez már kezd kicsúszni az irányításunk alól." Adta ki a parancsokat Danielle.

"Sose volt az irányításunk alatt a helyzet."

"Bölcs szavak Eleanor Caldertől. Tapsoljuk meg."

"Kezdesz köcsög lenni Harry, ez nem te vagy..." Sajnálkozott Eleanor.

"Semmit sem tudsz rólam!"

"Éppen eleget."

"ELÉG! Ebből elég! Az, hogy egymással ordítoztok hülyeségeket hogy fog segíteni Louis-n, hm?! Barátnők, bandatagok, mégis hogy a francba segítene ez?! Kérlek, valaki világosítson fel. Oh, várj... Erre nincs is válasz? Mert nem segít! Úgy viselkedtek, mint a kölykök, és utálom, hogy az emberek, akik szeretik egymást, most így viselkednek! Nem tehetitek ezt! Szóval mindenki fogja be a száját. Most pedig gitározni fogok és mindenki lenyugszik a francba. Megértettétek?"

“Sajnálom, Niall…”

“Én is.”

.

.

.

Homályos hangfoszlányok, különböző magasságú és erősségű hangok, néha kirívó egyértelműség, van, hogy tompa, mintha párnával fojtogatnák.

Az emberek megérintették őt, de nem igazán érzékelt belőle semmit.

Harry énekelt neki. Rengeteget. Ez volt az egyetlen, amit tökéletesen hallott.

Valaki fogta a kezét... Harry...

A szemei nyitva voltak, de semmit sem látott. Szinte minden porcikája a gondolataira koncentrált.

Hogyan reagálnának a fiúk arra, hogy terhes? Nem mondhatja el nekik, hogyan történt! Még azt sem tudná megmondani, hogy ki volt az... Olyan lenne a szemükben, mint valami kurva.

Abortuszt kellene kérnie?

Egyszerű lenne... Csak megszabadulni tőle, nem...?

Nem... Az szétszaggatná a lelkét... Nem teheti meg...

Hogyan reagálna a családja? Az anyja? A nagyapja? Annyira csalódottak lennének...

A menedzsment elborzadna. Hogyan mondanák el a rajongóknak? Az One Directionről kialakított kép tönkremenne. Most egy kurva volt... Egy haszontalan kurva, akit felcsinált egy srác, akit még soha nem is látott. Szó szerint.

A fanok... Amennyi gyűlöletet kapna... Azok az ítéletek, a kegyetlen tweetek, a gyűlölködő levelek, az idióta viccek, a családjától kapott gyűlölet... Minden eddigi gyűlölet megszorozva százzal.. Ezerrel.

A hangok halkultak, ám még mindig búgott valami. Valaki.

Valami vibrálni kezdett, ő pedig kissé megugrott. A kezével vakon a háta mögé nyúlt, hogy kivegye a telefont a hátsó zsebéből. A látása még mindig rémes volt, csak bámult maga elé, nem is pislogott. Olyan volt, mint valami robot.

Csönd volt a szobában, minden szem rá szegeződött.

"Hallo?"

A remegő, rekedt hangjától mindenki megugrott a szobában. Annyira nem ő volt...

"Megígértem, hogy fel fogom venni. Nemsokára hallani fog felőlem. Nem, itthon vagyok... Nem, nem tudok... Amint lesz lehetőségem rá meg fogom látogatni, és megbeszélünk mindent. Viszont hallásra."

Végül a hívás befejezése gombra kattintott, a szemei még mindig nyitva voltak persze, de csak bámult maga elé. A gondolataiba meredt, még mindig nem igazán érzékelte, hogy mi történik körülötte.

Pislogott párat, próbálta kitisztítani a fejét, a külvilágra fókuszálni. A szeretteire. Harry még mindig fogta a kezét.

Louis lehunyta a szemeit, mélyeket lélegzett, mielőtt lassan felült volna. Harry egy pillanatra sem engedte el a kezét.

"Boo?"

Louis újra kinyitotta a szemeit, Harryre pillantott egy másodpercre, mielőtt Eleanorra és Daniellere terelődött volna tekintete.

Oh Istenem.

Oh Istenem.

Eleanor.

Nenenenenene...

"Louis!?"

Harry éppen előtte állt.

"Ne ess vissza kérlek, Boo... Lélegezz kicsit lassabban... Kérlek."

"Dani, El... Beszélnem kell veletek."

Figyelmen kívül hagyta Harry fájdalmas, összezavarodott tekintetét, mielőtt kissé arrébb tolta volna és felállt volna.

A világ veszélyesen megdőlt előtte, majdnem elesett, de két nagy kéz megragadta a derekát, hogy egyensúlyban tartsa. Minden forgott vele, így Harry nyakát átölelve fúrta az arcát a nyakába, halkan nyöszörgött.

"Csak mondd, mit szeretnél, Boo."

Mire is volt éppen szüksége, úgy tényleg?

Oh.

Étel... Nem igazán evett egész nap, nem tenne jót...a...babának... Igen...A babának...Ami...Benne...Növekszik.

Lassa markolgatni kezdte Harry fürtjeit a tarkóján, játszott velük, homlokát ráncolta a lágy hangra, amit Harry adott válaszul.

"Tudnál nekem csinálni valamit enni, Hazza? Kérlek." Kérdezte halkan, lélegzete simogatta Harry fülét.

"Persze, Boo."

"A lányokkal fogok beszélgetni, jó?" Kérdezte Louis, mielőtt gibogozta volna magát Harry hosszú, és erős karjaiból, kissé bizonytalanul ment Eleanorhoz és Daniellehez, jelezve nekik, hogy kövessék. Bement a szobájába, lerúgta a cipőit, ami végül is egész idő alatt rajta volt, míg ájult volt.

A két lány követte, majd óvatosan becsukták az ajtót maguk mögött.

"Zárjátok be, kérlek." Mondta Louis.

Eleanor megfordult, és elfordította benne a kulcsot, mielőtt vissza állt volna Danielle mellé. Louis ide-oda járkált a szobában, levette a sapkáját is, majd az ágyra dobta. Aztán a pulóverét, amit a padlóra ejtett, berúgta azt az ágy alá, így nem jelentett veszélyt. A fehér pólója kimutatta pocakját, amit igazából a rajongók imádtak, hiszen a srácnak nem volt épp lapos hasa, de kövér sem volt.

A hangfalakhoz lépkedett, bedugta az iPod-ját, hiszen sejtette, hogy a fiúk kihallgatják a beszélgetést. Felcsavarta a hangerőt, de csak annyira, hogy megvédje a szavait a kíváncsiskodó fülektől, de nem annyira, hogy blokkolja őket abban, hogy beszélgetni tudjanak.

Ez után Louis megállt az egész testes tükör előtt, megvizsgálta a testét. A tükör már rég óta megvolt neki, nagyon jól bírálta az alakját. Legtöbbször arra használta, hogy gyakorolja az arckifejezéseit... Hogy tökéletesítse őket. Mint például a legszebb hamis mosolyát.

Nézte a tükörben, ahogyan Eleanor mögé sétált, kezeivel lassan átölelte a derekát, míg Danielle ott maradt. A fejét a tarkóján pihentette, lehunyta a szemeit.

"Mi folyik itt, Louis?" Kérdezte halkan, a szavait tompította, hogy Louis bőrén motyogott.

Nem válaszolt, mindössze vett egy mély lélegzetet, hangosan felsóhajtott.

Danielle végre megmozdult, leült az ágyra, igazgatta a gyűrött ágyneműt. Csak bámulta őket, mire ő is megszólalt.

"Felszedtél pár kilót."

Louis kinyitotta a szemeit, Daniellet nézte a tükörből, ahogyan ott ült, mire nagy nehezen megtalálta a bátorságát.

"Ez történik, ha terhes vagy." Mondta, úgy döntött, hogy csak úgy kimondja.

Eleanor azonnal elvette róla a kezeit, hátrált pár lépést. Mindkét lány csak tátott szájjal bámult.

"Micsoda?" Lihegett Eleanor. "Nem, te nem tennél ilyet... Te nem... Megcsaltál engem...?"

Ekkor a lány szemei megteltek könnyekkel. Louis annyira undorítónak érezte magát.

"Eleanor várj, jó, akkor most mindhárman... Üljünk le az ágyra, és beszélgessünk."

Mindannyian helyet foglaltak az ágyon, Louis nekitámasztotta a hátát a támlájának, míg a két lány törökülésben ült előtte.

"Eleanor, ne kezdd azonnal következtetésekkel. Louis, mindent el kell magyaráznod. Most." Követelte Danielle.

Louis egy percig meredt kettejükre, a kezeivel idegesen játszott maga előtt.

"Emlékeztek mikor... Em...Emlékeztek mikor, pár hónappal ezelőtt... Eltűntem, aztán bezárkóztam a szobámba?"

A két lány bólintott, már alig várták, hogy folytassa.

"Nos...Um...Én...Én Harryvel voltam...Aztán ő elment, hogy hozzon nekem inni, de...Én...Én...Eleanor, annyira sajnálom, ne utálj meg, én nem... Ez nem--"

"Louis drágám, mindent rendben. Fogd meg a kezem. Dani, fogd meg a másik kezét. Csak beszélgessünk, jó? El kell mondanod, hogy mi történt, drágám. Most egy kissé össze vagyok zavarodva, de soha nem tudnálak utálni."

Louis hirtelen megszorongatta a lányok kezeit, mire mindketten összerezzentek, mély levegőt vettek, de nem engedték el a fiú kezeit.

"Meg kell ígérnetek... Meg kell ígérnetek, hogy nem fogtok utálni engem... Mert én... Én... Ő megerőszakolt engem..."

Danielle lehunyta a szemeit, a feje előrebukott, vállai rázkódni kezdtek. Eleanor levegő után kapkodott, valóságos horrorral a tekintetében bámult Louisra.

"Én... Amikor Harry elment, hogy hozzon nekem inni... Én nem tudom, hogy mi történt, de amikor felébredtem, akkor egy ágyon feküdtem, öklendeztem, és meg voltam kötözve, bekötött szemekkel, és az a fickó hozzám ért... Beszélt hozzám, hogy milyen szűk voltam, és milyen jól megy nekem a mély torok, és én meg csak sikoltoztam, próbáltam menekülni, de nem tudtam... Ő kést fogott a torkomhoz, aztán eltűnt.. És annyira f-fájt mindenem... És végzett és... Zúzódásaim voltak, mindenhol... Aztán zuhanyoztam, hívtam egy taxit, és hazajöttem... És mindenki itt volt, de túl sok volt nekem egyszerre, szóval elrohantam...É-é-én... Én nem akartalak megijeszteni titeket, tudom, hogy seggfej voltam, de nem tudtam, hogy mit kellene tennem... És most sem tudom, mert ez nem... Ez... Egy baba van a hasamban, és nem tudom mit csináljak..." Fejezte be, de a végén már csak suttogott.

Mindhárman csendben ültek, mielőtt Eleanor vállai megremegtek, ziháló zokogásba kezdett.

"Oh Louis..." Kezdte, a könnyek végig folytak arcán, orra élénkvörös volt.

"Mikor jöttél rá, hogy terhes vagy?" Kérdezte Danielle, arca rendíthetetlen volt.

"Tegnap reggel... Aztán elájultam." Motyogta Louis válaszul.

Eleanor tovább zokogott, egyik kezével Louisét szorongatta, a másikkal száját takargatta, próbálta lecsillapítani magát.

"Kérlek ne sírj El...Én..."

"Te vagy az egyik legkedvesebb, legaranyosabb ember, akivel valaha találkoztam. Neked van a legnagyobb szíved, ha csak kimész az utcára az emberek mosolyognak, és annyira erősen küzdesz azokért, akiket szeretsz és... És nem értem, hogy miért éppen veled történik ilyen szörnyűség." Zokogott még mindig a lány.

Louis nem tudta, hogy mit mondjon, szóval csak bámult a lányra.

"Én, Louis, én... Mennem kell..." Kezdte Eleanor, mielőtt felállt volna, megragadta a pulóverét és a táskáját.

Louis szíve kihagyott egy ütemet. "Ne, El... Kérlek ne menj el!"

Eleanor megrázta a fejét, mielőtt kinyitotta volna az ajtót és kirohant volna a nappaliba, ahol a többiek voltak. Louis és Danielle azonnal felálltak és utána rohantak. Ő éppen a csizmáján húzta fel a cipzárt.

"El kérlek ne menj! El, kérlek!"

"Én nem vagyok mérges rád, vagy ilyesmi. Csak most nem tudok itt lenni... Bele fogok betegedni és... Majd később hívlak. Ígérem." Mondta, mielőtt kirántotta volna az ajtót, és elrohant volna.

Louis éppen mozdult, hogy kövesse, de Danielle megállította.

"Majd beszélek vele. Maradj itt, és edd meg, amit Harry csinált neked."

Mondta, megpuszilta az arcát, mielőtt felhúzta volna a magassarkú csizmáit és Eleanor után rohant volna.

Louis a nyitott ajtóra meredt, mielőtt csendesen becsukta volna azt, és megfordult volna, hogy megpillantsa Harryt, ahogyan éppen egy pirítóst és tojást tesz egy tányérra. Halkan sétált oda, mielőtt leült volna.

"Köszönöm, Hazza." Motyogta halkan, majd enni kezdett. Érezte, hogy az összes fiú őt bámulta, míg evett. A figyelem miatt kezei remegtek, de meglehetősen gyorsan sikerült befejeznie. Arrébb tolta a tányért, a kezeit maga elé emelte a pulton, az ujjaival játszott.

Érezte, hogy valamit mondani akarnak.

Nem is tartott sokáig.

Liam nyitotta ki elsőnek a száját, hogy beszéljen. "Louis... Egy ideje már furcsa dolgok történnek veled... Dolgok, amikre választ akarunk hallani... Kérlek..."

Louis még mindig a kezeit bámulta, mikor megszólalt. "Nem akarok beszélni róla, Liam..."

"Nincs időnk erre a szarságra."

Mindenki felugrott, miután Zayn is megszólalt. Ádáz tekintettel kémlelte Louist, ajkai enyhén bosszúsan kanyarultak felfelé. "Aggódunk miattad, haver. Rémesen nézel ki. Sápadt vagy, gyakran remegsz, és mi olyanok vagyunk, mint a testvéreid. Mind testvérek vagyunk, de mostanában meg sem tudom érinteni a vállad anélkül, hogy elhúzódnál. Szóval bocs, de rohadtul tudni akarom, hogy mi a baj."

Niall kezét Zayn vállára helyezte, hogy megpróbálja lenyugtatni.

"Louis, mi egy csapat vagyunk. Nem, több mint egy csapat, ahogy Zayn mondta... Mi egy család vagyunk. Megérdemeljük a magyarázatot. A menedzsment kezd ideges lenni... Nem viselkedsz normálisan, a fanok pedig találgatóznak... Néhányan azt hiszik, hogy a banda a végét járja... Csak tudni akarjuk, hogy mi a baj... Talán tudunk segíteni..."

Louis beharapta az ajkát, remegő kezeit az ölébe ejtette, hogy elrejtse őket, mielőtt Liamre nézett volna sóhajtva. "Liam, nem erről van szó... Én tényleg nem akarok erről beszélni. És nem fogok róla, ez nem--"

És akkor hirtelen Niall felsikoltott. "Tudod, hogy mennyire kurvára aggódunk érted, Louis?! Hogy mennyire rohadt önző vagy?! Eltűntél a klubból! Emlékszel, két hónapja! Egyetlen hívás, üzenet nélkül tűntél el, semmit sem mondtál nekünk! Az egyik percben te még Harryvel voltál, aztán egy lánnyal---"

"Várj, egy lány! Egy lánnyal táncoltam Hary után a klubban?"

Nem emlékezett rá, hogy táncolt volna egy lánnyal. Együtt mentek volna el? Kint támadták volna meg őket? Az a fickó bedrogozta volna, ott hagyta a lányt, őt meg a hotelbe vitte? A szemöldökét ráncolta, ahogyan ezen gondolkozott.

"Az rohadtul nem érdekes, hogy mi történt azzal a nővel!" Kiabált Niall, a feje sötét vörös volt, mint még soha. Kissé ideges volt, de persze az aggodalomtól. Nial sose volt még ilyen... "Van egy rendszerünk. Vannak szabályaink! Mi összetartunk! És te csak úgy ELMENTÉL! Egész este, reggel hívogattunk, üzengettünk neked, sírtunk, Zayn két doboz cigit szívott el, Harry hisztérikus volt és még csak egy rohadt SMS-t sem kaptunk arról, hogy jól vagy, él---"

"Niall, nem tudod, hogy mi---"

"Persze, hogy nem tudjuk! Mert még egy rohadt magyarázatot sem adtál semmire! Sőt, most ébredtél fel, úgy néztél ki, mint aki halott, te meg csak berohantál a szobádba! Itt hagytál minket aggódni úgy, hogy majd összeszartuk magunkat 3 kibaszott napra, fedeznünk kellett a menedzsment előtt, fel kellett hívnunk Elt, könyörögnünk kellett, sírni... Játszottam a gitáron, mert fogalmam sem volt, hogy mi mást tehetnénk..."

Louis szemeibe könnyek szöktek. Tudta, hogy mennyire aggódtak miatta... De ő nem vette észre, hogy mennyire rossz volt ez nekik. Csak a saját fájdalmára koncentrált. Önző.

Látva Louis könnyeit Niall haragja csak tovább nőtt. "Harrynek ki kellett rúgnia azt a rohadt ajtót, és mit kapott érte? Forró teát öntöttél rá, megverted, aztán sírtál, mint egy gyerek! Még mindig nem magyaráztad meg! Elmentünk felette, de nem felejtjük el! Fejezd be a sírást, nincs jogod hozzá!"

Azon a kijelentésen Louis érezte, hogy tüskék kezdenek el kis buborékokat kilyukasztani benne. Kezdett ideges lenni. "Niall, fejezd be... Te..."

"Befejezem! Azóta furcsán viselkedsz. Mosolyogsz, de egyáltalán nem látszol boldognak. Nem vagy ugyanolyan hangos, mint voltál... Nem vagy önmagad. És azon a dedikáláson valamelyik nap, csak úgy felálltál és elmentél. Sosem tettél még ilyet. A fanok jobbat érdemelnek ennél. És ÚJRA, semmi magyarázat. És most, Harry pánikolva felhívott minket, miután elájultál. Meg sem mozdultál, de egy szót sem mondtál. Megnéztük a pulzusodat, hogy élsz-e még egyáltalán! És bumm, a telefonod elkezd csörögni, felébredsz, kaját akarsz, aztán azt mondod, csak Eleanorral és Daniellevel akarsz beszélni? Mi a fene?! Vártunk aggódtunk. Megvan minden jogunk arra, hogy tudjuk, mi történik! Testvérek vagyunk! Szeretjük egymást, és az emberek nem viselkednek így azokkal, akiket szeretnek!"

Louis nem tudta, hogy mit mondjon mindez után. Csak bámult a lábaira. Csendben.

Liam Louis elé lépett, mielőtt újra megszólalt. "Louis...Kérlek. Csak tudni akarjuk, hogy miért vagy ilyen. Mi történt? Miért rohant el Eleanor és Dani az után, hogy beszéltél velük? Mi a fene történik?"

Louis az ujjait tördelte, mielőtt felnézett volna rájuk.

"Imádlak titeket srácok, nagyon, de én... Én nem tudok beszélni ezekről... Nem tudok... Még nem tudom elmondani nektek... Kérlek... Csak.."

"Baszd meg." Motyogta Niall, mielőtt kitrappolt volna a lakásból.

Zayn megrázta a fejét, majd követte.

"Majd ha felkészültél, hogy megbízz bennünk és elmondd hívj. Várni fogunk." Mondta Liam, végül ő is követte Zaynt és Niallt.

És akkor már csak ketten voltak. Louis Harry felé fordult, aki éppen a konyha falának támaszkodott.

"Most te is utálsz?"

Harry elsápadt, mielőtt közelebb lépett, felhúzta Louist a székről, így most egymással szemben álltak.

"Sosem tudnálak utálni, Boo. Csak nem értem, te vagy a legjobb barátom. Órákat töltöttünk el azzal, hogy titkokat suttogtunk egymásnak... Megosztottuk a kajánkat... Együtt zuhanyoztunk, Louis... Nem bízol bennem?"

Louis megfogta Harry kezét.

"Persze, hogy bízom benned, Harry---"

Hirtelen megszakadt, ahogyan hallotta Harryt szusszanni.

"De nem mondod el, hogy mi tépett össze téged teljesen. De el tudod mondani Daniellenek és Eleanornak."

"De Eleanor a barátőm, Harry..."

Tudta, hogy ezt fogja mondani. Harry összerezzent, majd kihámozta magát Louis kezei közül.

"Wao. Mikor összejöttél vele azt mondtad, megesküdtél nekem, hogy semmi sem fog megváltozni köztünk. Hogy mindent meg fogunk osztani egymással."

"Harry--"

"De ez a pár hónap elszakított minket egymástól. Én vagyok az, aki reggelit csinál neked, aki ölel, aki mindig felveszi a telefont-"

"Harry kérlek--"

"És az én ágyamban alszol este, nem az övében."

Louis álla leesett.

"Louis, megígérem, hogy vissza fogok jönni, de... Szükségem van... Egy kis levegőre."

Mondta, majd kiviharzott, egyedül hagyva ott Louist.

Mi a fene történik? Miért történik mindez? Az egész az ő hibája volt. Gyűlölték őt, és ő volt a hibás, mert ilyen rohadt gyáva volt.

Louis a kanapéhoz sétált, leült rá.

Teljesen kikelt magából. Undorító volt, mindenféle hibát elkövetett már. Maga volt a sétáló katasztrófa. És most ott ült, barátok nélkül.

Harry azt mondta, hogy vissza fog jönni, de barátok is fognak maradni?

Miért nem tudta elmondani a fiúknak? Miért nem tudta csak azt mondani, hogy hülye volt, elkábították, megerőszakolták, túl gyenge volt a harchoz, túl szánalmas, hogy kiálljon magáért, túl hülye volt ahhoz, hogy teherbe essen egy idegentől?

Ez minden, amit el kellett volna mondania.

"Fiúk, tudjátok mit, terhes vagyok! Lol. Nézzetek rám, egy pszichopata babája van a hasamban. Jobb, ha távol maradtok, a hülyeségem ragályos." Kiabált.

Nevetni kezdett, eléggé keserűen ahhoz, hogy hányingere legyen magától.

"Tönkretetted a legjobb dolgot, ami valaha is megadatott neked, Tomlinson. Ügyes vagy."

A bejárati ajtó nyitódása kapta el a figyelmét, hátra pillantott, s látta Daniellet lehúzni a cipőit. Zavartan nézett körül, mielőtt a kanapéhoz sétált és leült mellé.

"Hol vannak a többiek?" Kérdezte

"Mind dühösek lettek rám és elmentek."

"Elmondtál nekik bármit is?"

"Nem..." Motyogta.

"Megvan, hogy mit fogunk csinálni! Csomagolj össze pár cuccot! Ruhát, piperecuccokat, mindegy. Foglalunk egy hotel szobát és ott maradunk pár napra. Természetesen Londonban maradunk, szóval találkozhatsz másokkal, meg minden. De a feszültség valami hihetetlen itt. Fogalmuk sincs, hogy mi történik, és megvan a jogod rá, hogy akkor mondd el nekik, amikor felkészültél rá. Szóval induljunk! Kelj fel, fel fel fel!"

Danielle megragadta Louis kezét, majd felrángatta őt, ugyan kicsit felnyögött a súlya miatt. Mindketten bementek a szobába, ahol Louis megragadta az első pár ruhát, amit meglátott.

"Hozz kényelmes ruhákat, és pár normálisat is, abban az esetben, ha nyílvánosság elé kellene mennünk. És... Fürdőruhát."

A mosoly az arcán igazán hatalmas volt és boldog, segített neki összepakolni a cuccait. Mindketten gyorsan mozogtak ide-oda a szobában, kapkodták a cuccokat.

"Miért nem megyünk inkább csak hozzád?"

"Liamnek van kulcsa. Nem mondjuk el senkinek, hogy hol leszel... Csak elmondom nekik, hogy velem vagy, és ennyi. Állítsd be a telefonodat, hogy csak a családod hívhasson, vagy valami... De még jobb, csak kapcsold ki. Pár nap érintkezés nélkül nem árthat nekik."

"De ez éppen az, amiért mérgesek. Azért, mert semmit sem mondok el nekik."

Danielle megállt egy percre, majd Louishoz fordult, megragadott egy pár cipőt. "Semmit nem tudnak, Louis. És ezek a te döntéseit. Egyébként is, ők akartak elmenni. Szóval, mi is elmegyünk. Nem vagy jól, nem hagyom, hogy itt ülj és belerohadj a feszültségbe."

Louis lekapcsolta a iPod-ját a hangszórókról, amik még mindig mentek igazság szerint, majd becsúsztatta a zsebébe.

De volt egy kis probléma. Harry.

"Dani, Harry azt mondta, hogy vissza fog jönni. Nem akarom, hogy úgy érjen haza, hogy a ház üres. Ismerem Harryt, hiába mérges rám, attól még nem szeretné, hogy elmeneküljek előle."

Danielle kissé erősebben csapta össze a rajzmappát, mint szerette volna. "Akkor tisztázzuk. Nem menekülsz előlük. Egyáltalán nem. Csak szünetet tartasz. Mi történne, ha itt maradnál, Louis? Csak bűntudattal teli pillantások, motyogott Hellók és búcsúzkodások, kínos beszélgetések, lábujjhegyen mászkálás a lakásban... Ezt akarod? Vagy velem akarsz jönni, és kitalálni, hogy mit fogsz csinálni, hogy ne törjön össze egy csomó morcos tinédzser a pillantásával?"

Louis csak bámulta egy ideig, mielőtt bólintott volna, az utolsó dolgokat is a táskába tette és összecipzározta azt.

"Remek." Mondta Danielle. "Majd benézünk az én lakásomba is és elhozok pár cuccot. Addig majd felhívod a hotelt és kibérelsz nekünk egy szép lakosztályt. Sosem mondanának nemet neked, Tommo."

Louis hirtelen durván megrezzent. Dani észrevette a reakciót, s csak a homlokát ráncolta.

"Uh, ne hívj így, kérlek.. ő is..."

Megértette.

"Oké. Bocsánat, drágám."

Danielle egy darab papírt vett a kezébe, firkált egy gyors üzenetet, majd a szekrényen hagyta.

"Menjünk." Mondta, megfogta a fiú kezét.

Mindketten felvették a cipőjüket, s már ott sem voltak. Louisnak kényszerítenie kellett magát, hogy ne nézzen vissza, csak menjen előre, Danielle után.

.

.

.

Körülbelül egy óra múlva Harry végre hazaért. Fáradt volt, fájt a szíve, de szerette Louist, mindenféle fájdalomnál jobban, szóval visszament, hogy bocsánatot kérjen, átölelje, és elmondja neki, hogy bármikor elmondhat neki akármit, mikor felkészültnek érzi magát rá.

Kivéve, hogy... A ház sötét volt.

A homlokát kezdte ráncolni, mielőtt megszólalt. "Louis? Boo, itt vagy?"

Semmi válasz. Gyorsan indult Louis szobájába, kinyitotta az ajtót, felkapcsolta a villanyt.

Azonnal észrevette, hogy pár dolog hiányzott. Megragadta a telefonját és Louis számát kezdte keresni.

"Szép napot parasztok, elértétek a királyotokat. Sajnálatos módon ő éppen elfoglalt, ahogyan uralkodik az életetek felett egész nap. Ha úgy gondolod, hogy elég fontos üzeneted van ahhoz, hogy a felséget érdekelje, akkor mondd, és majd visszahívlak."

"Szia, Boo? Harry vagyok. Hol vagy? Tudom, hogy hibáztam, bunkó voltam... Nem kellett volna ott hagynom téged, csak azért, mert összekaptunk. Gyere haza... Kérlek...? Szeretlek..."

Még körülnézett a szobában, mielőtt észrevette volna az üzenetet.

"Hé, te fasz. Louis velem van. Nem mondom meg, hogy hol. Szüksége van egy kis szünetre azoktól az emberektől, akik állítólag a barátai. Képzeld el. Ez csak egy átmeneti szünet, ne aggódj. El fog menni a dedikálásokra meg az interjúkra, meg a faszságokra, amiket csináltak, és igen, még mindig szeret téged. Időpocsékolás hívogatni, elvettem a telefonját és kikapcsoltam. Biztonságban van velem. Szeretettel, Dani."

Harry érezte, hogy egy kis súly leesik a mellkasáról. Louis biztonságban volt.

De ez nem igazán állította le a bűntudatát, hiszen ő volt az egyik oka annak, hogy Louis elment, bár Danielle azt mondta, hogy még szereti.

Legalább nem Eleanorral volt...

Szóval helyett, hogy siránkozott volna összeszedte magát, hogy mire Louis visszajön ne legyenek a dolgok ilyen rémesek.

Louis haza fog jönni, Harry pedig tárt karokkal fogja várni, és szeretettel.

Túl fognak lépni rajta, együtt megoldják, bármi is legyen az.



Harry túlságosan szerette Louist ahhoz, hogy feladja.

"Dani, itt csak... Egy ágy van."

Mindketten csak bámultak a lakosztályra, amit kibéreltek, gazdagon berendezett volt, szép, világos színekkel. Minden szép is volt, amíg észre nem vették, hogy csak egy háló van.

"Majd alszok a kanapén." Ajánlotta fel Danielle.

"Te vagy a nő. És te adtad az ötletet. Én alszok a kanapén." Válaszolta Louis.

Danielle zúgolódni kezdett. "Igen, és aludjak nyugodtan úgy, hogy tudom, a terhes barátom a kanapén alszik. Kérlek. Majd megosztozunk."

"Um, tudom, hogy jó barátok vagyunk meg minden és-"

"Gondoltál már rám sexuális úton?" Kérdezte Danielle.

Louis felnevetett, majd letette a táskáját a földre. "Tudni akarod az igazat?"

Danielle megforgatta a szemeit, a szobába sétált, és ledobta a sarokba a saját cuccait.

"Egyébként is, az ágy éppen elég nagy kettőnknek." Mondta, majd rá is ugrott.

Louis csatlakozott hozzá, kissé felsóhajtott, ahogyan érezte a háta alatt a paplant.

"Mit szeretnél csinálni?" Motyogta Louis.

Danielle felült, majd felé fordult. "Ez tőled függ, Lou. Ezt miattad csináljuk."

A fiú óvatosan elmosolyodott, rápillantott a lányra. "Menjünk az uszodába."

.

.

.

"Harry, haver, kelj fel. Harry."

A göndör halkan felnyögött, mielőtt felkelt volna Louis takarói alól.

"Mi van?" Motyogta.

Zayn ült az ágy szélén, felborzolta Harry haját óvatosan.

"Ő hol van?"

Harry az ajkába harapott, mielőtt válaszolt volna. "Mától így akarod hívni?

Zayn megforgatta a szemeit. "Nem olyan komoly a helyzet, Harry."

"De igen, az! Mindannyian úgy bántunk vele, mint egy darab szarral és most elment!"

"Elment? És ő viselkedett úgy velünk elsőnek."

"Nem volt jogunk ezt tenni vele!" Védte továbbra is a göndör.

Harry megfordult az ágyban, frusztrált volt. "Ha csak azért jöttél, hogy basztass, akkor húzz a picsába."

"Basszameg Harry, beszélni akartam veled! Tudni akartam, hogy mit csinálsz. Niall még mindig ideges és Liam vele maradt, mivel az ideges és szomorú Niall nem jelent jót, és én nem akartam úgy ott maradni. És tudom, hogy te és Louis lelki társak vagytok, szóval biztos neked is fáj..."

Zayn nagy levegőt vett, miután egy levegővel elmondta mindezt, Harryt bámulta, aki csak csendben ült ott.

A szoba csendes volt, eltekintve a lélegzésük hangjától. Végül Harry megszólalt.

"Louis elment." Motyogott.

Zayn szája elnyílt, majd lecsukódott, és újra kinyílt. "Várj, mi van?"

"Elment. Danielle írt egy levelet. Ott van, az iPod csatlakozója mellett."

Zayn felállt, megfogta a papírt, és gyorsan elolvasta.

"De nem írta le, hogy hova mentek. Hívott már?"

"A telefonja ki van kapcsolva."

Zayn felnevetett, mielőtt megszólalt volna. "Szóval tulajdonképpen ugyanazt csinálja, mint amivel felbaszott minket, ugye? Hihetetlen."

Harry belevágta az öklét az ágytámlába.

"Nem, te idióta! Elolvastad, ugye?! Azt írta, hogy kicsit távol kell maradnia tőlünk, mert megijedt és rohadtul úgy érzi magát, hogy nem szeretjük eléggé ahhoz, hogy szükségünk legyen rá!"

Zayn egy ideig bámult Harryre, mielőtt újra elolvasta volna. Miután végzett sóhajtozni kezdett, mielőtt óvatosan visszatette az asztalra.

"Látod?" Suttogta Harry.

Zayn csak ott ült csendben egy ideig, mielőtt megszólalt volna.

"Csak beszélnie kellene velünk..." Mondta.

"Jogunk van hozzá, hogy titokban tartsunk dolgokat, Zayn."

"Oh igen, igazad van. Főleg azokat, amik teljesen összetörnek minket és megölnek!" Gúnyolódott Zayn, mikor visszament az ágyra.

"Nem vagy tisztességes, Zayn."

"Ő nem tisztességes!"

"Ez az ő választása!"

Zayn nevetett, majd kiabálni kezdett. "Pontosan! Ez pedig a miénk!"

"Nem vagyok hajlandó összeállni veletek ellene!"

"Már megtetted, haver!"

Harry ettől megállt egy pillanatra, ők ketten pedig csak idegesen bámultak egymásra, mielőtt Harry felállt volna az ágyról. "Igen, igazad van. És az egy szörnyű hiba volt. De a hibákat ki lehet javítani és abban a pillanatban, amint Louis hazajön, be fog sétálni azon az ajtón, és én tárt karokkal fogom várni."

Zayn idegesen sóhajtott fel.

"Nem idegesít téged?!" Kérdezte, a haját kezdte igazgatni.

"Zayn kérlek, egyedül hagynál?"

A bradfordi fiú ökölbe szorította a kezét, mielőtt kitrappolt volna, becsapta maga után Louis szobájának az ajtaját, majd az egész ház ajtaját is.

Harry jó párszor idegesen beletúrt a fürtjeibe. Ez az egész egy rohadt nagy káosz volt.

.

.

.

"Louis drágám, ébredj."

"Mi az?" Motyogta.

"Interjúd lesz pár órán belül, oda kell menned."

Egy hosszan tartó nyögés fojtott bele a párnájába, olyan kényelmesen fészkelődött...

"Nagyon muszáj mennem?"

Danielle felnevetett. "Tudod, hogy ez nem így megy. Egy autó jön itt érted a hátsó bejárathoz egy óra múlva."

Louis felsóhajtott, mielőtt felült, ásított, kinyújtóztatta a végtagjait.

"Eeew, reggeli lehelet. Menj a fürdőszobába."

A fiú kiöltötte a nyelvét, mielőtt megragadta a táskáját és a fürdőszobába indult. Elsőnek a WC-t használta, majd megnyitotta a csapot és hagyta egy kis ideig csak folyni. Amíg a víz folyt megmosta a fogát, bámulta magát a tükörben. Remélhetőleg a zuhany majd segíteni fog a szemei alatti táskákon. A mosdó felé hajolva köpte ki a fogkrémet, majd kimosta a száját, mielőtt a zuhany alá állt volna, jólesően felsóhajtott volna a forró víztől.

Megmosta az egész testét, halkan dúdolt egy dallamot, miközben ezt tette. Becsukta a szemeit, hagyta az elméjét sodródni. Harryn járt az esze.

A zuhany alatt maradás már nem volt túlságosan csábító, így gyorsan kiugrott alóla, elzárta a vizet, mielőtt újra a WC elé roskadt volna. Mikor végzett megragadta csészét, halkan felnyögött, mielőtt felállt és a falnak dőlt. Gyengén húzta le a WC-t, majd fogat mosott.

Megint.

Ekkor kopogtattak az ajtón.

"Rendeltem reggelit. Az asztalon van! Siess drága, körülbelül 20 perced van, mire az autó ideér.”

Louis elmotyogott egy választ,még jobban összpontosított arra, amit a tükörben látott.

"Lou ma imádni fog." Motyogta gúnyosan magának, megtörölközött, majd felkapkodta a ruháit.

Kinyitotta az ajtót, a reggeli illata pedig a szó szoros értelmében rángatta be a konyhába. Rohadtul éhes volt. Danielle akkor már evett, de rámosolygott a fiúra, mégis gyorsan váltott rosszallóra.

"Megint hánytál?" Kérdezte, mielőtt bekapott volna egy másik falatot.

Bólintott, miközben helyet foglalt, magához húzott egy tányért. Tojás pirítóssal, egy nagy csésze forró tea. Louis beleharapott, de elhúzta a száját. Az íze teljesen más volt, mint Harryé.

"Ideges vagy?" Kérdezte Danielle, eltolta magától az üres tányért.

Louis nyelt egyet, majd bólintott. Ez lesz az első nap, így öt nap elteltével, hogy látni fogja a srácokat.

Fájt, hogy már valószínűleg mindenki tudta, hogy Daniellevel van, és még egyetlen telefont sem kapott róla, vagy a hollétéről.

"Minden rendben lesz.

Lou eltolta maga elől a befejezetlen reggelijét, nagyot nyelt.

"Kérdezte már Liam, hogy hol vagy?"

"Igen, de nem mondtam el neki. Harry küldött egy SMS-t amíg fürödtél."

Louis felemelte a csészét, ivott belőle egy kortyot, majd a lányra pillantott.

"Mit írt?"

"Itt van, mindjárt felolvasom. 'Mondd meg Boonak, hogy azt üzenem Daninak, hogy Vigyázzon rád.'"

Louis elgondolkozott egy keveset a szövegen, mielőtt elmosolyodott.

"Ő nem utál, Louis. Emlékezz rá. Most pedig szedd össze a cuccod, lekísérlek."

A fiatalabb fiú bólintott, megragadta a hátizsákját és követte. A lány becsukta az ajtót és ők ketten csendben sétáltak végig a folyosókon, a liftben sem szóltak egy szót sem. Amint leértek a földszintre egy fekete autó várakozott kint. Danielle felé fordult.

"Maradj erős, rendben? Ess túl az interjún, harcolj a feszültséggel és a dühvel, na meg a kényelmetlen érzéssel, és ha bármi baj lesz, csak gyere onnan és hívj fel, elmegyek érted. Amíg nem leszel itt, felhívom Eleanort... Majd beszélek vele és elmondom neki, hogy miért nem vetted fel a telefont meg ilyesmik. Majd látjuk egymást később."

Összeöklöztek, mielőtt Louis beült volna az autóba. Az autó csukódott mögötte, ő pedig csak nézte, ahogyan az autó egyre messzebb és messzebb kerül Danielletől.

Végül is lassan megfordult az ülésben, bekötötte a biztonsági övet és bekapcsolta a telefonját, hogy zenét tudjon hallgatni. Az legalább elvonta a figyelmét a gondolatairól a közelgő egy órában.

Lehunyta a szemeit, felsóhajtott, s hagyta magát elsodródni az álmokkal.

"Mr. Tomlinson... Mr Tomlinson, megérkeztünk."

Louis összeráncolta a homlokát, kinyitotta a szemeit, mikor is észrevette a sofőrét.

"Elnézését kérem. A forgalom rémes volt, szóval legalább egy órát késtünk."

Olyan sokat? Pedig csak lehunyta a szemeit...

"Mr. Tomlinson?"

"Oh, elnézést. Um, megkérhetném, hogy itt maradjon a közelben? Extra sokat fogok fizetni, csak maradjon itt kérem. És itt van, amiért elhozott."

Mondta, átadott a férfinak némi pénzt.

"Itt maradok, Mr. Tomlinson."

"Köszönöm szépen." Mondta Louis, mielőtt elindult volna befelé. A hátsó bejáratot célozta meg, ahol Paul azonnal meg is ragadta.

"Mindenki ideges."

"Szia neked is, Paul. Forgalom."

Ekkor a magasabb férfi rápillantott.

"Figyelj, én nem tudom, hogy mi folyik itt, de meg kell ezt oldanunk. Nem olyan vicces, mikor nem boldogulsz 4 sráccal, és akkor itt az ötödik is."

Louis felsóhajtott, ahogyan végigsétáltak a folyosón.

"Tudom, és bocsánatot kérek. Az én hibám. Dolgozni fogok rajta."

Igazság szerint viszont Louist félbeszakították. A stáb minden tagja bámult rá, egyszerre kezdték el rángatni.

"Most hogy hozlak rendbe?" Motyogta a lány, majd a kezébe nyomott egy köteg ruhát.

"Vedd fel ezeket. Gyorsan."

"Hol vannak a fiúk?"

"Ruhák!"

Louis felnevetett, mielőtt elrohant volna, hogy átöltözzön. Ledobálta magáról az eddig viselt ruháit, a sapkáját, elkezdte felhúzni a tapadós farmerét.

Igazság szerint csak a combja közepéig sikerült.

"Ó a picsába." Motyogott.

Megugrott egy kicsit, mozgolódott, fészkelődött vagy öt percig, mielőtt végre kitalálta, hogy mit csináljon. Nyújtózkodott, ide-oda csavargatta a csípőjét, mire fel sikerült húznia magára. Gyorsan felkapta az inget, majd a cipőjét és visszasietett.

Lou fel és le végignézett rajta, ráncolta a homlokát.

"Megfordulnál kérlek?"

Louis pedig eleget tett a kérésnek.

A lány bólintott, mielőtt leültette volna, így el tudta kezdeni a haját és a sminkét. Hajlakk, hajhab, különféle kenceficék... Az egész procedúra alatt csend honolt a szobában.

"Hány hónapja?" Kérdezte halkan.

Louis lehunyta a szemeit, összehúzta magát.

"Húzd ki magad, drágám. És válaszolj."

"Azt hiszem, hogy a harmadik. Nem vagyok biztos benne."

"Rendben."

Gyorsan végzett a hajával, mielőtt az arcához kezdett volna.

"Hunyd le a szemeid."

Mindketten teljes csendben voltak, mielőtt Lou újra megszólalt volna.

"Meg fogod tartani?"

Louis az inge szélével babrált egy ideig, mielőtt válaszolt volna.

"Nem vagyok biztos benne... Én nem igazán... Úgy értem még csak pár napja tudom..." Válaszolta, beharapta az ajkát utána.

"Rendben... Nos, nem akarlak siettetni vele... Csak szeretném ha tudnád, hogy nem olyan sok idő múlva már rendesen is látszódni fog rajtad. És ha még mindig titokban akarod tartani egy ideig... Azt ajánlom, hogy cseréld le a ruhatárad."

Louis bólintott.

"Vigyázz már!" Szidta meg a lány egy kissé, mielőtt befejezte volna.

"Remek, készen vagy. A többiek a társalgóban várnak. Még van egy kis időd."

Louis bólintott, mielőtt felállt volna a székből és kilépett volna a szobából.

"Louis!"

A Doncasteri fiú megfordult, és nézte a nőt, ki éppen a cuccait szedte össze.

"Ha bármire szükséged van, csak hívj. Lehet, hogy különböző neműek vagyunk, de biztos vagyok benne, hogy tudok majd segíteni. Azt hiszem elég jó munkát végeztem Luxal."

A fiú elmosolyodott gyengéden, mielőtt suttogni kezdett. "Köszönöm." És ezzel el is hagyta a szobát.

Ahogy sétálgatott a folyosón a személyzet ide-oda csoszogott körülötte. Néhányan bólogattak, mások a homlokukat ráncolták.

"Igen, tudom, hogy késtem, köszönöm!" Mondta, ahogyan az előtte álló nőre meredt. Csak úgy sugározta az ellenszenvét.

Egy fiatal nő odaszaladt hozzá, szinte elejtette a papírt, amit a kezében tartott.

"Hála az égnek! A többiek már az előtérben vannak. Kövess, Louis."

A fiatal srác újra bólintott, követte a lányt, aki szinte az egész épületen végigvezette. "Szeretnél valamit? Vizet? Teát?" Kérdezte.

"Uh, igen... Mindkettő... Jól esne."

"Hozok neked, egy perc."

Végül megérkeztek egy csukott ajtóhoz, amit a lány viszont ki is nyitott neki. A hangos nevetés azonnal megszűnt, ahogyan belépett a szobába. Nem vette fel a szemkontaktust senkivel, miközben leült egy kanapéra, távol a többiektől. Ehelyett szinte lefolyt az ülőhelyéről, megtámasztotta a fejét a támlán, lehunyta a szemeit.

Az a tea igazán jól esne, pont most.

Érezte, hogy a kanapé besüpped mellette, tehát még valaki leült mellé. Valaki gyengéden érintette meg a kezét, végigvezette a karján, a haján, majd átölelte a vállát és lassan magához húzta.

Harry.

Louis nem nyitotta ki a szemeit, de nem is tiltakozott. Megnyugodott, szinte álomba is merült.

Harry megrándult, ahogyan a teljesen kimerült Louisra nézett. Nézte a szunyókáló Doncasteri srácot, mielőtt az összes többi fiúra nézett volna, kik őket bámulták.

"Szóval nem fogtok beszélni vele?" Kérdezte, ügyelve arra, hogy mindannyiójukkal tartsa a szemkontaktust.

"Ő sem igazán akart törődni velünk, szóval mi miért tennénk?" Válaszolt Liam halkan.

Harry kissé elmosolyodott, mivel ha Liam nem törődött volna vele, akkor nem suttogott volna.

Annyira gyerekesek voltak.

Halk kopogás ragadta meg a figyelmüket, mikor is a fiatal lány lépett be a szobába, aki az előbb idáig vezette Louist, egy csésze tea és egy üveg víz volt a kezében. Ránézett az alvó fiúra, elmosolyodott.

"Megkért, hogy hozzak neki teát és vizet."

"Le tudnád tenni nekem az asztalra, kérlek?" Kérdezte Louis. Éppen akkor ébredt fel az apró kis szundításából.

"Oh, szóval ébren vagy. Persze." Felelte, és úgy is tett, ahogyan kérte.

"Még van körülbelül tíz percetek, aztán elvezetlek titeket a stúdióba az interjúra. Videózni is fognak titeket, ahogyan a hangotokat is felveszik, és lesznek rajongók, akik megnyerték a versenyt." Mondta a lány, ők pedig bólogattak.

"Rendben, akkor mindjárt jövök." Fejezte be a mondandóját, s ismételten távozott.

Louis megfogta a teáját, hozzáadta a cukrot, mielőtt megkavarta volna és beleivott volna, sóhajtva, ahogyan a kellemes meleg végigjárta a sejtjeit. Meglehetősen gyorsan megitta az egészet, mielőtt felállt volna, hogy a kis műanyagpoharat a kukába dobja. Harry végig figyelte, ahogyan a szeme előtt járkált, szemei a fenekére tévedtek. Nagyobbnak látszott, a nadrágja pedig meglehetősen szűk volt rá. A göndör az ajkába harapott, mielőtt a saját kezeire pillantott volna, majd vissza Louis alsóbb testrészeire.

Az idősebb fiú visszament a helyére, mielőtt kinyitotta volna a vizes palackot és ivott volna egy kicsit.

Annyira szokatlan csend volt a szobában. Niall, Zayn és Liam suttogtak egymás közt, míg Harry és Louis csendben, mereven ültek egymás mellett.

Végül Louis Harry felé fordult.

"Nem kell itt ülnöd, ha nem akarsz."

Harry sóhajtott.

"De én akarok." Hangzott a lágy válasz.

"Nem zavar? Ülhetnél velük is, nem tettetni, hogy még látni is akarsz engem."

"Megkaptad az üzenetemet Danielletől?" Kérdezte Harry, Louis fájdalmas szemeibe pillantott.

Az idősebb visszagondolt a reggelire, nem tudta letörölni a lágy mosolyt az arcáról.

"Vigyázott rád?"

"Igen." Válaszolt Louis, még mindig mosolyogva.

Még egyszer kopogtak az ajtón, és a lány ismét belépett. "Bocsánat, nem mutatkoztam be. Cindy vagyok, tulajdonképp én leszek az asszisztensetek ma, amíg itt lesztek. Ha szükségetek van valamire, csak szóljatok. Most elvezetlek titeket a stúdióba, ha készen álltok."

"Rendben, köszönjük, Cindy." Válaszolt Liam, majd mindannyian felálltak, követték őt. Persze Louis előtte a kezébe kapta a vizes palackot, és hurcolta magával.

Beléptek egy fényesen kivilágított szobába, kényelmes székekkel mindenkinek. A mikrofonok a székek előtt helyezkedtek el, így mikor leültek a kamerák már el is kezdtek forgatni.

"És a pillanat amire mindig is vártak, kedves hallgatók! Ma a stúdióban nem más van itt velünk, mint a One Direction! Köszönjetek fiúk!"

"Sziasztok, itt az One Direction." Hangzott az egyhangú válasz, mindannyian mosolyogtak.

"Jó érzés itt lenni." Kezdte Liam.

"Ez a második alkalom, hogy itt vagyok, mióta megalakultatok, igaz fiúk?"

És az interjú zökkenőmentesen ment. A többieknek persze feltűnt Louis szokatlan csendessége, ki viszont csak arra koncentrált, hogy ne nézzen a menedzsment tagjaira, akik őt bámulták az ablakon át.

"Rendben fiúk, akkor... Van itt pár rajongó, akik megnyerték a versenyt. Cindy, be tudnád küldeni őket, kérlek?"

Cindy bólintott, majd kiment, hogy behívja őket.

"Nos, ezek a fanok leveleket írtak, hogy megnyerjék azt, hogy itt lehessenek most veletek. Néhányuknak igazán csodálatos történetik vannak." Mondta a DJ.

Az ajtó kinyílt, és egy kis csoportnyi ember lépett be.Négy lány és egy fiú. Mindannyian elpirultak kissé és mosolyogtak. A fiúk azonnal fel is álltak, hogy köszönjenek nekik. A srác azonnal Louishoz rohant, a könnyei már a száján folytak végig.

"Szia, mi---"

"Louis istenem! Szó szerint te vagy a kedvenc emberem ezen a bolygón, nagyon szeretlek és mindig is találkozni szerettem volna veled, figyelmen kívül hagyva azt, hogy mások mit mondtak, akár arról, ahogyan énekelsz, vagy arról, ahogyan viselkedsz, mivel te így vagy tökéletes és sajnálom, hogy furcsán viselkedek és sírok és nem érted, hogy miről beszélek..."

Az a fiú konkrétan hiperventillált a szeme láttára, és a többiek el voltak foglalva a saját nyerteseikkel, így úgy döntött, hogy gyorsan kell cselekednie.

"Oké, minden rendben, gyere, ülj le."

A fiú szipogott, miközben bólogatott, majd leült, ahová Louis mutatta, rázkódva sírt.

"Mi a neved, drága?" Kérdezte Louis suttogva.

"Brian." Válaszolt.

Louis leült mellé, majd megfogta a kezét. "Nos, mesélj nekem valamit."

"A nagybátyám...Ő...Csinált...Dolgokat mikor még kicsi voltam és annyiszor bántott... Aztán te szó szerint megmentetted az életemet, mert néha túl rosszul sültek el a dolgok, és még sosem mondtam el senkinek, mert tudom, hogy nem hinnének nekem, de nagyon fáj, és utálom magamat, de... A te hangod annyira szép és szenvedélyes... És olyan bátor vagy, inspirál, ahogyan te mindenen olyan... Szinte gond nélkül keresztül mentél, és én most nem lennék itt, ha te nem lennél. Annyira szeretlek Louis."

Louis bőre ekkor a fehér valami rémes árnyalatába váltott át, mintha lezsibbadt volna.

"Louis?" Kérdezte Brian aggódva.

"Én...Ez...Ez szörnyű Brian, sajnálom..."

“Te segítettél rajtam… Csak maradj aki vagy, és kérlek ne kérj bocsánatot…”

Louis nézte, ahogyan a kamera éppen őket vette, és látta, ahogy a menedzsment tagjai még mindig őt bámulják, minden egyes mozzanatát, mert ők suttogtak, nem igazán követve a protokollt, ahogyan a többiek is. De Louis ezzel most valahogy nem tudott törődni. Ő csak közel akart kerülni a rajongóihoz, ahogyan épp akkor, és átérezni a fájdalmukat, a szívében, a tüdejében, ahogyan most is. Szóval csak átölelte Briant, amilyen gyorosan csak tudta, hagyta, hogy a vállán sírjon, még ha csak egy kicsit is, hiszen jeleztek a DJ-nek, hogy állítsa le őket, így csak elővette a telefonját, megkérve a fiút, hogy írja le neki a twitter nevét, így végre vége lesz az idióta interjúnak is.

A baj, hogy nem volt.

A fanok ugyan elmentek, nekik pedig vissza kellett menniük a helyükre, folytatni az interjút, ellenben Louis agya már elszállt. Kidobták a kukába. Olyan volt, mint egy forgószél. Kicsúszott az irányítása alól, minden elveszett, Louis pedig megrémült, hiszen fájdalmai voltak, és annyira szédült, hogy meg kellett kapaszkodnia a szék karfájában.

Úgy érezte magát, mintha a gyomrában méreg lenne, és a feje egy turmixgépbe került volna. Szinte újra érezte annak a férfinak az érintését a legrosszabb helyeken, és úgy érezte, hogy most azonnal ki kell mennie. Rosszul lesz.

De valahogyan még ki tudta várni, hogy a DJ lezárja az interjút, és abban a pillanatban, amint a búcsúzás elhangzott, a kamerákat pedig kikapcsolták úgy ugrott fel a székéből, mint egy golyó, amit kilőttek a pisztolyból. Szinte kirepült az épületből a gyorsasággal, ahogyan rohant. Friss levegőre volt szüksége.

Nem kapott levegőt, pedig rengeteg volt körülötte. Csak nem ott, ahol lennie kellett volna, a tüdejében. Érezte, ahogyan egyre lejjebb süllyed, sikoltani akart, kiabálni, vagy csak sírni, de az egész teste kiszáradt, minden el volt baszva benne. Hallotta, hogy valaki kiabál, tudta, hogy emberek veszik körül, valaki éppen letolta őt, akkor pedig már ült. Igen, ült. Végre ült. Levegőt még mindig nem kapott, ám erős karokat érzett maga körül, valakit, aki rázogatta, s egy ismerős hangot hallott. Harry. Az ő morfiuma, az ő fájdalomcsillapítója, az ő Harryje... És így nyugodott le, lassan újra tudott lélegezni, visszanyerte a látását, amint kinyitotta a szemeit, s azokkal a megnyugtató, szép zöld szemekkel találta szembe magát.

Minden rendben volt, újra tudott lélegezni, látott, hallott. Minden rendben volt.

Egy másfajta minden rendben, mint az átlag embereké, az a tipikus... Egy ideig minden rendben lesz, de már megszokta.

Harry ölelte és tudta, hogy amíg ez így is marad minden rendben lesz.

"Lou?" Kérdezte halkan a fülébe suttogva.

"Rendben vagyok? Úgy értem csak rosszul éreztem magam és... Ki kellett jönnöm."

Erre Harry közelebb húzta magához.

"Louis, pánikrohamod volt."

Egy micsoda?

Pánikroham?

at meg mi?

"Mondd el, mi történt. Mi készített ki?"

"Én..Nem, rendben vagyok--"

"Még több titok?" Kérdezte Niall.

Louis felnézett és észrevette, hogy a többiek legalább másfél méterrel távolabb álltak tőlük és...

"Igen, még több titok Niall. Igazán egy fasz vagy."

Ellökte magától Harryt, majd az összes közelében tartózkodó embert, mielőtt felállt volna, hogy visszamenjen az öltözőbe, ahol Lou még mindig a cuccait pakolta.

"Hé, Lo-Louis?"

Gyorsan ledobta magáról az inget, mielőtt magára húzta volna a pulóverét, lerúgta a cipőit és a túl szoros nadrágot, nem is figyelve arra, hogy Lou is ott volt és tulajdonképpen mindent látott. Louis végül végzett az átöltözéssel, nem is nézett Loura, mivel gyakorlatilag csak megragadta a táskáját, kiviharzott a szobából és becsapta maga mögött az ajtót.

És akkor az egész hülye menedzsment köré gyűlt, és a drága Paul is ott volt, beszéltek hozzá, de ő csak--

"Egy átkozott szó sem érdekel, amit mondotok! És igen, most jelenetet rendezek, de ez teljesen rendben van, amúgy is az az idióta munkátok, hogy elsimítsátok a hibáimat! Elmentem!"

Paul a homlokát ráncolta, éppen nyúlt volna, hogy megérintse Louis karját, de elrántotta.

"Ne érj hozzám Paul, kérlek. Sajnálom, hogy goromba vagyok veled, de szabadnapom van és mennem kell, oké?"

És már el is ment, nem is adva nekik lehetőséget, hogy bármit is mondhassanak. Elsétált a fiúk mellett, akik éppen befelé tartottak, még Harry mellett is... Vagyis... Majdnem.

"Szeretlek, Louis. Emlékezz erre, jó?"

Louis dühös volt, de... Harry. Valami Harryvel kapcsolatban... Valami, amit csak ő tudott...

Hirtelen fordult meg és ölelte át olyan szorosan, ahogyan csak tudta. Úgy döntött, hogy nem veszi fel vele a szemkontaktust, csak elengedi és kisétál. Csak nehezebb lett volna elmennie.

Ahogyan kilépett az ajtón meglátta az autót, ami érte jött korábban, így megkönnyebbülten sóhajtott. A férfi kiszállt, hogy kinyissa neki az ajtót, Louis pedig beült, és csak boldog volt, hogy elhagyhatja azt a helyet. De kinézett az ablakon és csak azt látta, hogy Harry őt figyeli.

És ezzel az, hogy elment már nem is volt olyan jó érzés.

Az egész úton visszafelé a szállodába Harry arca tükröződött a szemeiben.

Az élete... Mégis mi a fene történik?

Harrynek soha nem szabadott volna így néznie rá... Ő annyira csak... El szerette volna csókolni azt a ráncot az arcáról.

Várjunk...

Mivan?

.

.

.

Mikor Louis visszaért a hotelbe megköszönte a férfinak , majd fizetett is neki bőségesen. Gyorsan kilépett az autóból és elindult a szobájukba. Nem vesztegette az időt, hihetetlen gyorsan jutott fel a lakosztályba, a kódkártya már az ajtóban a kezében volt. Kinyitotta az ajtót, majd be is vágta maga mögött, az ágyhoz sietett. Egy kis papír volt Danielle oldalán.

"El kellett ugranom egy kötelező próbára. Lehet, hogy későn jövök. Sajnálom. Fagyi van a fagyasztóban, a telefonom be van kapcsolva. Felhívtam az orvosodat, és megbeszéltem vele holnapra egy időpontot, szóval ha teheted aludj el korán. Szeretettel: Dani."

Visszatette a papírost az ágyra, és gondolta, hogy eszik valamit, de túl fáradt volt. Lerúgta a cipőit csak bebújt a takarója alá. Csak egy pár órát…

.

.

.

“Sssh, csak én vagyok, Louis. Aludj még, drágám.”

.

.

.

“Louis, ébredj. Lassan indulnunk kell az orvoshoz, majd aludhatsz még a kocsiban, de most kelj fel és egyél, kérlek.”

.

.

.

“Elmegyünk a kocsimért, Louis.”

.

.

.

Egy sötét autó állt meg a parkolóban, mielőtt leállították a motort. Mindkét utasa csendben volt.

Danielle kezei még mindig a kormányon voltak, ahogyan Louist nézte, az ajkába harapott. Remegett, összegömbölyödve ült a hátsó ülésen az ablaknak dőlve.

"Louis..." Suttogta.

"Nem megyek oda, Dani... Nem..."

"De igen, drágám..."

"Nem tudok..." Nyöszörgött.

"De igen, tudsz."

Megrázta a fejét, mielőtt mégjobban felhúzta a lábait, egyre jobban összegömbölyödött, mint addig.

"Louis, az orvosnak muszáj látnia.. Tudom, hogy ez még csak a második, de egy pici valaki van a hasadban, aki megérdemli, hogy vigyázz rá... Be kell menned ahhoz az orvoshoz."

"De én nem akarok..."

Danielle sóhajtott, mielőtt hátradőlt volna az ülésen.

"Nem jól fogod fel a helyzetet..."

"Oh, de igen. A rám kényszerített análsex nem hinném, hogy a legjobb módja annak, hogy gyerekem legyen."

A lány összerándult, mielőtt válaszolt volna.

"Nem mondtam, hogy az. De adj a kis drágának egy esélyt, hm? Szükséged van rá. Az orvosnak látnia kell, mivel tegnap este a karjaimba ájultál, és nem fogok tétlenül ülni és nézni, ahogyan tönkreteszed magad. Szóval mész. Majd én húzlak."

Louis dühös pillantással fordult felé. "Nem mered."

Danielle kihúzta a kulcsokat a kocsiból, mielőtt kinyitotta volna az ajtót és becsapta volna azt. Louis végig nézte, majd bezárta az ajtót, mielőtt még Danielle ki tudta volna nyitni.

"Nyisd ki, Louis!"

"Nem!" Kiabált vissza.

A fiatal nő megragadta a kulcsokat, kinyitotta az ajtót, sietősen megragadva azt, hogy kinyissa, mielőtt újra be tudta volna zárni. Azonnal megragadta Louis csuklóját és rángatni kezdte.

"Engedj el!"

"Louis, állj le."

Louis még duzzogott egy ideig, mielőtt kiegyenesedett volna és kiszállt volna a kocsiból.

"Na, meg tudod csinálni. Most pedig menjünk."

Bezárta az autót, mielőtt még elindult volna maga után húzva Louist. Gyorsan siettek be az épületbe, a váróban pedig már sokkal biztonságosabb volt nekik.

Mindketten csak csendben ültek ott, mielőtt Louis megszólalt volna.

"Hallottál Eleanor felől?"

Danielle az ajkába harapott.

"Igen, minden rendben van vele."

"Miért nem akar velem beszélni?" Kérdezte keserűen.

"Louis... Próbál csinálni valamit magával elsőnek. Ő... Tudja, hogy mi történt veled és ideges, aggódik miattad... És nem tudom elmagyarázni. De nem hagyott el téged."

Louis fagyosan felnevetett, mire Danielle aggodalmában ráncolta össze a szemöldökét.

"Mr. Tomlinson? Dr. Minnie tudja fogadni most."

És akkor a rémület újra kiült az arcára.

"Velem jönnél, kérlek...?" Kérdezte a mellette ülőt remegve.

"Természetesen."

Mindketten besétáltak a szobába a nővér után, aki aztán egyedül hagyta őket. Minnie az asztal mögött ült, kedves mosoly villogott arcán.

"Hogy vagy ma, Louis?"

Lassan ő is helyet foglalt, lélegzett ki- és be, hogy segítsen magának lenyugodni.

"Én...Én állandóan kihányom a nagy részét annak amit megeszek... És állandóan rohadt fáradt vagyok... És fél óránként járok pisilni..."

A vörös hajú nő leírt pár dolgot, majd felállt.

"Rendben, akkor... Nézzük a szokásosat. Súly, meg ilyesmi. Aztán megpróbálok kidolgozni neked egy diétás étrendet..."

Louis csak bámult a nőre, majd Daniellere pillantott, és újra vissza a nőre.

"És mi van ha abortuszt akarok?" Kérdezte.

"Akkor azt nagyon könnyen meg lehet oldani." Válaszolt Minnie.

Louis az ölébe tekintett. Nem gondolta volna, hogy a válasz ilyen egyszerű lesz...

"Azt akarod?" Kérdezte.

"Én...Uhm...Én...Én nem tudom..."

Minnie csak bámult rá egy ideig, mielőtt összeütötte a kezeit.

"Akkor menjünk az ultrahanghoz. Nem akarom, hogy azt hidd, hogy megpróbállak rávenni, hogy tarts meg a babát... De... Szeretnéd látni?"

Ő. Az ő babáját. Az ő gyermekét. Az ő babáját a hasában.

"Mr. Tomlinson?"

"Louis?"

"Igen.. Szeretném, kérem..."

"Rendben, egy pillanat."

Ekkor a doktor kisétált a szobából, majd az előző nővérrel tért vissza.

"Elvezeti önöket az ultrahanghoz."

Louis bólogatott, majd követte a nőt, míg az orvos beszélt Daniellevel és megkérte, hogy maradjon ott egy percre.

"Végig itt leszek mögötted, Louis!" Kiabált, mielőtt az idősebb nőhöz fordult volna.

"Milyen körülmények közt esett teherbe, Miss Peazer?"

Danielle meghökkent.

"Uhm, én... Honnan tudta, hogy én ki--"

"Talán hosszú órákat töltök itt, de nem élek kő alatt, Miss. Peazer."

Danielle bólintott, mielőtt sóhajtott volna.

"Ez...Bonyolult, doktornő... Nagyon nagyon bonyolult."

"Nos.. Szüksége van valakire, aki támogatja. Talán több, mint egy emberre. Nem lesz könnyű, ha megtartja azt a gyereket. Ön segíteni fog neki?"

"Persze, hogy fogok." Válaszolt Danielle.

"Remek. Nos, ahogyan láttam ő eléggé... Édes, kedves, de erős akaratú fiatalember. Ne hagyja, hogy elveszítse ezeket a tulajdonságait. Most pedig kövessük őket."

Elindultak a folyosón, míg egy szobába nem értek, ahol Louis feküdt egy kórházi ágyon, az ingét fel kellett húznia a mellkasáig.

Danielle végig mellette állt, míg Minnie felhúzott egy pár kesztyűt és átsétált Louis másik oldalára.

"Nos, azt hiszem, hogy láttál már elég filmet ahhoz, hogy tudd, ez hideg lesz. Megtudnád fogni a kezét kérlek? Remeg."

Danielle természetesen eleget tett a kérésnek.

Az orvos folyadékot fecskendezett a hasára, mielőtt elkente volna rajta, de megállt, mikor a folytatás előtt összerándult. Oké, akkor lássuk. Megragadta a neki szükséges eszközt, s a hasára tette.

Eltartott egy ideig, de végül is egy apró alakot láttak.

"Kicsit nehéz látni, de ott van a feje... És... Akarod tudni a nemét?"

"Uhm... Nem..."

"Rendben. Nos... Akkor a szívverése jó, a baba egészségesnek látszik..."

Louis a képernyőre meredt, az apró kis dolgot nézte, ami növekedett benne és ő csak... Sose érezte még ennyire bizonytalannak magát.

"Szeretnél egy fényképet róla?"

"Igen." Válaszolt előbb Danielle.

"Rendben, nos, akkor törölközz meg, én pedig viszek neked egy képet a másik szobába."

Miközben Louis letörölgette a hasát végig a légzésére összpontosított. Aztán visszasétáltak az előző rendelőbe.

"Meg fogom tartani."

"Most boldog vagy?"

"Igen."

Louis és Danielle egymásra néztek, mielőtt elvették volna a képet.

"Fogd, és most pedig beszéljünk az étrendedről."

.

.

.

Mindketten csak feküdtek az ágyban, a plafont bámulták a takaróba bugyolálva.

"Gondolod, hogy jól döntöttem?" Kérdezte halkan.

"Ez rajtad áll, nincs beleszólásom. Én csak támogatlak, bárhogyan is döntesz."

"Hogyan fogok vigyázni egy babára? Olyan idióta vagyok."

Danielle felé fordult az ágyban.

"Láttalak már gyerekekkel, Louis. Csodásan viselkedsz velük.

"De ez nem ugyanaz, tudod jól. Idióta vagyok, Danielle. Próbálok rendbe jönni, de nem megy."

"Beszéljük meg ezt, Louis. Beszéld ki magadból, ami fáj."

Egy ideig csendben feküdt, a takarót a szája elé emelte, mintha meg akarta volna védeni magát a saját szavaitól.

"Hiányzik." Motyogta.

"Kicsoda?"

"Harry. Nagyon hiányzik Harry. Hiányoznak a jó reggelt üzenetei, a hogy vagy üzenetei, a szeretlek üzenetei, a random ölelései és érintései, azok a csendes minden rendben? tekintetei..." Aztán elharapta a mondat végét.

Danielle egy pillanatig csak meredt rá, nem tudta megfejteni, mire gondol.

"És én... Arra gondoltam, hogy ma megcsókolom, és ez soha nem történt korábban. És... Eleanor soha többet nem szólt volna hozzám, még semmit nem mondtam erről az egészről anyának és a fiúknak.. Annyira mérgesek rám... Én csak elmentem egy klubba szórakozni, aztán ez jött ki belőle... Ez nem fair... Dani, ez nem fair, húsz éves vagyok,és már gyerekem lesz... Az egész világ elítél, és tökéletesen egyedül leszek. A gondolataim megölnek és fáj, mert nem tudom mit tegyek."

És akkor sírni kezdett. Nem az a hisztérikus fajta sírás. Olyan kimerült sírás. Legyőzött sírás. Egy fajta sírás, amely megmutatta, hogy Louis mennyire hülyének tartotta magát az élethez.

Danielle nem is tudta, hogy mit mondjon, mindössze magához ölelte, egész addig, míg Louis el nem aludt.

.

.

.

“Mi a franc ez?!”

Mindketten az ágyon feküdtek, mikor felriadtak az álmukból. Louis éppen arra, hogy kirángatják az ágyból.

“Istenem, Liam állj le!” Sikoltott fel Danielle, kézzel-lábbal ellenkezett, hogy segítsen Louison.

Liam rohadt ideges volt. Csak besétált a szobába és látta, hogy Danielle mellkasán alszik, a karjaival körülötte.

“Istenem Liam, hogyan---”

"Egy fan látott titeket és tweetelt róla! A lány a recepción ideadta a kulcsot, mert tudta, hogy mi ketten rohadtul együtt vagyunk! Tudtam, hogy Louis veled van, de nem így! Nem... Egy ágyban!"

Majd Louishoz fordult, aki már felállt, de teljesen rémült arckifejezéssel bámult rá.

"És te... Egész rohadt héten a barátnőmmel voltál egy ágyban?! Az egész héten?!"

"Nyugodj már le Liam, nem erről van szó!" Könyörgött Danielle.

"Akkor magyarázd meg! Most! Az egész rohadt történetet!" Ordított.

"Nem mondhatom el az egészet! Csak beszélgettünk, ettünk, elmentünk az uszodába--"

"Miért nem ment Eleanorral?! Sőt, Dani, én ezt Louistól akarom hallani! Beszélj, Louis!"

Az alacsonyabb összerezzent, hátrébb lépett egyet.

"Tényleg nem történt semmi.. Ígérem..."

Liam a falnak lökte Louist, ott is tartotta.

"Liam, állj le! Kérlek!" Sikoltott Danielle, míg a barátja közelebb hajolt Louis arcához.

"Hogyan hihetnék neked a titkolózásoddal?"

"Liam, jobban kellene bíznod bennem ennél!" Kiabált Danielle, kezdett dühös lenni.

"Én..Én hiszek neked Dani, de mégis mire kellett volna gondolnom?"

És hirtelen az egész kiabálásba tört át, Louis pedig úgy nézte az egészet, mint valami horrorfilmet. Danielle arca vörösbe ment át, sosem gondolta volna, hogy ennyire mérgesnek is fogja látni.

Nem akarta, hogy ez megtörténjen. Nem nem nem... Ők...Ez...nem...Nem!

"Állj!" Kiáltott, elnyerve ezzel mindkettőjük figyelmét.

"Tegnap egész este sírtam, bevallom, és Danielle átölelt, hogy megnyugtasson. És csak egy ágy volt és egyikőnk sem akarta, hogy a másik a kanapén aludjon. Sosem gondoltam volna ezt Liam, mi barátok voltunk és soha... Soha Liam, soha... Istenem soha nem tenném ezt veletek... Szóval ne kiabálj vele, kérlek... Ez az én hibám volt. Elmegyek, most azonnal, én..."

És az anyja fénylő, boldog arca jelent meg az agyában. A gyönyörű mosolya, a meleg ölelése, az édes otthon kényelme. Az igazi megmenekülés.

"Elmegyek, jó? Elmegyek, most rögtön. Elmegyek Danielle közeléből, jó? Ennyi az egész. Nem fogok hozzáérni... Én nem... Én..."

Mindketten csak figyelték, ahogyan lépéseket tesz hátrafelé, útközben megragadva a cuccát. Gyorsan összecsomagolta mindenét, nemsokára már készen is állt a hátizsákjával.

Danielle felé nyúlt, de ő elugrott előle.

"Liam... Sosem... Én soha nem értem volna hozzá úgy, ahogyan te gondolod... Én sosem tettem volna... Sajnálom, hogy azt hitted, hogy megtettem volna. Én... Én soha nem..."

"Várj Louis, túlreagáltam..!" Mondta Liam, végre felfogta, hogy ez kicsúszott a kezei közül, és Louis pont úgy nézett ki, mint aki kész van arra, hogy levesse magát egy hídról, és ez így nem volt rendben.

"Állj Louis, várj!---"

Louis megfordult, és rohanni kezdett. Csak rohant, meg sem tántorodott, megpróbálta figyelmen kívül hagyni, hogy kiabálnak utána.

Taxi.

Szerezz egy taxit.

Megvan a taxi.

Doncaster. Vigyél oda, kérlek! Igen, tudom, hogy messze van.

Alvás.

Ébredés. Már csak egy pár óra.

Van pénzem. Ki tudom fizetni az egész utat, csak vigyél el oda. Kérlek. Extra sok pénzt fogok adni.

Alvás.

Ébredés.

Forgalom.

Soha nem érnék hozzá úgy. Soha nem tenném. Ő a barátom. Hogy gondolhatta azt rólam? Ennyire rémes alak lennék?

Alvás.

Ébredés.

Már majdnem otthon vagyok. Olyan közel...

Alvás.

Ébredés.

Végre itt. Itthon. Itthon vagyok.

Köszönöm. Tartsa meg a visszajárót. Igen. Viszlát.

Séta.

Már annyira közel van.

Bejárati ajtó.

Kopogás. Szüntelen kopogtatás.

Az ajtó nyitva van.



"Anya...." Motyogta, a hangja gyenge volt, félig zokogott, ahogyan Jay kellemes pillantása egy másodperc alatt váltott át aggódóba, ahogyan azért küzdött, hogy még éppen elkapja a drága fiát, ki a karjaiban omlott össze.

2. fejezet

Harry nehezen létesített kapcsolatokat. Igen, mindig ismert lesz az udvarias, mégis pimasz kölyökként Cheshireből a göndör fürtökkel, és a szép nagy zöld szemekkel, bla bla bla One Direction.

Talán nem lenne valami jó színész, főleg akkor, ha betanult szövegeket kellene elmondani. Mert hát, lássuk be.. Az az egész iCarly dolog?

Nem a legjobb alakítása.

De ha azt mondtad neki, hogy kezdeményezzen egy hétköznapi beszélgetést, udvaroljon valakinek, meg ilyesmik, persze semmi baj sem volt.

De! Csupán az, hogy mindig mosolygott és sok okos dolgot mondott nem jelenti azt, hogy bírt is téged, vagy azt, hogy egyáltalán érdekelte bármi is, vagy az, hogy tényleg akarta-e a társaságodat.

De ez teljesen más volt a srácokkal.

Más volt a helyzet Louissal.

Szinte azonnal legjobb barátokká váltak. Elég volt hozzá egy pisiszünet, és egy egyszerű 'Hi.'

Szinte már egészségtelen volt, amennyire törődött a pezsgő Doncasteri fiúval.

Lehetett ez a legrosszabb napja. Lehetett az ég felhős, lehetett szakadó eső, vagy már egy 10 hónapja tartó aszály, amitől minden kiszáradt és majdnem meghalt, vagy ő sírhatott volna attól, mert annyira belefáradt már a látszat fenntartásába, az ideges emberekbe, akik csak meg akarták őt szeretni maguknak. Minderre az orvosság egyetlen pillantás volt Louistól... Egyetlen apró pillantás kellett volna hozzá, hogy a nap újra kisüssön, a felhők eltűnjenek, az aszály elmúljon és essen az eső, a könnyek eltűntek volna és újra úgy érezte volna, hogy él...

Úgy imádta Louist, ahogy senki más nem tudta ezen a világon.

És ő tudta ezt. Nem volt beképzelt. Ez volt az igazság.

Tehát, mikor Louis nem hívta fel, vagy nem üzent neki az állapotáról rémesen zsémbes volt. Aztán, mikor a percek órákba váltottak át, egyetlen szó nélkül róla, már egy kissé magán kívül volt az aggodalomtól.

Már szinte pánikrohama volt. Ha adsz Louisnak egy italt, ő máris a tied. Harry csak két percre hagyta ott, két rövid percre, de a fiú eltűnt.

A klub hatalmas volt, szóval úgy gondolta, hogy csak szem elől tévesztette, de hiába kutatta át minden centiméterét a klubnak, nem találta meg.

A lelkét rémesen bántotta az érzés, hányinger hullámzott végig benne, nyers pánik szivárgott ki testének minden pórusából, hiszen Louisról volt szó... És Harry szerette Louist.

És aztán Louis csak úgy megjelent a következő rohadt reggel, mindenféle SMS vagy hívás nélkül, ami arról tanúskodott volna, hogy él.

És abban a pillanatban Harry idegessége eltűnt, az aggodalom pedig átvette a helyét.

Valami rettenetesen rossz történt Louissal. Rémesen sápadt volt, és remegett. Szó szerint remegett. A táskák a szemei alatt sosem voltak még hatalmasabbak.

Aztán Louis elrohant, s bezárta magát a szobájába.

Három szörnyű nap, tele csenddel. Nem voltak Louis viccek, nem volt ott a mosolya, semmiféle pimasz csipkelődés, senki sem hagyta figyelmen kívül az ő személyes terét...

Minden olyan üres volt nélküle.

A fürdőszoba Louis hálószobájában csak tizenkét lépésre volt az ágytól. Minden alkalommal úgy harmic lépésbe telt Louisnak eljutni csupán odáig. Miért mozgott így? A WC-t csupán háromszor húzta le három nap alatt. Ez nem volt egészséges. És mit hallott azon a három lehúzáson kívül? Semmit. Ijesztő csendet.

Ő nem kémkedett Louis iránt. Tényleg nem. De ő mégis hiper-tisztában akart lenni azzal, hogy a fiú még él.

Ő nem volt őrült.

Ő mindössze őrülten szerelmes volt.

Szóval tényleg, senki sem tudta hibáztatni őt azért a negyedik napon, hogy berúgta az ajtót.

Louis semmit sem evett mióta haza érkezett. Nem használta a WC-t, nem kapcsolta fel a villanyt, ha besötétedett. Olyan volt, mintha mindent feladott volna, de Harry ezt nem akarta hagyni.

Soha.

Szóval igen, megragadta Louist és kirángatta az ágyából. És igen, látta az őrületet azokban a tompa fényű kék szemekben, s csak arra várt, hogy kitörjön. És igen, ő csak állt ott, engedte, hogy a legjobb barátja majdnem a szart is kiverje belőle. És igen, ő csak ült ott, és ölelte őt, miután az összes dühét kiengedte. És igen, engedte, hogy a pólóját zsebkendőként használja. És valóban, ő olyan szorosan ölelte, amennyire csak tudta, mikor a karjaiban reszketett.

Mert ő szerette Louist.

És ez volt minden, ami rávette arra Harryt, hogy ott legyen vele.

.

.

.

Mikor Louis felébredt hajnali 5 óra volt. Majdnem felsikoltott, mikor észrevette, hogy valakinek a karjaiban van. De aztán realizálta, hogy azok nem 'valakinek' a karjai voltak. Harry karjai.

De még mindig nem tudott segíteni azon, hogy lefagyott. Szívás volt, mert Harryben megbízott. Az életére esküdött volna, hogy a göndör sosem bántotta volna, de ő csak...

"Akarod, hogy elengedjelek?"

Harry suttogott, bár Louis még ettől is majdnem kiugrott a bőréből. Bólogatott, majd a plafonra nézett, hogy elkerülje azokat a fájdalmas pillantásokat, amikről tudta, hogy ott pihennek Harry arcán, miközben elengedte őt.

Érezte Harry szemeit magán, ahogyan visszafeküdt az ágyára.

A csend közöttük kényelmetlen volt. Teljesen ismeretlen érzés volt a számukra. A dolgok sosem voltak ilyen rémesek a számukra.

Legjobb barátok voltak... És talán egy kicsit még többek is. Nem lehettünk biztosak benne.

"Beszélj hozzám, Lou... Kérlek."

Louis sóhajtott, mielőtt megfordult volna, hogy szembenézhessen Harry tekintetével.

"Mit szeretnél, mit mondjak?"

"Mi történt veled? Miért viselkedsz így?"

"Semmi baj velem Harry."

"Ez hazugság, és te..."

"Lesz egy interjúnk nyolckor, igaz? Megyek zuhanyozni. Te pedig menj aludni, és ne aggódj miattam."

"Lou, ne szakíts fél-"

"És ne kövess. Nincs szükség rá, úgyis megsemmisítetted már az ajtómat, szóval.."

"Louis--"

"És amint lezuhanyoztam enni fogok. Ígérem."

És ezzel kikelt az ágyból, a lehető leggyorsabban ment a saját szobájába, majd a fürdőszobába, mikor végre leengedhette azt az erőltetett mosolyt az arcáról. Amint megnyitotta a zuhanyt a ruhái már le is kerültek rekordidő alatt, felsóhajtott, s belépett a forró víz alá, mi csak úgy zuhogott a bőrére.

Igen, ez volt az.

Muszáj volt kitisztítani az agyát a forró vízzel.

Soha többé nem szabad így látniuk.

Szóval: Most lefürdik, szárazra törölközik, s úgy hagyja el a fürdőt, amilyen régen volt. A régi Louisként. Legalábbis amit kimutat majd.

Addig addig mosolygott volna, míg az ajkai vérezni nem kezdtek volna, addig nevetett volna, míg a hasa fájt volna, addig viccelődött volna, míg a fiúknak elegük nem lett volna belőle, s el nem felejtették volna azt az óriási összeomlást, amit látniuk kellett... Vagy legalábbis maguk mögött hagyták volna.

Louis kilépett a zuhany alól, majd a tükörbe nézett. Még a lélegzete is elakadt. Zúzódásai voltak. Lila foltok a mellkasán, harapásnak tűnő nyomok a vállain.

A hatalmas tükör, mely teljes testét megmutatta volna a szobájában volt. De nem volt ajtaja...

Aztán rájött, hogy 5:30 körül lehet. Reggel. És Harry volt az egyetlen, aki ébren volt. Kinyitotta a fürdőszoba ajtaját, halkan kilépett, körülnézett a folyosón.

Teljesen üres volt.

Kiengedte a lélegzetét, besurrant az ajtón a falhoz, ahol a tükör volt. Ledobta a törölközőt, s csak bámult magára. Zúzódások a combjain, a lábain, a gyomrán... Néhány kék, néhány lila, zöld, s éppen sárgulók. Megfordult, s megborzongott, ahogyan meglátta a kézlenyomatokat a csípőjén.

Nem akarta ezt.

Felvette a törölközőt, megragadott egy boxert, egy egyszerű sötétkék farmert, fehér pólót, és Harry egyik fekete pulóverét, mielőtt visszament volna a fürdőszobába. Gyorsan felkapta őket magára, majd egy sapkát is a fejére, így indult el a konyhába. Harry próbálkozott már azzal, hogy megetesse, de mielőtt rávette volna magát elájult előző nap.

Louis a konyhába csoszogott, vizet engedett a vízforralóba, majd elővette az egyik kedvenc bögréjét. Azt, amin egy H & L felirat díszelgett. Ez után kutakodni kezdett. Nos, az étvágya még mindig nem volt a legjobb, így egy egyszerű pirítós mellett döntött. Bedugta a kenyérpirítót, elhelyezte benne a két szelet kenyeret, mielőtt lehúzta a gombot. Megragadta az egyik bárszéket, maga alá rántotta és leült rá, fejét a hűvös márvány pultra döntötte, karjai ernyedten lógtak maga mellett.

Jobban lesz.

Jobban kell lennie.

A kenyér kiugrásának hangja ijesztette meg, s kapta fel a fejét. Felállt, majd elővett egy neon zöld tányért, letette rá a 'reggelijét'. A hűtőhöz sétált, megragadva egy kis eper lekvárt. Ahogyan a kést az üvegbe dugta, hogy kinyerjen belőle egy kevés lekvárt, az vízforraló idegtépő sikoltást hallatott. Gyorsan nyúlt el érte, s kapcsolta ki, mielőtt még több fiút felébresztett volna vele.

Összenyomta a két szelet lekvárral megkent pirítóst szendvicset csinálva ezzel, majd befejezte a teát is, s leült, hogy beleharapjon az ételbe.

Éhesnek kellett volna lennie. Éheznie kellett volna.

De egyik sem volt.

"És meg fogod enni az egészet."

Louis megugrott a hangra, de nem nézett fel.

A picsába!

A léptek finoman verdesték a padlót, egyre hangosabban, ahogyan közeledett hozzá. Pici lábak, lila körömlakkal bámultak fel rá alulról.

"Jó reggelt, Danielle." Motyogott.

A lány nem válaszolt. Ehelyett megragadott egy almát, harapott belőle egy falatot, mielőtt megfogott volna egy másik bárszéket és mellé ült volna.

A legtöbb ember nem tudja, hogy Louis és Danielle milyen jó barátok. Megpróbálták titokban tartani, mert lehet, hogy néhány rajongó olyan gonosz lett volna, hogy azt hitte volna, hogy kapcsolat van köztük.

"El akarod mondani, hogy Harry miért sírt az előbb tizenöt percig a vállamon?"

A kék szemek kikerekedtek, mielőtt ránézett volna a lány jobb vállára, mely észrevehetően nedves volt.

"Sírt?"

"Miattad."

Louis nem tudta, hogy most mit mondjon, szóval ehelyett inkább harapott még egyet a szendvicséből.

"Tudom, hogy mik ezek a 'jelek', nem olyan dolog, amit el tudsz rejteni, mint egy betört orrot."

"Nem akarok beszélni róla, D... Tényleg nem."

"Ez rendben van felőlem, majd később megbeszéljük."

Louis csak bámult rá, mielőtt felkiáltott volna, mikor a lány a vállába boxolt.

"Megmondtam, hogy szétrúgom a segged, de ez is megteszi. Most elégedj meg ennyire, mielőtt visszamegyek a vendégszobába egy orgiára. Mindenki ott van és aggódik érted egyébként. Emlékezz, hogy a barátaid vagyunk. És arra is, hogy Harry a legjobb barátod, és sose bántana téged. Ne feledd, hogy ha neked fáj valami, akkor neki is."

"Nem akartam így eltolni őt magamtól."

"Tudja, hogy valami nincs rendben. Nyugodj meg, ő nem tudja, hogy pontosan--"

"De te tudod?"

"Én 95%-ban biztos vagyok benne, igazából. De ahogyan mondtam, ő nem tudja, hogy miről van szó, csak azt, hogy neked fáj, így nem hibáztat téged, de attól még érzi a fájdalmat."

Louis egy része gondolkozott, furcsa volt a dolog Harryvel kapcsolatban, hiszen SEMMIT nem tudott abból, hogy ő mit érzett. Nem kellett volna sírnia. Louis lehet az egyetlen, aki bármiről is tud. De ismerte Harryt, és Harrynek volt egy tendenciája arra, hogy mások helyett is sírt.

"Megpróbálok..."

"Remek." Suttogta Danielle, mielőtt óvatosan megölelte Louist, megcsókolta a homlokát.

Mindketten megfordultak, mikor halk puffanást hallottak az egyik szobából.

"Eleanor is itt van?" Kérdezte Louis.

"Igen. Egy ágyban alszunk, a fiúk a padlón osztozkodnak."

Danielle felállt a székről, megigazította Liam túlméretezett pólóját, majd utoljára Louisra nézett, mielőtt elsétált volna.

"D...Várj..."

A lány megállt, majd felé fordult.

"El fogom mondani neked...Ígérem csak...Időre van szükségem, jó...?"

Danielle megemelte a kezeit a mellkasához, szívet mutatott az ujjaival. Louis megcsinálta a hasonló mozdulat sort a lány felé, s figyelte, ahogyan az visszament a vendégszobába.

Meg tudja csinálni.

Együtt tudja tartani a kis részeket.

Louis befejezte a pirítóst, hatalmasat nyelt, ahogyan az utolsó falat is rettenetesen lassan, de lecsúszott a torkán. Ivott egy korty teát, hogy mégis segítsen rajta, mielőtt sóhajtva visszatette volna a fejét a márványra.

Számos hang keringett a lakásban, ahogyan a többiek is lassna ébredezni kezdtek. Hallgatta, ahogyan Liam többször is szólongatta Zaynt, hoyg keljen fel. Niall hangja zengte be az egész helyet, ahogyan ordított, miszerint övé az első zuhany, mire Louis kuncogni kezdett. Hiszen a szöszin kívül mindenki felnyögött.

Hallotta Eleanor lágy hangját, de nem tudta kivenni mit mondott, de valami fontos lehetett, hiszen az egész szoba elcsendesült.

Danielle is mondott valamit, de nem volt biztos benne, hogy mit, ám ez után mindenki kiözönlött a kis szobából.

A csoport összes tagja az asztal másik oldalán gyülekezett, épp az ellenkező oldalon, ahol Louis feküdt, még mindig a karjain, arccal lefelé.

Senki sem szólt semmit, míg Louis lassan fel nem emelte volna a fejét, egy hasonló mosolyt villantva, mint amit már megszokhattak tőle.

"Udvariatlanság bámulni." Suttogott.

Mindannyian tudták, hogy még mindig nem a teljes valója tért vissza, de hatalmas előrelépés volt már ez is, így mindenki azonnal megkerülte az asztalt, hogy csoportos ölelésbe vonhassák a kék szeműt. Louis elnevette magát, igyekezett tartani a könnyeit.

Ő nagyon, nagyon szerette ezeket az embereket.

Az ölelés körülbelül harminc másodpercig tartott, mielőtt mindenki elhúzódott, Eleanor mégis előrébb lépett.

"Soha többé ne ijessz rám így, rendben?"

Louis bólintott, az alsó ajkába harapott, mielőtt szorosan magához ölelte volna a lányt, de ez az ölelés már közel sem tartott olyan sokáig.

"Megyek, megnézem Harryt." Mondta, mielőtt felállt volna, Harry szobájába indult volna, mégis nevetett, ahogyan Liam parancsolgatni kezdett a többieknek, hogy igyekezzenek és készülődjenek.

Louis elvánszorgott a göndör szobájáig, halkan bekopogott az ajtón.

"Gyere be." Hangzott a fojtott válasz.

Elfordította a kilincset, Louis benyitott, majd halkan be is csukta az ajtót maga mögött. Harry az ágyon feküdt, betakarózva, csak a puha fürtök látszódtak ki alóla. Louis halk léptekkel sétált oda, majd az ágy szélére ült.

"Harry?" Suttogta.

A takaró kissé lejjebb csúszott, mielőtt még Harry egész feje ki nem bukkant volna alóla, zöld szemei hihetetlenül nagyok voltak, gyönyörű zöldek voltak, mégis vörösek is. Azok a tipikus 'egész eddig sírtam' szemek.

"Igen, Lou?"

A hangja kissé rekedtebb volt, mint általában.

Louis ide-oda rakosgatta a lábait, mielőtt megemelte a jobb kezét, a körmét kezdte el rágni. Nem találta a szavakat. Harry csak bámulta őt, teljesen csendben, türelmes volt, mint mindig.

Louis végre mindkét kezét maga elé helyezte, a pólója alját kezdte gyűrögetni.

"Sajnálom, Harry..."

Harry szemei letévedtek a kezeire, észrevette, hogy remegtek, mielőtt újra Louis szemeibe nézett volna. Még mindig annyira tompák voltak... Fénytelenek... De csak azért, mert valami tompa, nem jelenti azt, hogy nincs története. És ő egy elmondhatatlan horrort látott a szemében...

Harry felállt, felfedve ezzel a Snoopys boxerét, amit még Louis vett neki, majd lassan elé sétált, de megállt az alacsonyabb előtt, csak nézte őt.

"Megérinthetlek?"

Louis bólintott, Harry pedig megfogta remegő kezeit, ajkaihoz emelte őket, lágy csókot nyomott rájuk.

"Megölelhetlek?" Kérdezte.

"Igen..." Suttogta Louis.

Harry elengedte a kezeit, mielőtt szorosan átölelte volna a legjobb barátját.

"Rendben vagyunk, Lou?" Kérdezte Harry.

"A probléma nem 'mi' vagyunk, hanem én. A legjobb barátom vagy Haz, és mindig is az leszel. Én pedig rendbe jövök..."

.

.

.

De nem így történt.

Az ember azt hinné, hogy egy srác, mint ő, két hónap után túltenné magát rajta vagy ilyesmi, nem... Így.

Ehelyett szörnyű rémálmok gyötörték, s késztették zihálásra. Néha, mintha hallotta volna a hangját a fülébe suttogni, vagy a lehelletét az arcán, a kezét a testén, Louisnak pedig le kellett hunynia a szemét, elszámolni tízig, és emlékeztetni magát, hogyan is kell lélegezni, és arra, hogy biztonságban van.

És ott volt még valami. Hányás.

Néha reggelte, de igazából bármikor a nap folyamán... Még csak a dolgok illata is öklendezésre tudta bírni, és ezt nagyon nehéz volt elrejtenie a fiúk elől. Néhány nap már annyira rossz volt, hogy eldöntötte, minden nap hordani fog magánál utazásra való méretű szájvizet, rengeteg rágót és mentát.

Aztán ott volt a kimerültsége. Normális esetben egész nap futkározott volna, abszolút nonszensz dolgokat sikoltozva, de az utóbbi időben még arra is rá kellett erőltetnie magát, hogy lépést tudjon tartani a próbákkal, dedikálásokkal és a hang ellenőrzésekkel... Még a fotózások is le tudták fárasztani annyira, hogy szabadnapot kelljen kivennie.

Aztán ott volt a fejfájás. Louisnak gyakran fájt a feje, ahogyan a többieknek is a sok munkától, de sokkal ritkábban ütötte meg őket, mint Louist. Aztán ezt rohamos szédülés követte. Igazából csak a kimerültségnek tulajdonította.

Még mindig gyakori volt, hogy Harry és Louis csak feküdtek egymás mellett az éjszaka közepén, és bámultak egymásra, mielőtt kitört volna belőlük a majdnem hisztérikus, hihetetlen hangos nevetés. Ez gyakran majdnem úgy végződött, hogy Harry összepisilte magát, ami végül is még csak több nevetést eredményezett volna.

Majdnem úgy viselkedtek, ahogyan előtte hozzászoktak... Mielőtt az megtörtént volna.

Louis nem aludt annyit Harry szobájában, mint régen, mert néha csak... Nem volt rá képes. De ezen kívül egyébként még mindig legjobb barátok voltak.

Yup.

Az utolsó dolog, ami megváltozott az a... Hangulata volt. Köztudott volt, hogy a beceneve már számtalanszor megváltozott. Swag Masta-ról Doncasta-ra, aztán Sass Masta-ra, majd megint Doncasta-ra. De néha ezeken nem nevetett, hanem bosszantotta, és annyi rémes szót mondott, amennyit a világ még nem hallott tőle. Pár másodperc múlva viszont rosszul érezte magát, bocsánatot kért miatta, aztán pedig azért lett ideges, mert túl egyszerűen megbocsájtottak neki.

Annyira... durva volt.

"Lou? Lou? LOUIS!?"

Louis hirtelen riadt fel a gondolataiból, ahogyan Harry aggódó szemeibe nézett.

"Sajnálom, mit mondtál?"

"Itt vagy? Minden rendben? Jó párszor szólongattalak már..."

Louis elmosolyodott, mielőtt még megveregette volna Harry arcát.

"Jól vagyok Hazza, csak elbambultam."

.

.

.

Aztán Harry kisegítette a kocsiból.

Mindketten követték a többi srácot, akik még a bejárati ajtó előtt megálltak egy percre, aggódó pillantást vetettek barátjuk felé.

"Jól vagyok." Mindössze ennyit mondott, mielőtt elsétált volna mellettük, belépett volna az házba. Még mindig hallotta a sikoltásokat kintről, és felnézve a lépcsőre realizálta, hogy még lépcsőznie is kell, míg felér a szobájába...

Louis nemes egyszerűséggel feküdt ki az ágyon. Egyáltalán nem érezte jó magát. Émelygett, egész nap gyengén ugyan, de fájt a feje. Egész nap csak otthon akart lenni, és aludni. A gyomra furcsa hangokat kezdett kiadni, ő pedig hatalmasat nyelt. Még a rettegés is megjelent csontjaiban, ahogyan emlékezni kezdett: Még ma lesz egy dedikálás.

Oké, ez egyáltalán nem jó így...

.

.

.

"Louis, te vagy a répa a hüvelyemnek!" Sikoltozott egy random lány az arca előtt.

Louis igazán meglepődött, de érezte, hogy ez nem jó reakciót vált majd ki belőle. Szemöldökei a magasba csúsztak, oldalra döntötte a fejét, a szája pedig csak úgy mondta a szavakat, mielőtt még gondolkozott volna rajtuk.

"Egy: Ez hihetetlenül otromba volt. Kettő: Ez rohadtul egészségtelen, és három: Miért gondoltál te arra, hogy én valaha is közel kerülök a nemi szervedhez?”

A lány megdöbbent, inkább csendben maradt utána, amíg Louis gyorsan aláírta a CD-jét, majd integetett neki, és várta a következő lányt.

A következő lánynak, aki megjelent előtte zöld haja volt, mely a fél oldalán fel volt borotválva. A többi fan mindig csak szórakozott rajta.

"Szia drágám, köszönöm, hogy eljöttél." Mondta Louis, mielőtt elvette a CD-t, hogy aláírja.

"A világért sem hagytam volna ki." Mondta a lány halakan, míg Louisra mosolygott. Akkor pedig megpillantotta a nyelv piercingét.

"Bocsánat remélem nem bánod, de... Megnézhetném a piercingedet?"

"Nyelv, mellbimbó, esetleg más... Mindegy, nem érdekes. Miért gondoltam arra, hogy te valaha is közel akarnál kerülni a nemi szervemhez?" Kérdezte a lány, vigyorogva nézte Louist, ki mindössze egy hangos nevetéssel tudott reagálni.

A biztonsági őrök előre mozdultak, hogy elvigyék onnan a lányt, de Louis lehurrogta őket.

"Majd elmegy, hogyha végeztem vele, köszönöm."

Az őr hátrált kissé... Louist az utóbbi időben túl könnyen fel lehetett idegesíteni, és senki nem akarta hallgatni a piszkálódását.

"Nyelv." Mondta ki végül.

A lány kinyújtotta a nyelvét, így láthatóvá vált számára a piercing, mely egy kis középső újj alakot formált.

Oh, hogy mennyire szeretett beszélgetni a rajongóival... Annyian voltak, és annyi érdekesség lakozott bennük...

"Szép. Mi a twittered?" Kérdezte és nevetett, miközben átnyújtotta a CD-t. A lány elmotyogott egy köszönömöt, majd leírta egy papírra a címét. Már éppen megfordult, hogy elmenjen, ám Louis megragadta a csuklóját, egy pár gyógyuló hegre tekintett.

"Nincs szükség arra, hogy ezt csináld, drágám. Gyönyörű vagy, emlékezz erre."

A lány egy igazi, hatalmas mosolyt villantott Louis felé, mielőtt elsétált. A rajongók, akik tanúi voltak sikoltozni kezdtek, s szinte ömlöttek Louis köré kamerákkal, meg ilyesmikkel a kezükben, átadták az információt azoknak, akik nem látták vagy hallották a történteket. Futótűzként terjedt, a sikolyok mennyisége pedig nőtt, csak úgy, mint a zokogó lányoké is.

Egy komplett káosz alakult ki, de szerencsére kordában tudták tartani, Louis pedig folytatta az aláírást, az erőltetett mosolyokat. A keze már kezdett begörcsölni, a gyomra pedig egyre jobban émelygett, ahogy telt az idő.

Harryre nézett, aki az asztal másik oldalán ült, mivel nem igazán engedték nekik, hogy egymás mellé üljenek más emberek előtt.

Hirtelen valaminek a számára akkor visszataszító illatára figyelt fel. Ahogyan megfordult sikerült beszippantania egy újabb hatalmas fuvallatot belőle. Talán nem is volt olyan rossz, mint amennyire azt gondolta, ugyan az émelygő érzés most megállította mindenféle öröm kimutatásában attól, hogy ételt látott. Egy gyenge mosolyt erőltetett arcára, mielőtt aláírta a CD-t, amit elé helyeztek.

"NIALLER!!! Vettünk neked NANDOST!!"

Oh, szóval az volt az a szag...

A kiáltásokat már szinte alig hallotta, minden eltompult, csak arra próbált figyelni, hogy megállítsa a hasát abban, hogy minden kijöjjön belőle.

Imádta a rajongókat, tényleg rémesen, de néha csak egyszerűen... Ezt tették vele...

Halkan felnyögött, mikor érezte, hogy ez nem fog menni, hányni fog. A borzongás végigfutott a testén, miután egy szó nélkül állt fel, nyugodt arckifejezést erőltetett magára, figyelmen kívül hagyta a sikoltozásokat, hogy jöjjön vissza, valamint a fiúk kérdő tekinteteit is.

Olyan gyorsan próbált sétálni a mosdó felé, amennyire csak tudott, de megugrott, ahogy egy nagy kéz óvatosan megragadta a karját.

"Louis?"

Eltartott egy ideig, mire felfogta, hogy csak Paul volt az, aki folyamatosan a nevét ismételgette, beszélt hozzá.

Louis lassan kinyitotta a szemeit, körülnézett, de senki nem volt körülöttük.

"Paul... Nem érzem jól magam..." Suttogta, a gyomrát szorongatta, egyik kezét a szájára tette, hiszen öklendezett.

Paul semmit sem szólt, mielőtt a karjaiba vette a srácot, s a legközelebbi wc-ig rohant vele. Louis alig bírta visszatartani addig, így mikor letette azonnal a WC elé zuhant, zihált, köhögött és öklendezett. Mindent egyszerre.

Gyűlölte magát, mert sírni kezdett, de tényleg szar volt.

Megragadta a kagylót, mielőtt újra hányni kezdett volna. Minden, amit valaha evett, most kikerült a gyomrából egy koszos nyilvános WC-be, és ezt olyan undorítónak találta.

Mikor végre, úgy tíz perc múlva végzett, lehúzta a WC-t, megtámasztotta a hátát az elválasztó falnál.

"Segítsek felkelni?" Kérdezte Paul gyengéden.

"Csak adj egy percet." Nyögte, majd lehunyta a szemeit, és hátrahajtotta a fejét. Mélyeket lélegzett, csak azután emelte fel a kezét.

Paul megfogta a kezét, majd felrántotta Louist, elsegítette a mosdóig, mivel elég gyengének nézett ki, hiszen az is volt. Megnyitotta a csapot, Louis pedig kimosta a száját, majd az arcát is megmosta.

"Mostmár... Rendben leszek. Köszönöm, Paul." Mondta Louis, mielőtt megölelte volna az idősebb férfit.

Paul szintén átölelte, simogatta a hátát. Louis bevett egy rágót a szájába., ahogyan visszaért pedig egy csomó rajongó fogadta, sikoltozva. Ez mellé pedig még társult négy aggódó tekintet is.

"Minden rendben, haver?" Kérdezte Niall, egyik kezét a vállára tette.

"Igen, minden rendben. Sajnálom."

Még aláírtak egy pár CD-t, mielőtt Niall újra megszólalt volna.

"Miért mentél el?"

Louis elhúzta a száját, mielőtt válaszolt volna.

"Csak szükségem volt egy kis friss levegőre. Ennyi az egész."

A hanglejtése jelezte, hogy azt szerette volna, ha ez lett volna a beszélgetés utolsó mondata. Niall egy utolsó pillantást vetett rá, mielőtt rámosolygott volna az előtte álló lányra, ahogyan észrevette a mellkasát díszítő négy levelű lóherét.

Miközben Louis aláírta a CD-ket, az agya valójában teljesen máshol járt.

Talán itt az ideje felkeresni egy orvost...

.

.

.

Szóval Louis már a kórház várótermében ült, reggel 7-kor. Jó alkalom volt rá, hiszen szabadnapjuk volt, Harry pedig valószínűleg délig fog aludni, teljesen kiütve.

Az ujjait tördelte, mikor a gyerekkori szokását újra elővéve kezdte rágni a körmeit. Csend volt, ijesztő csend, mindössze annyit lehetett hallani, ahogyan az emberek ki-be mászkáltak a kórtermekbe-ből. Bár most mégis örült ennek a csendnek, minden sokkal nehezebb lenne, ha a kórházban sikoltoznának utána a lányok. Louis fészkelődni kezdett, a nadrágja valahogy szorosabbnak tűnt, mint eddig. Felszedett volna pár kilót? Nem baj, az orvos úgyis meg fogja mérni.

"Mr. Tomlinson? A doktor úr várja önt a 435-ös szobában."

Mondta egy nővér, a fiú pedig bólintott, mielőtt felállt volna, és elindult volna a szoba felé. Az ajtók számát figyelte, majd aggódva nyelt óriásit, ahogyan szembe találta magát a 435-ös szobával. Az ajtó nyitva volt, és egy vörös hajú, szeplős nő ült bent, gyönyörű zöld szemei voltak és aranyos mosolya.

"Üdvözlöm, Mr. Tomlinson. Minnie Barnes doktornő vagyok. Ön velem beszélt tegnap... Le tudna ülni, kérem?"

Louis ledobta magát a székre, idegesen méregette a nőt. Félt.

"A neve Minnie... Mint az egérnek..." Motyogta.

A nő rámosolygott, elnevette magát, mielőtt megszólalt. "Egyébként, Mindeesa. Érdekes, igaz?" Kérdezte, megmosolyogta a férfi hatalmas szemeit. "Az, hallottam már hasonló nevet, de még mindig furcsa. De Minnie mindig is a kedvenc rajzfilm figurám volt, gyakran használtam becenévként, szóval megszoktam."

Megkérte, hogy vegye le az ingét, mielőtt elvégezte volna a szokásos vizsgálatokat, vérnyomás, hallás, reflex, satöbbi... Mindezek után a nő leült, hogy megnézze a számítógépben a filejait.

"Visszaveheti az ingét. Nos, tegnap elmondta telefonon a tüneteit, de szeretnék újra átmenni rajtuk. Valami új tegnap óta?"

"Uh, semmi új. Állandóan fáj a fejem, nagyon könnyen elfáradok... Néha már attól is a mészárszéken érzem magam, hogy elsétálok az autómig. Én... Uuuuhm..."

"Minden rendben, Mr. Tomlinson... Az orvosa vagyok, nem fogom elítélni, vagy nevetni magán. Azért vagyok itt, hogy segítsek. Jobban éreznéd magad, ha Louisnak hívnálak?"

Bólintott. "Így olyan öregnek érzem magam..."

Egy kis csend állt be, mielőtt folytatta volt. "És igazából... Rengetegszer hányok... Nagyon gyakran... Ez aggaszt a legjobban."

A nő leírt valamit, mielőtt felnézett volna rá. "Volt bármilyen szexuális tevékenységed az utóbbi pár hónakban?"

Louis szemei elkerekedtek, és elsápadt.

"Én...Uh...Én...Igen..."

"Értem. Ettél bármilyen furcsa ételt mostanában?"

Még mindig az előző kérdés hatása alatt volt, szóval eltartott neki egy ideig, mire válaszolni tudott. "Én... Igen...Hozzátenném, valamelyik nap hajnali 4-kor felkeltem... És uborkát ettem jégkémmel..."

"Értem, nos... Van egy ötletem, hogy mi lehet a problémád, de szeretnék biztos lenni benne."

Állt fel, majd felvett egy pár kesztyűt, egy kis csészét nyújtott át neki.

"Kérhetnék egy vizeletmintát, kérem? Ezt követően hozd vissza kérlek, és megvizsgálom."

Bólintott, mielőtt felállt volna, elvette volna az üvegcsét és a WC-re indult.

Egész gyorsan vissza is ért, már amúgy is elég régóta el akart menni WC-re. Kerülte a nő tekintetét, ahogyan átadta a poharat és elindult kifelé a szobából, elfoglalta a helyét a széken, ahol előtte is ült, a váróban.

Újra a szájába vette az ujjait, rágni kezdte a körmét. Csak arra tudott gondolni, hogy a nő tudta, hogy mi baja van. Mi lehetett az? Ideges volt. Mi van, ha valami halálos betegség? Mit fog mondani a családjának... A húgainak... Az anyjának? Mit mond majd a fiúknak? Annyira feldúltak lennének... Mit mondana Harrynek? Hogy mondja el a legjobb barátjának, hogy haldoklik, és semmit nem tehet ellene? Hogyan---

"Louis? Megvannak az eredmények."

Louis mély levegőt vett, mielőtt ránézett volna.

“Gratulálok, Mr. Tomlinson. Ön gyermeket vár.”

A férfi terhesség igazán ritka volt. A sikeres férfi terhesség már egy nagyobb dolog volt. De hogyan lehetne a srácoknak babája?

Voltak már gyógyszerek, amik segítettek a nőknek megfékezni a zavaró terhességi tüneteket, például a reggeli rosszulléteket, a feldagadó lábakat, meg az ilyesmiket, de nem volt benne biztos, hogy mindez az ő esetében is jól sülne el. Több millió nő használta őket a világon, és ezek a 'drogok' egy ideig még működtek is. Egészen addig, míg férfi gyermekek születtek méhhel bennük. Oops. Nos, szerintem mondanám sem kell, hogy már régen beszűntették őket. De elég jelentős mennyiségű férfi született így ahhoz, hogy ez kialakulhasson.

A terhes szó visszangzott a fejében, mint a vígjátékokban, de ez a legkevésbé sem volt vicces. Ha ez csak egy vicc lett volna, akkor elég kegyetlen vicc, hiszen ez egy baba... Egy baba... Egy baba... Louis gyermeke, Louisé és... Oh...

Oh Istenem, oh Istenem, terhes volt, a saját babájával... Egy gyermekkel, amit nem is akart... Egy baba... És ez... Egy ismeretlen férfi miatt történt...

Abortusz.

Abortusz... Muszáj...

Nem... Ezt nem teheti meg!

Kénytelen lesz megtartani ezt a babát...

Muszáj... Muszáj megtartania...

"Mr Tomlinson. Mr Tomlinson! Louis! Louis!! Nyugodj meg, lélegezz! Nyugodjon meg, vagy kénytelen leszek nyugtatót adni önnek! Vagy felhívni a sürgősségit, hogy jöjjön ide és.."

A sürgősségit?

A sürgő---HARRY!

Nem... Még nem tudhatják meg... Nem tudhatják...

Louis lehunyta a szemeit, ökölbe szorította a kezeit, kényszerítette magát, hogy lenyugodjon egy kissé. Már amennyire tudott. Eltartott egy ideig, de sikerült.

"Nos, biztos vagyok benne, hogy nem azt hallottad, amire számítottál... Már két hónapos a magzat, majdnem három hónapos. Ez még a terhesség első harmada. Ezen a ponton a baba még túl kicsi, hogy látni vagy hallani lehessen, de--"

"Én... Lehetne inkább egy másik időpontot kapnom, hogy erről beszélgessünk...? Később..."

Az orvos ránézett, a homlokát ráncolta.

"Nem hiszem, hogy tud ilyen állapotban vezetni. Talán felhívhatná a---"

"Senki sem tudja, hogy itt vagyok. És amíg nem mondom el nekik, nem is fogják. Tudok vezetni. Nem tudok most itt maradni. Haza kell mennem. Kérem..."

"A baba biztonsága érdekében--"

"A francba ezzel, énnem... Kérem......."

A nő bólintott.

"Megvan a telefonszámom... Csak hívjon, és ígérem, hogy fel fogom venni, szóval nem fogok semmi hülyeséget csinálni. Majd kérek egy másik időpotot... Aztán majd megbeszélünk mindent, de én... Köszönöm. Viszlát."

Louis kisétált a szobából, megragadta a vékony kabátját, az épület elhagyása közben vette fel. A sapkát is visszavette a fejére, elővette a napszemüvegét a kabátja zsebéből, mielőtt feltette azt, és elsietett a kocsijáig.

Az út csendes volt. Rendszámokat olvasgatott, számolta a jelzőlámpákat, mondogatta magának, hogy milyen színű ruhákat viselnek az emberek, csak hogy elterelje a figyelmét az imént hallottakról. Ahogyan hazaért egy másodperc alatt szállt ki a kocsiból és zárta be azt, s már bent is volt.

Harry éppen a konyapulton ült, egy csésze teát szürcsölgetett.

"Louis? Hol voltál ilyen korán és... Louis?"

Harry letette a csészét, a remegő idősebb fiúhoz sétált, megragadta a vállát, igyekezte magára terelni a figyelmét.

"Louis? Lou? Boobear?"

Louis lassan tette a kezét Harry mellkasára, kissé elnyomta magától.

"Harry... Harry... Most egyedül kell lennem. Könyörgöm, bízz bennem... Nem fogom bezárni az ajtót, jó...? Megígérem... Csak egyedül kell lennem... Én... Én nem... Nekem ke--... Hazza én..."

Harry eltávolodott tőle, hogy ránézzen. Zöld szemei tele voltak könnyekkel, hiszen ez megint csak miatta volt. És ezért csak még jobban utálta magát...

"Kérlek Hazza, ne sírj... Nem csináltál semmi rosszat. Kérlek..."

"Louis... Mi a baj... Miért vagy ilyen... Olyan vagy, mintha összetörnél---..."

És ez volt az, mikor Louis nem bírta tovább. A lábai összecsuklottak, Harry pedig az utolsó percben kapta el, mielőtt a padlóra rohant volna. Louis semmit sem csinált, csak bámult maga elé, meredten.

"Louis? Lou?!!"

Harry csak ült ott, a ringatta karjaiban.

A percek lassan órákká váltak, de még mindig ugyanabban a pózban ült a földön. A göndör halkan énekelt, miközben még mindig Louist ringatta karjaiban, akár egy babát, haját simogatta időnként.



"Vigyázni fogok rád..."