42. rész

Sziasztok!

Nagyon szépen köszönöm, hogy ilyen sok visszajelzés érkezett az előző részhez,hihetetlenül jól estek a szavaitok, és hogy ennyien bizalmat szavaztatok:")) KÖSZÖNÖM <3

Mostantól biztosíthatlak titeket,hogy(1,max 2 nap csúszással,de) lesznek minden hétfőn részek,mivel egy nagyon cuki lány,nem mellesleg kiváló író és fordító, Lana Doyl felajánlotta a segítségét a részek lefordításában. Felváltva fogjuk fordítani a részeket, ezt is Lana küldi nektek:3

Nem is húzom tovább a szót,még egyszer köszönöm a sok komit,tetszikeket és a rengeteg oldalmegjelenítést. Csodásak vagytok<3 

Puszi<3

Judit.xx

U.i: Ha még nem ismeritek Lana oneshot blogját valamint NAGYON!! csodás fordítását,mindenképp nézzetek be,mert megéri:3

Harry tettekkel válaszolt, mikor lerúgta a cipőjét, és segített Louisnak kényelmesen, félig összegömbölyödve, félig a mellkasán elfeküdni. Az ágy kicsit kicsi volt, de ez őket cseppet sem érdekelte.

Itt voltak egymásnak és csak ez számított. Louis magukra húzta a takarót, majd lehunyta a szemét.

Harry dúdolni kezdett, ami hallgatva Louist egyfajta nyugalom árasztott el.

Végre meglátta a fiú a megtörtség, fájdalom és fáradtság közötti kiutat. Ez volt a terv. A terv, ami tényleg működött. Az orvosok itt voltak vele. A családja is. A lányok is. A fiúk is. És végre Harry is.

Harry mellette volt, Harry hitt ebben a tervben és Harry hitt magában Louisban is.

Lehet, tényleg kezd jobban lenni.

.

.

.

„Olyan szép így, nem?”

A szavak eltorzultak, és furcsává váltak, de homályosan hallotta őket. Ahogy azt is érezte, ahogy aki valaki átfuttatja az ujjait a haján, majd megfogva az arcát végig rajzolja az ajkait.

„Talán az egyik legszebb, akit valaha birtokoltam. Köszönöm, alig várom, hogy tönkretehessem.”

.

.

.

Louis felült a kórházi ágyon, az álmán gondolkodva, a férfin, akinek a hangjában rosszindulatot hallott, a gyengéd érintés, mielőtt tönkre teszi őt.

Összegömbölyödött, és szorosan lehunyta a szemét.

.

.

.

„Mikor?”

„Nem sokára.”

.

.

.

A fia szívdobogása hangos volt és gyors, állandó bamm bamm bamm, ami megbabonázta az egész szobát.

És megbabonázta őt is.

Furcsán gyönyörű volt.

De piszkálta Louist az, hogy gyönyörűnek találja a baba szívritmusát, de mégsem érez semmit, amikor a benne lévő apró dologra gondol. Belőle táplálkozik. Vele együtt nő. Csak kis lökések és rugdalások emlékeztették Louist arra, hogy létezik, nem csak felpuffadt has, valóban ott van.

Hat hónap és egy hét. Hat hónapja, és egy hete terhes.

Az idő csak úgy elrepült egy forgószéllel, amiben túl sokat volt az érzelem, és mégis túl kevés.

„Louis?”

Louis pislogott egyet, és a fiúk felé fordult, akik mind lenéztek rá. Könyörögtek neki, hogy had menjenek vele a dokihoz, tekintve, hogy mindannyian a kórházban voltak, és az orvos megengedte, sajnálva őket.

Négy kiskutya szemre pedig nem tudott nemet mondani.

„Jól vagyok.” ennyi volt minden, amit mondott, próbálva visszahozni magát fejben.

Az állandó bumm bumm bumm folytatódott.

„A babádnak nagyon nagy feje van.” törte meg a csendet Niall.

Louis annyira nevetett, hogy majdnem leesett az ágyról.

.

.

.

El tudták kerülni a sajtót, szerencsére senki sem tudott róla, hogy Louis az éjszaka közepén a kórházba ment.

Teljesen kimerült, a hotelbe vezető utat azzal töltötte, hogy az anyukájával sugdolózott

telefonon keresztül.

„Csak szeretném, hogy tudd; büszke vagyok rád, kicsim.”

„Igen?” Kérdezte lágyan Louis, ujjaival apró köröket írva le a hasán.

„Mindig, édesem. Olyan erős vagy.”

.

.

.

A szexuális zaklatás terapeutát Leslie Jonesnak hívták, és nagyon kedves, sötét bőrű, szép nő volt, aki egy nagy mosollyal üdvözölte.

„Hogy szereted, ha hívnak?”

„Louis” motyogta.

Először pár könnyű dologról beszélgettek, mint pár tény Louisról, és pár a nőről. Aztán rátértek arra, hogy hogyan érzi magát.

Vállat vont.

„Ezt ki tudnád fejteni szavakban is?” Kérdezte.

Elnézett a nőről, tekintetével követve, ahogy a napfény beszökik a rolón keresztül, majd elmondta a horrort, amit annyi mindenkinek mesélt már el, azok után, hogy annyira küszködött, hogy titokba tartsa. Elképzelte, ahogy letépi a rolót az ablakról, mielőtt áttörve az üveget kiugrik, de nem esik le, hanem egy szebb helyre emelkedik fel, nem hal meg, csak elúszik ebből a pokolból, egy olyan helyre, ahol minden könnyebb és jobb, ahol nincs stressz, miközben a szavak úgy ömlöttek a szájából, mint a fekete iszap, végig csöpögve az állán, beterítve a padlót.

Louis levegőt kapkodva, az öklét összeszorítva, majd kiengedve, és izzadságban fürödve tért vissza magához.

Dr. Leslie előtte térdelt, nem érintette meg őt, de mégsem volt messze. Beletelt egy kis idő, még megértette a szavait.

„Tudsz velem lélegezni?”

Ó, szóval újabb pánikroham. Nem érezte ezt közeledni. A fiú nézte őt, próbálva utánozni a levegővétel ritmusát. Beletelt egy kis időbe, de végre nem megnyugodott, inkább csak nem érezte úgy, hogy haldoklik.

„Hogy érzed magad? Szeretnél egy kis vizet?”

Igazából egy évig tudna aludni, de a víz is tökéletes lesz.

„Oké.”

A nő az irodája sarkába sétált, ahol a vízadagoló volt, megtöltött egy kis papír poharat, majd odahozta neki.  Remegő kezekkel vette át a folyadékot, szerencsére nem volt teljesen megtöltve, különben kiöntötte volna. A víz jólesett a torkának, ami a durva légzéstől teljesen kiszáradt.

„Jobban érzed magad?”

Louis bólintott. A szíve nem percenként milliót vert, lélegezni is tudott, szóval igen, ez már javulás.

„Ez egy pánik roham volt.”

Louis bólintott. Tudta.

„Milyen gyakran vannak?”

Vállat vont. ”Még sosem… követtem nyomon őket.”

A doktor az asztalához sétált, és valamit lefirkantott a jegyzetibe. „Rendben, szóval nincs egy konkrét szám. Ez rendben van. Az emberek nagyon kis részének van csak. Váltál már ketté valaha?”

Az értetlen arckifejezése elég volt ahhoz, hogy a nő kérdés nélkül megmagyarázza. „Éltél át olyan pillanatokat, amikor úgy érezted, hogy nem vagy a testedben, teljesen kikapcsoltál, és nem érzékelted, hogy mi folyik körülötted?”

Louis beharapta az ajkait. „Igen.” suttogta.

Ezt is leírta. „Nagyon jól haladsz, Louis.”

Újra beharapta az ajkait, és egyetértően bólintott. Jól van. Ezt nem fogja elcseszni. „Volt valaha emlékbetörésed? Úgy érezted, hogy újra éled a traumád, vagy hasonló fájdalmat?”

Visszaemlékezett az alkalomra, amikor mocsokkal borítva ébredt a fürdőszoba padlón. 

Ahogy néha hangokat hall, és érintéseket érez, ami nem tartozik senkihez.

„Igen.” mondta biztosan.

Ebben biztos volt.

„Nagyon sok mindet mondasz el nekem Louis, köszönöm.”

Ez furcsa volt. Tudta mit csinál, állandóan próbálja megnyugtatni, és kényelmesen érezni magát. Jól tudta ezt, és úgy érezte magát, mintha egy kisgyerek lenne, aki egy felnőttől kér tanácsot. De ez működött. Minden alkalommal, amikor elmondta, hogy jól halad, jobban érezte magát.

„Dr. Leslie?”

A doktor felnézett.

„Igen, Louis?”

„Őrült vagyok?”

Egy pillanatra rámeredt, majd letette a tollát, és összefűzte maga előtt a kezét.

„Az őrült egy kegyetlen kifejezés. Lekicsinylő és rossz. Te Louis, beteg vagy. Szörnyű bántalmazást éltél át, és az agyad próbálja feldolgozni a veled történt dolgokat, de egy kis segítség kell neki.” Megállt egy pillanatra, felmérve a fiú reakcióját. „Talán úgy tűnik, hogy nagyon sokáig tart ez a folyamat. De amikor eltöröd a lábad időre van szüksége, hogy begyógyuljon, nem?”

Bólintott.

„Ugyanez van az elmével. Amit bántottak időre van szüksége, hogy meggyógyuljon.”

Ezen eltűnődött. „Szóval… beteg vagyok.”

Az orvos becsukta a mappáját. „Beszéltem az orvosoddal, és azzal együtt, amit ő mondott és amit te, azt hiszem poszt-traumatikus stressz zavarral küzdesz. Ez általánosságban úgy emlegetjük, hogy…”

„PTSD” fejezte be helyette Louis, megszorítva a kezében tartott poharat.

„Igen”

A nő engedte, hogy egy kicsit gondolkozzon ezen.

„Hogy érzed magad ettől?”

Az ölére tekintett. „Idegesen”

„Miért?”

„Mert az anyukám azt gondolta, hogy talán ez fog történni, ahogy a barátaim is, és én nem akartam, ignoráltam, de mégis megtörtént.”

„Louis.”

Felnézett rá.

„Azzal, hogy felállítottuk a diagnózist, azon kell dolgozz, hogy állítsd meg azokat a gondolatokat, amik azt mondják, hogy ez a te hibád.”

Továbbra is csak bámult rá.

„Ez nem a te hibád.”

.

.

.