41. rész

Sziasztok!
Sajnálom, hogy ilyen sokára hoztam, mostanában(főleg, hogy közeleg a félévzárás) eléggé el vagyok havazva:/ 
Remélem azért kárpótolni tudlak titeket ezzel a résszel, mivel VÉGRE!! megtörténik benne az a bizonyos áttörés, amire mindenki annyira várt:)
Sajnálattal nézem, hogy egyre többen iratkoztok le, szám szerint négyen. Ennyire nem tetszik a sztori?Rosszul fordítok?Vagy mert mostanában ritkábban jönnek a részek? Ha az utóbbi, tényleg nagyon sajnálom,de nem tudom mostanában hétről hétre pontosan hozni az új fejezeteket. Arról viszont lehet szó, ha nem jó ez az össze-vissza hozós felállás, hogy valaki segítsen a részek lefordításában, így gyakrabban lehetnének frissítések. Szóval aki akar, nyugodtan írjon rám facebookon vagy meg is adhatom az e-mail címem:)
Kellemes olvasást a fejezethez, puszillak titeket <3
Judit.xx

Louis bólintott.

Nem volt. Nem volt egyedül.

A hasa újból megremegett.

„Most kimegyünk, hagyunk egy kicsit átgondolni ezt az egészet. A barátaid kint várnak. Nem lenne baj, ha nekik is elmondanánk mindazt, amit neked? Hogy ők is tudjanak róla. De ez a te döntésed.”

„Rendben van. Elmondhatja nekik.” Válaszolt a fiú halkan.

Ezután már csak az ajtó csukódását hallotta, majd újra csönd lett.

.

.

.

A srácok feszült figyelemmel hallgatták Dr. Omart és Dr. Minniet, mikor azok megismételték a Louisról szóló dolgokat.

„Tehát alapvetően, ez egy hosszú és kemény folyamat, szóval muszáj ebben támogatnotok Louist, amennyire csak tudjátok. Ha szüksége van gyógyszeres kezelésre, muszáj kérnünk a segítségetekre, hogy időben be tudja venni azokat, és ha megfelelő pihenésben részesül, nem lesz annyira stresszes, mint mikor behozták. Ezt nem ismételhetjük meg. Különben az állapota csak romlani fog.”

A hallottak hidegzuhanyként érte a többieket, de mind egyetértettek az orvos szavaival.

Bármit Louisért.

Bármit, hogy jobban legyen.

Bármit, hogy újra boldog legyen.

.

.

.

Tizenöt perc múlva, mikor már mindent elmagyaráztak nekik, Harry egyre idegesebb lett. Lopott pillantásokat vetett Louis zárt ajtajára, ujjaiva és a táskában matatott, ami Louis cuccaival volt tele.

„Menj.” Motyogta Zayn mellőle.

Harry összeráncolta a homlokát. „Azt mondták, adjunk neki egy kis időt. Hogy gondolkodjon.”

A fekete vállat vont. „Csak te. Mi itt maradunk, hogy ne legyenek bent olyan sokan. Minden rendben lesz.”

A ráncok Harry homlokán elmélyültek. „Mindannyian bemehetünk hozzá. Tudok várni addig, amíg-

„Oh kérlek. Ne viselkedj már úgy, mintha nem akarnál egy kis közösen eltöltött időt a pasiddal.” Szakította félbe Niall, aki velük szemben foglalt helyet.

Liam próbált nem hangosan felnevetni, mikor a göndör mélyen elvörösödött.

„Seggfej.” Motyogta Harry, miközben próbálta elrejteni lángoló arcát, majd egy hálás mosollyal lépett oda Louis ajtajához és kopogott be rajta.

„Lou? Én vagyok az, Harry. Bejöhetek?”

Mikor nem kapott választ, résnyire nyitotta az ajtót, és azon hajolt be. A szobában homály volt, Louis pedig az oldalán feküdt, háttal az ajtónak. Harry belépett, maga után csendesen becsukta az ajtót, majd odament, és megragadta a távirányítót, amivel kikapcsolta a tévét.

Rögtön egy kék szempárba ütközött, amint hátrafordult.

„Azt hittem, alszol.” Motyogta Harry és maga mellé húzott egy széket.

Louis csendben maradt, és a másikat figyelte, ahogy az leül a székre, kényelmesen elhelyezkedve.

„Mocorog.” A pár perces csendet Louis törte meg.

A göndör felállt.

Louis szótlanul nyúlt Harry kezéért és helyezte a hasára. „Kétlem, hogy érezné, de nem baj. Még nagyon pici.”

Harry nem érezte a babát, Louis bőrének melegét viszont annál inkább, és ez már bőven elég volt neki.

„Még mindig szokatlan az érzés?” Kérdezte Harry.

„Igen.”

Louis Harry kezére tette az övét is, ezáltal a göndör még közelebb érezte magát.

„Az orvosok elmondták a terveiket.” Mondta Harry.

„Oh.”

„Szerintem jó ötletnek tűnik.”

Louis felnézett rá.

És azt hiszem működni fog. Szerinted?” Kérdezte a fiatalabbik.

Louis fogása Harry kezén erősödött.

„Én is szeretném, ha működne. Annyira szeretném.” Felelte.

„Megérinthetlek?” Suttogta Harry, mire a másik bólintott.

A fiú felemelte szabadon lévő kezét, és gyengéden beletúrt Louis kócos hajába. Egy halk sóhajt kapott válaszul.

„Szerinted sejtheti, hogy még nem szeretem őt?” Kérdezte hirtelen Louis, és egy pillanatig összehangolt légzésüket figyelte.

Harry ujjai megálltak. „Nem.” Találta meg végül a hangját. „Viszont tudja, hogy ott vagy vele. Szerintem tudja, hogy mindketten harcoltok. Hogy már felismeri a hangod. Hogy szereti hallgatni, ahogy énekelsz, még ha nem is neki teszed. Azt hiszem, érzi, mikor megsimogatod a pocakodat. Vagy, hogy mindig a te szívverésedre alszik el, amit sokkal hangosabban hall, mint te. Hogy-

„Állj.”

Harry egyből becsukta a száját.

A kékszemű felnézett rá. „Csókolj meg.”

És a fiú megcsókolta. A póz kicsit kényelmetlen volt, mivel Harry lehajolt, hogy elérje Louis ajkait. Elvette bal kezét a másiknak a hasáról, hogy egyensúlyt találjon, és Louis arcának másik oldalára simította azt. Louis megszakította a csókot, hogy arrébb csússzon, majd megragadva Harryt, maga mellé húzta az ágyra. A fiú egy ideig vacillált, mivel nem akart Louisra esni, de végül megadta magát, és szorosan a kisebbik mellé simult. A másik azonnal Harry felé mozdult, ujjaival rögtön felfedező útra indult a göndör fürtök felé.

A szívmonitor felgyorsult. A zöldszemű újból megcsókolta, mire a pityegő hang még gyorsabbá vált, ahogy a féktelen érintések és zihálások is, és csak erre volt szükségük, erre, hogy egymás közelében lehessenek, hogy megérintsék a másikat, hogy érezzenek.

Louis megint elhúzódott, és homlokát Harryének döntötte, gyönyörködve a másik levegővételeiben. Míg az ajkaikkal nem falták egymást, egy kicsivel tisztábban tudott gondolkozni.

Ez volt az első eset, hogy megcsókolta a göndört, mióta abban a pillanatban… abban a pillanatban, amikor Harry elárulta, hogy szerelmes belé.

És ez nem volt helyes, gondolta Louis. Nem volt helyes így megcsókolnia Harryt, mert még mindig nem tudta pontosan, mit is érez a fiú iránt.

„Nem tehetem ezt, Harry. Nem akarlak ezzel kihasználni.”

A zöldszemű lágyan elmosolyodott. „Sosem használtál ki, Louis. De ha azt akarod, hogy hagyjam abba, ígérem, abbahagyom.”

Louis nem igazán tudott erre mit mondani. Harry olyan sokszor hagyta szóhoz jutni, a kedvességét és a megértését nem is beszélve.

Eltartott egy kis ideig, míg összeszedte a gondolatait.

„Lehetne, hogy csak ölelj?”

Harry tettekkel válaszolt, mikor lerúgta a cipőjét, és segített Louisnak kényelmesen, félig összegömbölyödve, félig a mellkasán elfeküdni. Az ágy kicsit kicsi volt, de ez őket cseppet sem érdekelte.

Itt voltak egymásnak és csak ez számított. Louis magukra húzta a takarót, majd lehunyta a szemét.

Harry dúdolni kezdett, ami hallgatva Louist egyfajta nyugalom árasztott el.

Végre meglátta a fiú a megtörtség, fájdalom és fáradtság közti kiutat. Ez volt a terv. A terv, ami tényleg működött. Az orvosok itt voltak vele. A családja is. A lányok is. A fiúk is. És végre Harry is.

Harry mellette volt, Harry hitt ebben a tervben és Harry hitt magában Louisban is.

Lehet, tényleg kezd jobban lenni.

.

.

.