3. fejezet

"Mióta van ilyen állapotban?"

"Egész nap. Egész éjjel."

"És tudod miért?"

"Nem."

.

.

.

"Csak bámul maga elé... Olyan mintha a lelke elhagyta volna a testét, és ez a kagylóhéj az, ami megmaradt..."

"Harry, engedd el egy kicsit, és gyere ide."

.

.

.

"Shh, Harry drágám... Ne sírj drágám, ne sírj..."

.

.

.

"Eleanor... Ide tudnál jönni Harry és Louis házába? Valami történt, már megint. Mondott neked valamit? Nem, ne pánikolj drágám, itt van, csak... Olyan, mintha sokkos állaotban lenne, vagy valami ilyesmi. Talán a te hangod elérné... Harry egész este itt volt, és vigyázott rá..."

"Dani, csak mondd, hogy jöjjön ide, és ennyi az egész. Kérlek."

"Harrynek szüksége van rád, El. Igen, azt mondta. Rendben. Én is szeretlek kislány, vigyázz magadra. Szia."

.

.

.

"Nem tudom, hogy az, hogy itt vagyok min segítene. Harry sokkal jobban ismeri, mint én..."

"Furcsa, hogy ezt mondod... A barátnője vagy..."

"Engem nem zavar, ha erre gondolsz. Ez csak az igazság."

.

.

.

"Utoljára mondom. Rázzátok meg, vagy valami!" Szólt erélyesen Zayn.

"Nem! Nem teheted meg, csak még mélyebbre esne tőle!" Válaszolta Harry.

"Szóval most már akkora szakértő vagy? Berúgtad az ajtót, és azt hiszed, hogy minden problémát megoldottál?!"

"Mert egész nap bámulni az ajtót jobb volt, igaz? Amíg ő csak ült ott és rothadt!"

"Azzal, hogy veszekedtek nem fogtok megoldani semmit..." Szólalt meg a higgadt, halk női hang.

"Csöndet, Danielle!"

"Wow, ne beszélj így vele!"

"Nem találom a rohad---"

"Srácok, kérlek ne!" Hallatszott a másik lány hangja.

"Cigiznem kell." Dühöngött a fekete hajú srác.

"Akkor menj el, ahogy mindig is teszed. Érzelem mentes fasz."

"Harry, tudom, hogy rossz passzban vagy, és tudom, hogy aggódsz, de ha még egyszer így viselkedsz velem, biztos, hogy tönkre teszem az életed." Szólalt meg újra Zayn.

"Wow, rendben Zayn. Csak menj innen. Liam, gyere ide és ülj mellém, Harry, te pedig menj a szobádba és pihenj le, mivel ez már kezd kicsúszni az irányításunk alól." Adta ki a parancsokat Danielle.

"Sose volt az irányításunk alatt a helyzet."

"Bölcs szavak Eleanor Caldertől. Tapsoljuk meg."

"Kezdesz köcsög lenni Harry, ez nem te vagy..." Sajnálkozott Eleanor.

"Semmit sem tudsz rólam!"

"Éppen eleget."

"ELÉG! Ebből elég! Az, hogy egymással ordítoztok hülyeségeket hogy fog segíteni Louis-n, hm?! Barátnők, bandatagok, mégis hogy a francba segítene ez?! Kérlek, valaki világosítson fel. Oh, várj... Erre nincs is válasz? Mert nem segít! Úgy viselkedtek, mint a kölykök, és utálom, hogy az emberek, akik szeretik egymást, most így viselkednek! Nem tehetitek ezt! Szóval mindenki fogja be a száját. Most pedig gitározni fogok és mindenki lenyugszik a francba. Megértettétek?"

“Sajnálom, Niall…”

“Én is.”

.

.

.

Homályos hangfoszlányok, különböző magasságú és erősségű hangok, néha kirívó egyértelműség, van, hogy tompa, mintha párnával fojtogatnák.

Az emberek megérintették őt, de nem igazán érzékelt belőle semmit.

Harry énekelt neki. Rengeteget. Ez volt az egyetlen, amit tökéletesen hallott.

Valaki fogta a kezét... Harry...

A szemei nyitva voltak, de semmit sem látott. Szinte minden porcikája a gondolataira koncentrált.

Hogyan reagálnának a fiúk arra, hogy terhes? Nem mondhatja el nekik, hogyan történt! Még azt sem tudná megmondani, hogy ki volt az... Olyan lenne a szemükben, mint valami kurva.

Abortuszt kellene kérnie?

Egyszerű lenne... Csak megszabadulni tőle, nem...?

Nem... Az szétszaggatná a lelkét... Nem teheti meg...

Hogyan reagálna a családja? Az anyja? A nagyapja? Annyira csalódottak lennének...

A menedzsment elborzadna. Hogyan mondanák el a rajongóknak? Az One Directionről kialakított kép tönkremenne. Most egy kurva volt... Egy haszontalan kurva, akit felcsinált egy srác, akit még soha nem is látott. Szó szerint.

A fanok... Amennyi gyűlöletet kapna... Azok az ítéletek, a kegyetlen tweetek, a gyűlölködő levelek, az idióta viccek, a családjától kapott gyűlölet... Minden eddigi gyűlölet megszorozva százzal.. Ezerrel.

A hangok halkultak, ám még mindig búgott valami. Valaki.

Valami vibrálni kezdett, ő pedig kissé megugrott. A kezével vakon a háta mögé nyúlt, hogy kivegye a telefont a hátsó zsebéből. A látása még mindig rémes volt, csak bámult maga elé, nem is pislogott. Olyan volt, mint valami robot.

Csönd volt a szobában, minden szem rá szegeződött.

"Hallo?"

A remegő, rekedt hangjától mindenki megugrott a szobában. Annyira nem ő volt...

"Megígértem, hogy fel fogom venni. Nemsokára hallani fog felőlem. Nem, itthon vagyok... Nem, nem tudok... Amint lesz lehetőségem rá meg fogom látogatni, és megbeszélünk mindent. Viszont hallásra."

Végül a hívás befejezése gombra kattintott, a szemei még mindig nyitva voltak persze, de csak bámult maga elé. A gondolataiba meredt, még mindig nem igazán érzékelte, hogy mi történik körülötte.

Pislogott párat, próbálta kitisztítani a fejét, a külvilágra fókuszálni. A szeretteire. Harry még mindig fogta a kezét.

Louis lehunyta a szemeit, mélyeket lélegzett, mielőtt lassan felült volna. Harry egy pillanatra sem engedte el a kezét.

"Boo?"

Louis újra kinyitotta a szemeit, Harryre pillantott egy másodpercre, mielőtt Eleanorra és Daniellere terelődött volna tekintete.

Oh Istenem.

Oh Istenem.

Eleanor.

Nenenenenene...

"Louis!?"

Harry éppen előtte állt.

"Ne ess vissza kérlek, Boo... Lélegezz kicsit lassabban... Kérlek."

"Dani, El... Beszélnem kell veletek."

Figyelmen kívül hagyta Harry fájdalmas, összezavarodott tekintetét, mielőtt kissé arrébb tolta volna és felállt volna.

A világ veszélyesen megdőlt előtte, majdnem elesett, de két nagy kéz megragadta a derekát, hogy egyensúlyban tartsa. Minden forgott vele, így Harry nyakát átölelve fúrta az arcát a nyakába, halkan nyöszörgött.

"Csak mondd, mit szeretnél, Boo."

Mire is volt éppen szüksége, úgy tényleg?

Oh.

Étel... Nem igazán evett egész nap, nem tenne jót...a...babának... Igen...A babának...Ami...Benne...Növekszik.

Lassa markolgatni kezdte Harry fürtjeit a tarkóján, játszott velük, homlokát ráncolta a lágy hangra, amit Harry adott válaszul.

"Tudnál nekem csinálni valamit enni, Hazza? Kérlek." Kérdezte halkan, lélegzete simogatta Harry fülét.

"Persze, Boo."

"A lányokkal fogok beszélgetni, jó?" Kérdezte Louis, mielőtt gibogozta volna magát Harry hosszú, és erős karjaiból, kissé bizonytalanul ment Eleanorhoz és Daniellehez, jelezve nekik, hogy kövessék. Bement a szobájába, lerúgta a cipőit, ami végül is egész idő alatt rajta volt, míg ájult volt.

A két lány követte, majd óvatosan becsukták az ajtót maguk mögött.

"Zárjátok be, kérlek." Mondta Louis.

Eleanor megfordult, és elfordította benne a kulcsot, mielőtt vissza állt volna Danielle mellé. Louis ide-oda járkált a szobában, levette a sapkáját is, majd az ágyra dobta. Aztán a pulóverét, amit a padlóra ejtett, berúgta azt az ágy alá, így nem jelentett veszélyt. A fehér pólója kimutatta pocakját, amit igazából a rajongók imádtak, hiszen a srácnak nem volt épp lapos hasa, de kövér sem volt.

A hangfalakhoz lépkedett, bedugta az iPod-ját, hiszen sejtette, hogy a fiúk kihallgatják a beszélgetést. Felcsavarta a hangerőt, de csak annyira, hogy megvédje a szavait a kíváncsiskodó fülektől, de nem annyira, hogy blokkolja őket abban, hogy beszélgetni tudjanak.

Ez után Louis megállt az egész testes tükör előtt, megvizsgálta a testét. A tükör már rég óta megvolt neki, nagyon jól bírálta az alakját. Legtöbbször arra használta, hogy gyakorolja az arckifejezéseit... Hogy tökéletesítse őket. Mint például a legszebb hamis mosolyát.

Nézte a tükörben, ahogyan Eleanor mögé sétált, kezeivel lassan átölelte a derekát, míg Danielle ott maradt. A fejét a tarkóján pihentette, lehunyta a szemeit.

"Mi folyik itt, Louis?" Kérdezte halkan, a szavait tompította, hogy Louis bőrén motyogott.

Nem válaszolt, mindössze vett egy mély lélegzetet, hangosan felsóhajtott.

Danielle végre megmozdult, leült az ágyra, igazgatta a gyűrött ágyneműt. Csak bámulta őket, mire ő is megszólalt.

"Felszedtél pár kilót."

Louis kinyitotta a szemeit, Daniellet nézte a tükörből, ahogyan ott ült, mire nagy nehezen megtalálta a bátorságát.

"Ez történik, ha terhes vagy." Mondta, úgy döntött, hogy csak úgy kimondja.

Eleanor azonnal elvette róla a kezeit, hátrált pár lépést. Mindkét lány csak tátott szájjal bámult.

"Micsoda?" Lihegett Eleanor. "Nem, te nem tennél ilyet... Te nem... Megcsaltál engem...?"

Ekkor a lány szemei megteltek könnyekkel. Louis annyira undorítónak érezte magát.

"Eleanor várj, jó, akkor most mindhárman... Üljünk le az ágyra, és beszélgessünk."

Mindannyian helyet foglaltak az ágyon, Louis nekitámasztotta a hátát a támlájának, míg a két lány törökülésben ült előtte.

"Eleanor, ne kezdd azonnal következtetésekkel. Louis, mindent el kell magyaráznod. Most." Követelte Danielle.

Louis egy percig meredt kettejükre, a kezeivel idegesen játszott maga előtt.

"Emlékeztek mikor... Em...Emlékeztek mikor, pár hónappal ezelőtt... Eltűntem, aztán bezárkóztam a szobámba?"

A két lány bólintott, már alig várták, hogy folytassa.

"Nos...Um...Én...Én Harryvel voltam...Aztán ő elment, hogy hozzon nekem inni, de...Én...Én...Eleanor, annyira sajnálom, ne utálj meg, én nem... Ez nem--"

"Louis drágám, mindent rendben. Fogd meg a kezem. Dani, fogd meg a másik kezét. Csak beszélgessünk, jó? El kell mondanod, hogy mi történt, drágám. Most egy kissé össze vagyok zavarodva, de soha nem tudnálak utálni."

Louis hirtelen megszorongatta a lányok kezeit, mire mindketten összerezzentek, mély levegőt vettek, de nem engedték el a fiú kezeit.

"Meg kell ígérnetek... Meg kell ígérnetek, hogy nem fogtok utálni engem... Mert én... Én... Ő megerőszakolt engem..."

Danielle lehunyta a szemeit, a feje előrebukott, vállai rázkódni kezdtek. Eleanor levegő után kapkodott, valóságos horrorral a tekintetében bámult Louisra.

"Én... Amikor Harry elment, hogy hozzon nekem inni... Én nem tudom, hogy mi történt, de amikor felébredtem, akkor egy ágyon feküdtem, öklendeztem, és meg voltam kötözve, bekötött szemekkel, és az a fickó hozzám ért... Beszélt hozzám, hogy milyen szűk voltam, és milyen jól megy nekem a mély torok, és én meg csak sikoltoztam, próbáltam menekülni, de nem tudtam... Ő kést fogott a torkomhoz, aztán eltűnt.. És annyira f-fájt mindenem... És végzett és... Zúzódásaim voltak, mindenhol... Aztán zuhanyoztam, hívtam egy taxit, és hazajöttem... És mindenki itt volt, de túl sok volt nekem egyszerre, szóval elrohantam...É-é-én... Én nem akartalak megijeszteni titeket, tudom, hogy seggfej voltam, de nem tudtam, hogy mit kellene tennem... És most sem tudom, mert ez nem... Ez... Egy baba van a hasamban, és nem tudom mit csináljak..." Fejezte be, de a végén már csak suttogott.

Mindhárman csendben ültek, mielőtt Eleanor vállai megremegtek, ziháló zokogásba kezdett.

"Oh Louis..." Kezdte, a könnyek végig folytak arcán, orra élénkvörös volt.

"Mikor jöttél rá, hogy terhes vagy?" Kérdezte Danielle, arca rendíthetetlen volt.

"Tegnap reggel... Aztán elájultam." Motyogta Louis válaszul.

Eleanor tovább zokogott, egyik kezével Louisét szorongatta, a másikkal száját takargatta, próbálta lecsillapítani magát.

"Kérlek ne sírj El...Én..."

"Te vagy az egyik legkedvesebb, legaranyosabb ember, akivel valaha találkoztam. Neked van a legnagyobb szíved, ha csak kimész az utcára az emberek mosolyognak, és annyira erősen küzdesz azokért, akiket szeretsz és... És nem értem, hogy miért éppen veled történik ilyen szörnyűség." Zokogott még mindig a lány.

Louis nem tudta, hogy mit mondjon, szóval csak bámult a lányra.

"Én, Louis, én... Mennem kell..." Kezdte Eleanor, mielőtt felállt volna, megragadta a pulóverét és a táskáját.

Louis szíve kihagyott egy ütemet. "Ne, El... Kérlek ne menj el!"

Eleanor megrázta a fejét, mielőtt kinyitotta volna az ajtót és kirohant volna a nappaliba, ahol a többiek voltak. Louis és Danielle azonnal felálltak és utána rohantak. Ő éppen a csizmáján húzta fel a cipzárt.

"El kérlek ne menj! El, kérlek!"

"Én nem vagyok mérges rád, vagy ilyesmi. Csak most nem tudok itt lenni... Bele fogok betegedni és... Majd később hívlak. Ígérem." Mondta, mielőtt kirántotta volna az ajtót, és elrohant volna.

Louis éppen mozdult, hogy kövesse, de Danielle megállította.

"Majd beszélek vele. Maradj itt, és edd meg, amit Harry csinált neked."

Mondta, megpuszilta az arcát, mielőtt felhúzta volna a magassarkú csizmáit és Eleanor után rohant volna.

Louis a nyitott ajtóra meredt, mielőtt csendesen becsukta volna azt, és megfordult volna, hogy megpillantsa Harryt, ahogyan éppen egy pirítóst és tojást tesz egy tányérra. Halkan sétált oda, mielőtt leült volna.

"Köszönöm, Hazza." Motyogta halkan, majd enni kezdett. Érezte, hogy az összes fiú őt bámulta, míg evett. A figyelem miatt kezei remegtek, de meglehetősen gyorsan sikerült befejeznie. Arrébb tolta a tányért, a kezeit maga elé emelte a pulton, az ujjaival játszott.

Érezte, hogy valamit mondani akarnak.

Nem is tartott sokáig.

Liam nyitotta ki elsőnek a száját, hogy beszéljen. "Louis... Egy ideje már furcsa dolgok történnek veled... Dolgok, amikre választ akarunk hallani... Kérlek..."

Louis még mindig a kezeit bámulta, mikor megszólalt. "Nem akarok beszélni róla, Liam..."

"Nincs időnk erre a szarságra."

Mindenki felugrott, miután Zayn is megszólalt. Ádáz tekintettel kémlelte Louist, ajkai enyhén bosszúsan kanyarultak felfelé. "Aggódunk miattad, haver. Rémesen nézel ki. Sápadt vagy, gyakran remegsz, és mi olyanok vagyunk, mint a testvéreid. Mind testvérek vagyunk, de mostanában meg sem tudom érinteni a vállad anélkül, hogy elhúzódnál. Szóval bocs, de rohadtul tudni akarom, hogy mi a baj."

Niall kezét Zayn vállára helyezte, hogy megpróbálja lenyugtatni.

"Louis, mi egy csapat vagyunk. Nem, több mint egy csapat, ahogy Zayn mondta... Mi egy család vagyunk. Megérdemeljük a magyarázatot. A menedzsment kezd ideges lenni... Nem viselkedsz normálisan, a fanok pedig találgatóznak... Néhányan azt hiszik, hogy a banda a végét járja... Csak tudni akarjuk, hogy mi a baj... Talán tudunk segíteni..."

Louis beharapta az ajkát, remegő kezeit az ölébe ejtette, hogy elrejtse őket, mielőtt Liamre nézett volna sóhajtva. "Liam, nem erről van szó... Én tényleg nem akarok erről beszélni. És nem fogok róla, ez nem--"

És akkor hirtelen Niall felsikoltott. "Tudod, hogy mennyire kurvára aggódunk érted, Louis?! Hogy mennyire rohadt önző vagy?! Eltűntél a klubból! Emlékszel, két hónapja! Egyetlen hívás, üzenet nélkül tűntél el, semmit sem mondtál nekünk! Az egyik percben te még Harryvel voltál, aztán egy lánnyal---"

"Várj, egy lány! Egy lánnyal táncoltam Hary után a klubban?"

Nem emlékezett rá, hogy táncolt volna egy lánnyal. Együtt mentek volna el? Kint támadták volna meg őket? Az a fickó bedrogozta volna, ott hagyta a lányt, őt meg a hotelbe vitte? A szemöldökét ráncolta, ahogyan ezen gondolkozott.

"Az rohadtul nem érdekes, hogy mi történt azzal a nővel!" Kiabált Niall, a feje sötét vörös volt, mint még soha. Kissé ideges volt, de persze az aggodalomtól. Nial sose volt még ilyen... "Van egy rendszerünk. Vannak szabályaink! Mi összetartunk! És te csak úgy ELMENTÉL! Egész este, reggel hívogattunk, üzengettünk neked, sírtunk, Zayn két doboz cigit szívott el, Harry hisztérikus volt és még csak egy rohadt SMS-t sem kaptunk arról, hogy jól vagy, él---"

"Niall, nem tudod, hogy mi---"

"Persze, hogy nem tudjuk! Mert még egy rohadt magyarázatot sem adtál semmire! Sőt, most ébredtél fel, úgy néztél ki, mint aki halott, te meg csak berohantál a szobádba! Itt hagytál minket aggódni úgy, hogy majd összeszartuk magunkat 3 kibaszott napra, fedeznünk kellett a menedzsment előtt, fel kellett hívnunk Elt, könyörögnünk kellett, sírni... Játszottam a gitáron, mert fogalmam sem volt, hogy mi mást tehetnénk..."

Louis szemeibe könnyek szöktek. Tudta, hogy mennyire aggódtak miatta... De ő nem vette észre, hogy mennyire rossz volt ez nekik. Csak a saját fájdalmára koncentrált. Önző.

Látva Louis könnyeit Niall haragja csak tovább nőtt. "Harrynek ki kellett rúgnia azt a rohadt ajtót, és mit kapott érte? Forró teát öntöttél rá, megverted, aztán sírtál, mint egy gyerek! Még mindig nem magyaráztad meg! Elmentünk felette, de nem felejtjük el! Fejezd be a sírást, nincs jogod hozzá!"

Azon a kijelentésen Louis érezte, hogy tüskék kezdenek el kis buborékokat kilyukasztani benne. Kezdett ideges lenni. "Niall, fejezd be... Te..."

"Befejezem! Azóta furcsán viselkedsz. Mosolyogsz, de egyáltalán nem látszol boldognak. Nem vagy ugyanolyan hangos, mint voltál... Nem vagy önmagad. És azon a dedikáláson valamelyik nap, csak úgy felálltál és elmentél. Sosem tettél még ilyet. A fanok jobbat érdemelnek ennél. És ÚJRA, semmi magyarázat. És most, Harry pánikolva felhívott minket, miután elájultál. Meg sem mozdultál, de egy szót sem mondtál. Megnéztük a pulzusodat, hogy élsz-e még egyáltalán! És bumm, a telefonod elkezd csörögni, felébredsz, kaját akarsz, aztán azt mondod, csak Eleanorral és Daniellevel akarsz beszélni? Mi a fene?! Vártunk aggódtunk. Megvan minden jogunk arra, hogy tudjuk, mi történik! Testvérek vagyunk! Szeretjük egymást, és az emberek nem viselkednek így azokkal, akiket szeretnek!"

Louis nem tudta, hogy mit mondjon mindez után. Csak bámult a lábaira. Csendben.

Liam Louis elé lépett, mielőtt újra megszólalt. "Louis...Kérlek. Csak tudni akarjuk, hogy miért vagy ilyen. Mi történt? Miért rohant el Eleanor és Dani az után, hogy beszéltél velük? Mi a fene történik?"

Louis az ujjait tördelte, mielőtt felnézett volna rájuk.

"Imádlak titeket srácok, nagyon, de én... Én nem tudok beszélni ezekről... Nem tudok... Még nem tudom elmondani nektek... Kérlek... Csak.."

"Baszd meg." Motyogta Niall, mielőtt kitrappolt volna a lakásból.

Zayn megrázta a fejét, majd követte.

"Majd ha felkészültél, hogy megbízz bennünk és elmondd hívj. Várni fogunk." Mondta Liam, végül ő is követte Zaynt és Niallt.

És akkor már csak ketten voltak. Louis Harry felé fordult, aki éppen a konyha falának támaszkodott.

"Most te is utálsz?"

Harry elsápadt, mielőtt közelebb lépett, felhúzta Louist a székről, így most egymással szemben álltak.

"Sosem tudnálak utálni, Boo. Csak nem értem, te vagy a legjobb barátom. Órákat töltöttünk el azzal, hogy titkokat suttogtunk egymásnak... Megosztottuk a kajánkat... Együtt zuhanyoztunk, Louis... Nem bízol bennem?"

Louis megfogta Harry kezét.

"Persze, hogy bízom benned, Harry---"

Hirtelen megszakadt, ahogyan hallotta Harryt szusszanni.

"De nem mondod el, hogy mi tépett össze téged teljesen. De el tudod mondani Daniellenek és Eleanornak."

"De Eleanor a barátőm, Harry..."

Tudta, hogy ezt fogja mondani. Harry összerezzent, majd kihámozta magát Louis kezei közül.

"Wao. Mikor összejöttél vele azt mondtad, megesküdtél nekem, hogy semmi sem fog megváltozni köztünk. Hogy mindent meg fogunk osztani egymással."

"Harry--"

"De ez a pár hónap elszakított minket egymástól. Én vagyok az, aki reggelit csinál neked, aki ölel, aki mindig felveszi a telefont-"

"Harry kérlek--"

"És az én ágyamban alszol este, nem az övében."

Louis álla leesett.

"Louis, megígérem, hogy vissza fogok jönni, de... Szükségem van... Egy kis levegőre."

Mondta, majd kiviharzott, egyedül hagyva ott Louist.

Mi a fene történik? Miért történik mindez? Az egész az ő hibája volt. Gyűlölték őt, és ő volt a hibás, mert ilyen rohadt gyáva volt.

Louis a kanapéhoz sétált, leült rá.

Teljesen kikelt magából. Undorító volt, mindenféle hibát elkövetett már. Maga volt a sétáló katasztrófa. És most ott ült, barátok nélkül.

Harry azt mondta, hogy vissza fog jönni, de barátok is fognak maradni?

Miért nem tudta elmondani a fiúknak? Miért nem tudta csak azt mondani, hogy hülye volt, elkábították, megerőszakolták, túl gyenge volt a harchoz, túl szánalmas, hogy kiálljon magáért, túl hülye volt ahhoz, hogy teherbe essen egy idegentől?

Ez minden, amit el kellett volna mondania.

"Fiúk, tudjátok mit, terhes vagyok! Lol. Nézzetek rám, egy pszichopata babája van a hasamban. Jobb, ha távol maradtok, a hülyeségem ragályos." Kiabált.

Nevetni kezdett, eléggé keserűen ahhoz, hogy hányingere legyen magától.

"Tönkretetted a legjobb dolgot, ami valaha is megadatott neked, Tomlinson. Ügyes vagy."

A bejárati ajtó nyitódása kapta el a figyelmét, hátra pillantott, s látta Daniellet lehúzni a cipőit. Zavartan nézett körül, mielőtt a kanapéhoz sétált és leült mellé.

"Hol vannak a többiek?" Kérdezte

"Mind dühösek lettek rám és elmentek."

"Elmondtál nekik bármit is?"

"Nem..." Motyogta.

"Megvan, hogy mit fogunk csinálni! Csomagolj össze pár cuccot! Ruhát, piperecuccokat, mindegy. Foglalunk egy hotel szobát és ott maradunk pár napra. Természetesen Londonban maradunk, szóval találkozhatsz másokkal, meg minden. De a feszültség valami hihetetlen itt. Fogalmuk sincs, hogy mi történik, és megvan a jogod rá, hogy akkor mondd el nekik, amikor felkészültél rá. Szóval induljunk! Kelj fel, fel fel fel!"

Danielle megragadta Louis kezét, majd felrángatta őt, ugyan kicsit felnyögött a súlya miatt. Mindketten bementek a szobába, ahol Louis megragadta az első pár ruhát, amit meglátott.

"Hozz kényelmes ruhákat, és pár normálisat is, abban az esetben, ha nyílvánosság elé kellene mennünk. És... Fürdőruhát."

A mosoly az arcán igazán hatalmas volt és boldog, segített neki összepakolni a cuccait. Mindketten gyorsan mozogtak ide-oda a szobában, kapkodták a cuccokat.

"Miért nem megyünk inkább csak hozzád?"

"Liamnek van kulcsa. Nem mondjuk el senkinek, hogy hol leszel... Csak elmondom nekik, hogy velem vagy, és ennyi. Állítsd be a telefonodat, hogy csak a családod hívhasson, vagy valami... De még jobb, csak kapcsold ki. Pár nap érintkezés nélkül nem árthat nekik."

"De ez éppen az, amiért mérgesek. Azért, mert semmit sem mondok el nekik."

Danielle megállt egy percre, majd Louishoz fordult, megragadott egy pár cipőt. "Semmit nem tudnak, Louis. És ezek a te döntéseit. Egyébként is, ők akartak elmenni. Szóval, mi is elmegyünk. Nem vagy jól, nem hagyom, hogy itt ülj és belerohadj a feszültségbe."

Louis lekapcsolta a iPod-ját a hangszórókról, amik még mindig mentek igazság szerint, majd becsúsztatta a zsebébe.

De volt egy kis probléma. Harry.

"Dani, Harry azt mondta, hogy vissza fog jönni. Nem akarom, hogy úgy érjen haza, hogy a ház üres. Ismerem Harryt, hiába mérges rám, attól még nem szeretné, hogy elmeneküljek előle."

Danielle kissé erősebben csapta össze a rajzmappát, mint szerette volna. "Akkor tisztázzuk. Nem menekülsz előlük. Egyáltalán nem. Csak szünetet tartasz. Mi történne, ha itt maradnál, Louis? Csak bűntudattal teli pillantások, motyogott Hellók és búcsúzkodások, kínos beszélgetések, lábujjhegyen mászkálás a lakásban... Ezt akarod? Vagy velem akarsz jönni, és kitalálni, hogy mit fogsz csinálni, hogy ne törjön össze egy csomó morcos tinédzser a pillantásával?"

Louis csak bámulta egy ideig, mielőtt bólintott volna, az utolsó dolgokat is a táskába tette és összecipzározta azt.

"Remek." Mondta Danielle. "Majd benézünk az én lakásomba is és elhozok pár cuccot. Addig majd felhívod a hotelt és kibérelsz nekünk egy szép lakosztályt. Sosem mondanának nemet neked, Tommo."

Louis hirtelen durván megrezzent. Dani észrevette a reakciót, s csak a homlokát ráncolta.

"Uh, ne hívj így, kérlek.. ő is..."

Megértette.

"Oké. Bocsánat, drágám."

Danielle egy darab papírt vett a kezébe, firkált egy gyors üzenetet, majd a szekrényen hagyta.

"Menjünk." Mondta, megfogta a fiú kezét.

Mindketten felvették a cipőjüket, s már ott sem voltak. Louisnak kényszerítenie kellett magát, hogy ne nézzen vissza, csak menjen előre, Danielle után.

.

.

.

Körülbelül egy óra múlva Harry végre hazaért. Fáradt volt, fájt a szíve, de szerette Louist, mindenféle fájdalomnál jobban, szóval visszament, hogy bocsánatot kérjen, átölelje, és elmondja neki, hogy bármikor elmondhat neki akármit, mikor felkészültnek érzi magát rá.

Kivéve, hogy... A ház sötét volt.

A homlokát kezdte ráncolni, mielőtt megszólalt. "Louis? Boo, itt vagy?"

Semmi válasz. Gyorsan indult Louis szobájába, kinyitotta az ajtót, felkapcsolta a villanyt.

Azonnal észrevette, hogy pár dolog hiányzott. Megragadta a telefonját és Louis számát kezdte keresni.

"Szép napot parasztok, elértétek a királyotokat. Sajnálatos módon ő éppen elfoglalt, ahogyan uralkodik az életetek felett egész nap. Ha úgy gondolod, hogy elég fontos üzeneted van ahhoz, hogy a felséget érdekelje, akkor mondd, és majd visszahívlak."

"Szia, Boo? Harry vagyok. Hol vagy? Tudom, hogy hibáztam, bunkó voltam... Nem kellett volna ott hagynom téged, csak azért, mert összekaptunk. Gyere haza... Kérlek...? Szeretlek..."

Még körülnézett a szobában, mielőtt észrevette volna az üzenetet.

"Hé, te fasz. Louis velem van. Nem mondom meg, hogy hol. Szüksége van egy kis szünetre azoktól az emberektől, akik állítólag a barátai. Képzeld el. Ez csak egy átmeneti szünet, ne aggódj. El fog menni a dedikálásokra meg az interjúkra, meg a faszságokra, amiket csináltak, és igen, még mindig szeret téged. Időpocsékolás hívogatni, elvettem a telefonját és kikapcsoltam. Biztonságban van velem. Szeretettel, Dani."

Harry érezte, hogy egy kis súly leesik a mellkasáról. Louis biztonságban volt.

De ez nem igazán állította le a bűntudatát, hiszen ő volt az egyik oka annak, hogy Louis elment, bár Danielle azt mondta, hogy még szereti.

Legalább nem Eleanorral volt...

Szóval helyett, hogy siránkozott volna összeszedte magát, hogy mire Louis visszajön ne legyenek a dolgok ilyen rémesek.

Louis haza fog jönni, Harry pedig tárt karokkal fogja várni, és szeretettel.

Túl fognak lépni rajta, együtt megoldják, bármi is legyen az.



Harry túlságosan szerette Louist ahhoz, hogy feladja.

"Dani, itt csak... Egy ágy van."

Mindketten csak bámultak a lakosztályra, amit kibéreltek, gazdagon berendezett volt, szép, világos színekkel. Minden szép is volt, amíg észre nem vették, hogy csak egy háló van.

"Majd alszok a kanapén." Ajánlotta fel Danielle.

"Te vagy a nő. És te adtad az ötletet. Én alszok a kanapén." Válaszolta Louis.

Danielle zúgolódni kezdett. "Igen, és aludjak nyugodtan úgy, hogy tudom, a terhes barátom a kanapén alszik. Kérlek. Majd megosztozunk."

"Um, tudom, hogy jó barátok vagyunk meg minden és-"

"Gondoltál már rám sexuális úton?" Kérdezte Danielle.

Louis felnevetett, majd letette a táskáját a földre. "Tudni akarod az igazat?"

Danielle megforgatta a szemeit, a szobába sétált, és ledobta a sarokba a saját cuccait.

"Egyébként is, az ágy éppen elég nagy kettőnknek." Mondta, majd rá is ugrott.

Louis csatlakozott hozzá, kissé felsóhajtott, ahogyan érezte a háta alatt a paplant.

"Mit szeretnél csinálni?" Motyogta Louis.

Danielle felült, majd felé fordult. "Ez tőled függ, Lou. Ezt miattad csináljuk."

A fiú óvatosan elmosolyodott, rápillantott a lányra. "Menjünk az uszodába."

.

.

.

"Harry, haver, kelj fel. Harry."

A göndör halkan felnyögött, mielőtt felkelt volna Louis takarói alól.

"Mi van?" Motyogta.

Zayn ült az ágy szélén, felborzolta Harry haját óvatosan.

"Ő hol van?"

Harry az ajkába harapott, mielőtt válaszolt volna. "Mától így akarod hívni?

Zayn megforgatta a szemeit. "Nem olyan komoly a helyzet, Harry."

"De igen, az! Mindannyian úgy bántunk vele, mint egy darab szarral és most elment!"

"Elment? És ő viselkedett úgy velünk elsőnek."

"Nem volt jogunk ezt tenni vele!" Védte továbbra is a göndör.

Harry megfordult az ágyban, frusztrált volt. "Ha csak azért jöttél, hogy basztass, akkor húzz a picsába."

"Basszameg Harry, beszélni akartam veled! Tudni akartam, hogy mit csinálsz. Niall még mindig ideges és Liam vele maradt, mivel az ideges és szomorú Niall nem jelent jót, és én nem akartam úgy ott maradni. És tudom, hogy te és Louis lelki társak vagytok, szóval biztos neked is fáj..."

Zayn nagy levegőt vett, miután egy levegővel elmondta mindezt, Harryt bámulta, aki csak csendben ült ott.

A szoba csendes volt, eltekintve a lélegzésük hangjától. Végül Harry megszólalt.

"Louis elment." Motyogott.

Zayn szája elnyílt, majd lecsukódott, és újra kinyílt. "Várj, mi van?"

"Elment. Danielle írt egy levelet. Ott van, az iPod csatlakozója mellett."

Zayn felállt, megfogta a papírt, és gyorsan elolvasta.

"De nem írta le, hogy hova mentek. Hívott már?"

"A telefonja ki van kapcsolva."

Zayn felnevetett, mielőtt megszólalt volna. "Szóval tulajdonképpen ugyanazt csinálja, mint amivel felbaszott minket, ugye? Hihetetlen."

Harry belevágta az öklét az ágytámlába.

"Nem, te idióta! Elolvastad, ugye?! Azt írta, hogy kicsit távol kell maradnia tőlünk, mert megijedt és rohadtul úgy érzi magát, hogy nem szeretjük eléggé ahhoz, hogy szükségünk legyen rá!"

Zayn egy ideig bámult Harryre, mielőtt újra elolvasta volna. Miután végzett sóhajtozni kezdett, mielőtt óvatosan visszatette az asztalra.

"Látod?" Suttogta Harry.

Zayn csak ott ült csendben egy ideig, mielőtt megszólalt volna.

"Csak beszélnie kellene velünk..." Mondta.

"Jogunk van hozzá, hogy titokban tartsunk dolgokat, Zayn."

"Oh igen, igazad van. Főleg azokat, amik teljesen összetörnek minket és megölnek!" Gúnyolódott Zayn, mikor visszament az ágyra.

"Nem vagy tisztességes, Zayn."

"Ő nem tisztességes!"

"Ez az ő választása!"

Zayn nevetett, majd kiabálni kezdett. "Pontosan! Ez pedig a miénk!"

"Nem vagyok hajlandó összeállni veletek ellene!"

"Már megtetted, haver!"

Harry ettől megállt egy pillanatra, ők ketten pedig csak idegesen bámultak egymásra, mielőtt Harry felállt volna az ágyról. "Igen, igazad van. És az egy szörnyű hiba volt. De a hibákat ki lehet javítani és abban a pillanatban, amint Louis hazajön, be fog sétálni azon az ajtón, és én tárt karokkal fogom várni."

Zayn idegesen sóhajtott fel.

"Nem idegesít téged?!" Kérdezte, a haját kezdte igazgatni.

"Zayn kérlek, egyedül hagynál?"

A bradfordi fiú ökölbe szorította a kezét, mielőtt kitrappolt volna, becsapta maga után Louis szobájának az ajtaját, majd az egész ház ajtaját is.

Harry jó párszor idegesen beletúrt a fürtjeibe. Ez az egész egy rohadt nagy káosz volt.

.

.

.

"Louis drágám, ébredj."

"Mi az?" Motyogta.

"Interjúd lesz pár órán belül, oda kell menned."

Egy hosszan tartó nyögés fojtott bele a párnájába, olyan kényelmesen fészkelődött...

"Nagyon muszáj mennem?"

Danielle felnevetett. "Tudod, hogy ez nem így megy. Egy autó jön itt érted a hátsó bejárathoz egy óra múlva."

Louis felsóhajtott, mielőtt felült, ásított, kinyújtóztatta a végtagjait.

"Eeew, reggeli lehelet. Menj a fürdőszobába."

A fiú kiöltötte a nyelvét, mielőtt megragadta a táskáját és a fürdőszobába indult. Elsőnek a WC-t használta, majd megnyitotta a csapot és hagyta egy kis ideig csak folyni. Amíg a víz folyt megmosta a fogát, bámulta magát a tükörben. Remélhetőleg a zuhany majd segíteni fog a szemei alatti táskákon. A mosdó felé hajolva köpte ki a fogkrémet, majd kimosta a száját, mielőtt a zuhany alá állt volna, jólesően felsóhajtott volna a forró víztől.

Megmosta az egész testét, halkan dúdolt egy dallamot, miközben ezt tette. Becsukta a szemeit, hagyta az elméjét sodródni. Harryn járt az esze.

A zuhany alatt maradás már nem volt túlságosan csábító, így gyorsan kiugrott alóla, elzárta a vizet, mielőtt újra a WC elé roskadt volna. Mikor végzett megragadta csészét, halkan felnyögött, mielőtt felállt és a falnak dőlt. Gyengén húzta le a WC-t, majd fogat mosott.

Megint.

Ekkor kopogtattak az ajtón.

"Rendeltem reggelit. Az asztalon van! Siess drága, körülbelül 20 perced van, mire az autó ideér.”

Louis elmotyogott egy választ,még jobban összpontosított arra, amit a tükörben látott.

"Lou ma imádni fog." Motyogta gúnyosan magának, megtörölközött, majd felkapkodta a ruháit.

Kinyitotta az ajtót, a reggeli illata pedig a szó szoros értelmében rángatta be a konyhába. Rohadtul éhes volt. Danielle akkor már evett, de rámosolygott a fiúra, mégis gyorsan váltott rosszallóra.

"Megint hánytál?" Kérdezte, mielőtt bekapott volna egy másik falatot.

Bólintott, miközben helyet foglalt, magához húzott egy tányért. Tojás pirítóssal, egy nagy csésze forró tea. Louis beleharapott, de elhúzta a száját. Az íze teljesen más volt, mint Harryé.

"Ideges vagy?" Kérdezte Danielle, eltolta magától az üres tányért.

Louis nyelt egyet, majd bólintott. Ez lesz az első nap, így öt nap elteltével, hogy látni fogja a srácokat.

Fájt, hogy már valószínűleg mindenki tudta, hogy Daniellevel van, és még egyetlen telefont sem kapott róla, vagy a hollétéről.

"Minden rendben lesz.

Lou eltolta maga elől a befejezetlen reggelijét, nagyot nyelt.

"Kérdezte már Liam, hogy hol vagy?"

"Igen, de nem mondtam el neki. Harry küldött egy SMS-t amíg fürödtél."

Louis felemelte a csészét, ivott belőle egy kortyot, majd a lányra pillantott.

"Mit írt?"

"Itt van, mindjárt felolvasom. 'Mondd meg Boonak, hogy azt üzenem Daninak, hogy Vigyázzon rád.'"

Louis elgondolkozott egy keveset a szövegen, mielőtt elmosolyodott.

"Ő nem utál, Louis. Emlékezz rá. Most pedig szedd össze a cuccod, lekísérlek."

A fiatalabb fiú bólintott, megragadta a hátizsákját és követte. A lány becsukta az ajtót és ők ketten csendben sétáltak végig a folyosókon, a liftben sem szóltak egy szót sem. Amint leértek a földszintre egy fekete autó várakozott kint. Danielle felé fordult.

"Maradj erős, rendben? Ess túl az interjún, harcolj a feszültséggel és a dühvel, na meg a kényelmetlen érzéssel, és ha bármi baj lesz, csak gyere onnan és hívj fel, elmegyek érted. Amíg nem leszel itt, felhívom Eleanort... Majd beszélek vele és elmondom neki, hogy miért nem vetted fel a telefont meg ilyesmik. Majd látjuk egymást később."

Összeöklöztek, mielőtt Louis beült volna az autóba. Az autó csukódott mögötte, ő pedig csak nézte, ahogyan az autó egyre messzebb és messzebb kerül Danielletől.

Végül is lassan megfordult az ülésben, bekötötte a biztonsági övet és bekapcsolta a telefonját, hogy zenét tudjon hallgatni. Az legalább elvonta a figyelmét a gondolatairól a közelgő egy órában.

Lehunyta a szemeit, felsóhajtott, s hagyta magát elsodródni az álmokkal.

"Mr. Tomlinson... Mr Tomlinson, megérkeztünk."

Louis összeráncolta a homlokát, kinyitotta a szemeit, mikor is észrevette a sofőrét.

"Elnézését kérem. A forgalom rémes volt, szóval legalább egy órát késtünk."

Olyan sokat? Pedig csak lehunyta a szemeit...

"Mr. Tomlinson?"

"Oh, elnézést. Um, megkérhetném, hogy itt maradjon a közelben? Extra sokat fogok fizetni, csak maradjon itt kérem. És itt van, amiért elhozott."

Mondta, átadott a férfinak némi pénzt.

"Itt maradok, Mr. Tomlinson."

"Köszönöm szépen." Mondta Louis, mielőtt elindult volna befelé. A hátsó bejáratot célozta meg, ahol Paul azonnal meg is ragadta.

"Mindenki ideges."

"Szia neked is, Paul. Forgalom."

Ekkor a magasabb férfi rápillantott.

"Figyelj, én nem tudom, hogy mi folyik itt, de meg kell ezt oldanunk. Nem olyan vicces, mikor nem boldogulsz 4 sráccal, és akkor itt az ötödik is."

Louis felsóhajtott, ahogyan végigsétáltak a folyosón.

"Tudom, és bocsánatot kérek. Az én hibám. Dolgozni fogok rajta."

Igazság szerint viszont Louist félbeszakították. A stáb minden tagja bámult rá, egyszerre kezdték el rángatni.

"Most hogy hozlak rendbe?" Motyogta a lány, majd a kezébe nyomott egy köteg ruhát.

"Vedd fel ezeket. Gyorsan."

"Hol vannak a fiúk?"

"Ruhák!"

Louis felnevetett, mielőtt elrohant volna, hogy átöltözzön. Ledobálta magáról az eddig viselt ruháit, a sapkáját, elkezdte felhúzni a tapadós farmerét.

Igazság szerint csak a combja közepéig sikerült.

"Ó a picsába." Motyogott.

Megugrott egy kicsit, mozgolódott, fészkelődött vagy öt percig, mielőtt végre kitalálta, hogy mit csináljon. Nyújtózkodott, ide-oda csavargatta a csípőjét, mire fel sikerült húznia magára. Gyorsan felkapta az inget, majd a cipőjét és visszasietett.

Lou fel és le végignézett rajta, ráncolta a homlokát.

"Megfordulnál kérlek?"

Louis pedig eleget tett a kérésnek.

A lány bólintott, mielőtt leültette volna, így el tudta kezdeni a haját és a sminkét. Hajlakk, hajhab, különféle kenceficék... Az egész procedúra alatt csend honolt a szobában.

"Hány hónapja?" Kérdezte halkan.

Louis lehunyta a szemeit, összehúzta magát.

"Húzd ki magad, drágám. És válaszolj."

"Azt hiszem, hogy a harmadik. Nem vagyok biztos benne."

"Rendben."

Gyorsan végzett a hajával, mielőtt az arcához kezdett volna.

"Hunyd le a szemeid."

Mindketten teljes csendben voltak, mielőtt Lou újra megszólalt volna.

"Meg fogod tartani?"

Louis az inge szélével babrált egy ideig, mielőtt válaszolt volna.

"Nem vagyok biztos benne... Én nem igazán... Úgy értem még csak pár napja tudom..." Válaszolta, beharapta az ajkát utána.

"Rendben... Nos, nem akarlak siettetni vele... Csak szeretném ha tudnád, hogy nem olyan sok idő múlva már rendesen is látszódni fog rajtad. És ha még mindig titokban akarod tartani egy ideig... Azt ajánlom, hogy cseréld le a ruhatárad."

Louis bólintott.

"Vigyázz már!" Szidta meg a lány egy kissé, mielőtt befejezte volna.

"Remek, készen vagy. A többiek a társalgóban várnak. Még van egy kis időd."

Louis bólintott, mielőtt felállt volna a székből és kilépett volna a szobából.

"Louis!"

A Doncasteri fiú megfordult, és nézte a nőt, ki éppen a cuccait szedte össze.

"Ha bármire szükséged van, csak hívj. Lehet, hogy különböző neműek vagyunk, de biztos vagyok benne, hogy tudok majd segíteni. Azt hiszem elég jó munkát végeztem Luxal."

A fiú elmosolyodott gyengéden, mielőtt suttogni kezdett. "Köszönöm." És ezzel el is hagyta a szobát.

Ahogy sétálgatott a folyosón a személyzet ide-oda csoszogott körülötte. Néhányan bólogattak, mások a homlokukat ráncolták.

"Igen, tudom, hogy késtem, köszönöm!" Mondta, ahogyan az előtte álló nőre meredt. Csak úgy sugározta az ellenszenvét.

Egy fiatal nő odaszaladt hozzá, szinte elejtette a papírt, amit a kezében tartott.

"Hála az égnek! A többiek már az előtérben vannak. Kövess, Louis."

A fiatal srác újra bólintott, követte a lányt, aki szinte az egész épületen végigvezette. "Szeretnél valamit? Vizet? Teát?" Kérdezte.

"Uh, igen... Mindkettő... Jól esne."

"Hozok neked, egy perc."

Végül megérkeztek egy csukott ajtóhoz, amit a lány viszont ki is nyitott neki. A hangos nevetés azonnal megszűnt, ahogyan belépett a szobába. Nem vette fel a szemkontaktust senkivel, miközben leült egy kanapéra, távol a többiektől. Ehelyett szinte lefolyt az ülőhelyéről, megtámasztotta a fejét a támlán, lehunyta a szemeit.

Az a tea igazán jól esne, pont most.

Érezte, hogy a kanapé besüpped mellette, tehát még valaki leült mellé. Valaki gyengéden érintette meg a kezét, végigvezette a karján, a haján, majd átölelte a vállát és lassan magához húzta.

Harry.

Louis nem nyitotta ki a szemeit, de nem is tiltakozott. Megnyugodott, szinte álomba is merült.

Harry megrándult, ahogyan a teljesen kimerült Louisra nézett. Nézte a szunyókáló Doncasteri srácot, mielőtt az összes többi fiúra nézett volna, kik őket bámulták.

"Szóval nem fogtok beszélni vele?" Kérdezte, ügyelve arra, hogy mindannyiójukkal tartsa a szemkontaktust.

"Ő sem igazán akart törődni velünk, szóval mi miért tennénk?" Válaszolt Liam halkan.

Harry kissé elmosolyodott, mivel ha Liam nem törődött volna vele, akkor nem suttogott volna.

Annyira gyerekesek voltak.

Halk kopogás ragadta meg a figyelmüket, mikor is a fiatal lány lépett be a szobába, aki az előbb idáig vezette Louist, egy csésze tea és egy üveg víz volt a kezében. Ránézett az alvó fiúra, elmosolyodott.

"Megkért, hogy hozzak neki teát és vizet."

"Le tudnád tenni nekem az asztalra, kérlek?" Kérdezte Louis. Éppen akkor ébredt fel az apró kis szundításából.

"Oh, szóval ébren vagy. Persze." Felelte, és úgy is tett, ahogyan kérte.

"Még van körülbelül tíz percetek, aztán elvezetlek titeket a stúdióba az interjúra. Videózni is fognak titeket, ahogyan a hangotokat is felveszik, és lesznek rajongók, akik megnyerték a versenyt." Mondta a lány, ők pedig bólogattak.

"Rendben, akkor mindjárt jövök." Fejezte be a mondandóját, s ismételten távozott.

Louis megfogta a teáját, hozzáadta a cukrot, mielőtt megkavarta volna és beleivott volna, sóhajtva, ahogyan a kellemes meleg végigjárta a sejtjeit. Meglehetősen gyorsan megitta az egészet, mielőtt felállt volna, hogy a kis műanyagpoharat a kukába dobja. Harry végig figyelte, ahogyan a szeme előtt járkált, szemei a fenekére tévedtek. Nagyobbnak látszott, a nadrágja pedig meglehetősen szűk volt rá. A göndör az ajkába harapott, mielőtt a saját kezeire pillantott volna, majd vissza Louis alsóbb testrészeire.

Az idősebb fiú visszament a helyére, mielőtt kinyitotta volna a vizes palackot és ivott volna egy kicsit.

Annyira szokatlan csend volt a szobában. Niall, Zayn és Liam suttogtak egymás közt, míg Harry és Louis csendben, mereven ültek egymás mellett.

Végül Louis Harry felé fordult.

"Nem kell itt ülnöd, ha nem akarsz."

Harry sóhajtott.

"De én akarok." Hangzott a lágy válasz.

"Nem zavar? Ülhetnél velük is, nem tettetni, hogy még látni is akarsz engem."

"Megkaptad az üzenetemet Danielletől?" Kérdezte Harry, Louis fájdalmas szemeibe pillantott.

Az idősebb visszagondolt a reggelire, nem tudta letörölni a lágy mosolyt az arcáról.

"Vigyázott rád?"

"Igen." Válaszolt Louis, még mindig mosolyogva.

Még egyszer kopogtak az ajtón, és a lány ismét belépett. "Bocsánat, nem mutatkoztam be. Cindy vagyok, tulajdonképp én leszek az asszisztensetek ma, amíg itt lesztek. Ha szükségetek van valamire, csak szóljatok. Most elvezetlek titeket a stúdióba, ha készen álltok."

"Rendben, köszönjük, Cindy." Válaszolt Liam, majd mindannyian felálltak, követték őt. Persze Louis előtte a kezébe kapta a vizes palackot, és hurcolta magával.

Beléptek egy fényesen kivilágított szobába, kényelmes székekkel mindenkinek. A mikrofonok a székek előtt helyezkedtek el, így mikor leültek a kamerák már el is kezdtek forgatni.

"És a pillanat amire mindig is vártak, kedves hallgatók! Ma a stúdióban nem más van itt velünk, mint a One Direction! Köszönjetek fiúk!"

"Sziasztok, itt az One Direction." Hangzott az egyhangú válasz, mindannyian mosolyogtak.

"Jó érzés itt lenni." Kezdte Liam.

"Ez a második alkalom, hogy itt vagyok, mióta megalakultatok, igaz fiúk?"

És az interjú zökkenőmentesen ment. A többieknek persze feltűnt Louis szokatlan csendessége, ki viszont csak arra koncentrált, hogy ne nézzen a menedzsment tagjaira, akik őt bámulták az ablakon át.

"Rendben fiúk, akkor... Van itt pár rajongó, akik megnyerték a versenyt. Cindy, be tudnád küldeni őket, kérlek?"

Cindy bólintott, majd kiment, hogy behívja őket.

"Nos, ezek a fanok leveleket írtak, hogy megnyerjék azt, hogy itt lehessenek most veletek. Néhányuknak igazán csodálatos történetik vannak." Mondta a DJ.

Az ajtó kinyílt, és egy kis csoportnyi ember lépett be.Négy lány és egy fiú. Mindannyian elpirultak kissé és mosolyogtak. A fiúk azonnal fel is álltak, hogy köszönjenek nekik. A srác azonnal Louishoz rohant, a könnyei már a száján folytak végig.

"Szia, mi---"

"Louis istenem! Szó szerint te vagy a kedvenc emberem ezen a bolygón, nagyon szeretlek és mindig is találkozni szerettem volna veled, figyelmen kívül hagyva azt, hogy mások mit mondtak, akár arról, ahogyan énekelsz, vagy arról, ahogyan viselkedsz, mivel te így vagy tökéletes és sajnálom, hogy furcsán viselkedek és sírok és nem érted, hogy miről beszélek..."

Az a fiú konkrétan hiperventillált a szeme láttára, és a többiek el voltak foglalva a saját nyerteseikkel, így úgy döntött, hogy gyorsan kell cselekednie.

"Oké, minden rendben, gyere, ülj le."

A fiú szipogott, miközben bólogatott, majd leült, ahová Louis mutatta, rázkódva sírt.

"Mi a neved, drága?" Kérdezte Louis suttogva.

"Brian." Válaszolt.

Louis leült mellé, majd megfogta a kezét. "Nos, mesélj nekem valamit."

"A nagybátyám...Ő...Csinált...Dolgokat mikor még kicsi voltam és annyiszor bántott... Aztán te szó szerint megmentetted az életemet, mert néha túl rosszul sültek el a dolgok, és még sosem mondtam el senkinek, mert tudom, hogy nem hinnének nekem, de nagyon fáj, és utálom magamat, de... A te hangod annyira szép és szenvedélyes... És olyan bátor vagy, inspirál, ahogyan te mindenen olyan... Szinte gond nélkül keresztül mentél, és én most nem lennék itt, ha te nem lennél. Annyira szeretlek Louis."

Louis bőre ekkor a fehér valami rémes árnyalatába váltott át, mintha lezsibbadt volna.

"Louis?" Kérdezte Brian aggódva.

"Én...Ez...Ez szörnyű Brian, sajnálom..."

“Te segítettél rajtam… Csak maradj aki vagy, és kérlek ne kérj bocsánatot…”

Louis nézte, ahogyan a kamera éppen őket vette, és látta, ahogy a menedzsment tagjai még mindig őt bámulják, minden egyes mozzanatát, mert ők suttogtak, nem igazán követve a protokollt, ahogyan a többiek is. De Louis ezzel most valahogy nem tudott törődni. Ő csak közel akart kerülni a rajongóihoz, ahogyan épp akkor, és átérezni a fájdalmukat, a szívében, a tüdejében, ahogyan most is. Szóval csak átölelte Briant, amilyen gyorosan csak tudta, hagyta, hogy a vállán sírjon, még ha csak egy kicsit is, hiszen jeleztek a DJ-nek, hogy állítsa le őket, így csak elővette a telefonját, megkérve a fiút, hogy írja le neki a twitter nevét, így végre vége lesz az idióta interjúnak is.

A baj, hogy nem volt.

A fanok ugyan elmentek, nekik pedig vissza kellett menniük a helyükre, folytatni az interjút, ellenben Louis agya már elszállt. Kidobták a kukába. Olyan volt, mint egy forgószél. Kicsúszott az irányítása alól, minden elveszett, Louis pedig megrémült, hiszen fájdalmai voltak, és annyira szédült, hogy meg kellett kapaszkodnia a szék karfájában.

Úgy érezte magát, mintha a gyomrában méreg lenne, és a feje egy turmixgépbe került volna. Szinte újra érezte annak a férfinak az érintését a legrosszabb helyeken, és úgy érezte, hogy most azonnal ki kell mennie. Rosszul lesz.

De valahogyan még ki tudta várni, hogy a DJ lezárja az interjút, és abban a pillanatban, amint a búcsúzás elhangzott, a kamerákat pedig kikapcsolták úgy ugrott fel a székéből, mint egy golyó, amit kilőttek a pisztolyból. Szinte kirepült az épületből a gyorsasággal, ahogyan rohant. Friss levegőre volt szüksége.

Nem kapott levegőt, pedig rengeteg volt körülötte. Csak nem ott, ahol lennie kellett volna, a tüdejében. Érezte, ahogyan egyre lejjebb süllyed, sikoltani akart, kiabálni, vagy csak sírni, de az egész teste kiszáradt, minden el volt baszva benne. Hallotta, hogy valaki kiabál, tudta, hogy emberek veszik körül, valaki éppen letolta őt, akkor pedig már ült. Igen, ült. Végre ült. Levegőt még mindig nem kapott, ám erős karokat érzett maga körül, valakit, aki rázogatta, s egy ismerős hangot hallott. Harry. Az ő morfiuma, az ő fájdalomcsillapítója, az ő Harryje... És így nyugodott le, lassan újra tudott lélegezni, visszanyerte a látását, amint kinyitotta a szemeit, s azokkal a megnyugtató, szép zöld szemekkel találta szembe magát.

Minden rendben volt, újra tudott lélegezni, látott, hallott. Minden rendben volt.

Egy másfajta minden rendben, mint az átlag embereké, az a tipikus... Egy ideig minden rendben lesz, de már megszokta.

Harry ölelte és tudta, hogy amíg ez így is marad minden rendben lesz.

"Lou?" Kérdezte halkan a fülébe suttogva.

"Rendben vagyok? Úgy értem csak rosszul éreztem magam és... Ki kellett jönnöm."

Erre Harry közelebb húzta magához.

"Louis, pánikrohamod volt."

Egy micsoda?

Pánikroham?

at meg mi?

"Mondd el, mi történt. Mi készített ki?"

"Én..Nem, rendben vagyok--"

"Még több titok?" Kérdezte Niall.

Louis felnézett és észrevette, hogy a többiek legalább másfél méterrel távolabb álltak tőlük és...

"Igen, még több titok Niall. Igazán egy fasz vagy."

Ellökte magától Harryt, majd az összes közelében tartózkodó embert, mielőtt felállt volna, hogy visszamenjen az öltözőbe, ahol Lou még mindig a cuccait pakolta.

"Hé, Lo-Louis?"

Gyorsan ledobta magáról az inget, mielőtt magára húzta volna a pulóverét, lerúgta a cipőit és a túl szoros nadrágot, nem is figyelve arra, hogy Lou is ott volt és tulajdonképpen mindent látott. Louis végül végzett az átöltözéssel, nem is nézett Loura, mivel gyakorlatilag csak megragadta a táskáját, kiviharzott a szobából és becsapta maga mögött az ajtót.

És akkor az egész hülye menedzsment köré gyűlt, és a drága Paul is ott volt, beszéltek hozzá, de ő csak--

"Egy átkozott szó sem érdekel, amit mondotok! És igen, most jelenetet rendezek, de ez teljesen rendben van, amúgy is az az idióta munkátok, hogy elsimítsátok a hibáimat! Elmentem!"

Paul a homlokát ráncolta, éppen nyúlt volna, hogy megérintse Louis karját, de elrántotta.

"Ne érj hozzám Paul, kérlek. Sajnálom, hogy goromba vagyok veled, de szabadnapom van és mennem kell, oké?"

És már el is ment, nem is adva nekik lehetőséget, hogy bármit is mondhassanak. Elsétált a fiúk mellett, akik éppen befelé tartottak, még Harry mellett is... Vagyis... Majdnem.

"Szeretlek, Louis. Emlékezz erre, jó?"

Louis dühös volt, de... Harry. Valami Harryvel kapcsolatban... Valami, amit csak ő tudott...

Hirtelen fordult meg és ölelte át olyan szorosan, ahogyan csak tudta. Úgy döntött, hogy nem veszi fel vele a szemkontaktust, csak elengedi és kisétál. Csak nehezebb lett volna elmennie.

Ahogyan kilépett az ajtón meglátta az autót, ami érte jött korábban, így megkönnyebbülten sóhajtott. A férfi kiszállt, hogy kinyissa neki az ajtót, Louis pedig beült, és csak boldog volt, hogy elhagyhatja azt a helyet. De kinézett az ablakon és csak azt látta, hogy Harry őt figyeli.

És ezzel az, hogy elment már nem is volt olyan jó érzés.

Az egész úton visszafelé a szállodába Harry arca tükröződött a szemeiben.

Az élete... Mégis mi a fene történik?

Harrynek soha nem szabadott volna így néznie rá... Ő annyira csak... El szerette volna csókolni azt a ráncot az arcáról.

Várjunk...

Mivan?

.

.

.

Mikor Louis visszaért a hotelbe megköszönte a férfinak , majd fizetett is neki bőségesen. Gyorsan kilépett az autóból és elindult a szobájukba. Nem vesztegette az időt, hihetetlen gyorsan jutott fel a lakosztályba, a kódkártya már az ajtóban a kezében volt. Kinyitotta az ajtót, majd be is vágta maga mögött, az ágyhoz sietett. Egy kis papír volt Danielle oldalán.

"El kellett ugranom egy kötelező próbára. Lehet, hogy későn jövök. Sajnálom. Fagyi van a fagyasztóban, a telefonom be van kapcsolva. Felhívtam az orvosodat, és megbeszéltem vele holnapra egy időpontot, szóval ha teheted aludj el korán. Szeretettel: Dani."

Visszatette a papírost az ágyra, és gondolta, hogy eszik valamit, de túl fáradt volt. Lerúgta a cipőit csak bebújt a takarója alá. Csak egy pár órát…

.

.

.

“Sssh, csak én vagyok, Louis. Aludj még, drágám.”

.

.

.

“Louis, ébredj. Lassan indulnunk kell az orvoshoz, majd aludhatsz még a kocsiban, de most kelj fel és egyél, kérlek.”

.

.

.

“Elmegyünk a kocsimért, Louis.”

.

.

.

Egy sötét autó állt meg a parkolóban, mielőtt leállították a motort. Mindkét utasa csendben volt.

Danielle kezei még mindig a kormányon voltak, ahogyan Louist nézte, az ajkába harapott. Remegett, összegömbölyödve ült a hátsó ülésen az ablaknak dőlve.

"Louis..." Suttogta.

"Nem megyek oda, Dani... Nem..."

"De igen, drágám..."

"Nem tudok..." Nyöszörgött.

"De igen, tudsz."

Megrázta a fejét, mielőtt mégjobban felhúzta a lábait, egyre jobban összegömbölyödött, mint addig.

"Louis, az orvosnak muszáj látnia.. Tudom, hogy ez még csak a második, de egy pici valaki van a hasadban, aki megérdemli, hogy vigyázz rá... Be kell menned ahhoz az orvoshoz."

"De én nem akarok..."

Danielle sóhajtott, mielőtt hátradőlt volna az ülésen.

"Nem jól fogod fel a helyzetet..."

"Oh, de igen. A rám kényszerített análsex nem hinném, hogy a legjobb módja annak, hogy gyerekem legyen."

A lány összerándult, mielőtt válaszolt volna.

"Nem mondtam, hogy az. De adj a kis drágának egy esélyt, hm? Szükséged van rá. Az orvosnak látnia kell, mivel tegnap este a karjaimba ájultál, és nem fogok tétlenül ülni és nézni, ahogyan tönkreteszed magad. Szóval mész. Majd én húzlak."

Louis dühös pillantással fordult felé. "Nem mered."

Danielle kihúzta a kulcsokat a kocsiból, mielőtt kinyitotta volna az ajtót és becsapta volna azt. Louis végig nézte, majd bezárta az ajtót, mielőtt még Danielle ki tudta volna nyitni.

"Nyisd ki, Louis!"

"Nem!" Kiabált vissza.

A fiatal nő megragadta a kulcsokat, kinyitotta az ajtót, sietősen megragadva azt, hogy kinyissa, mielőtt újra be tudta volna zárni. Azonnal megragadta Louis csuklóját és rángatni kezdte.

"Engedj el!"

"Louis, állj le."

Louis még duzzogott egy ideig, mielőtt kiegyenesedett volna és kiszállt volna a kocsiból.

"Na, meg tudod csinálni. Most pedig menjünk."

Bezárta az autót, mielőtt még elindult volna maga után húzva Louist. Gyorsan siettek be az épületbe, a váróban pedig már sokkal biztonságosabb volt nekik.

Mindketten csak csendben ültek ott, mielőtt Louis megszólalt volna.

"Hallottál Eleanor felől?"

Danielle az ajkába harapott.

"Igen, minden rendben van vele."

"Miért nem akar velem beszélni?" Kérdezte keserűen.

"Louis... Próbál csinálni valamit magával elsőnek. Ő... Tudja, hogy mi történt veled és ideges, aggódik miattad... És nem tudom elmagyarázni. De nem hagyott el téged."

Louis fagyosan felnevetett, mire Danielle aggodalmában ráncolta össze a szemöldökét.

"Mr. Tomlinson? Dr. Minnie tudja fogadni most."

És akkor a rémület újra kiült az arcára.

"Velem jönnél, kérlek...?" Kérdezte a mellette ülőt remegve.

"Természetesen."

Mindketten besétáltak a szobába a nővér után, aki aztán egyedül hagyta őket. Minnie az asztal mögött ült, kedves mosoly villogott arcán.

"Hogy vagy ma, Louis?"

Lassan ő is helyet foglalt, lélegzett ki- és be, hogy segítsen magának lenyugodni.

"Én...Én állandóan kihányom a nagy részét annak amit megeszek... És állandóan rohadt fáradt vagyok... És fél óránként járok pisilni..."

A vörös hajú nő leírt pár dolgot, majd felállt.

"Rendben, akkor... Nézzük a szokásosat. Súly, meg ilyesmi. Aztán megpróbálok kidolgozni neked egy diétás étrendet..."

Louis csak bámult a nőre, majd Daniellere pillantott, és újra vissza a nőre.

"És mi van ha abortuszt akarok?" Kérdezte.

"Akkor azt nagyon könnyen meg lehet oldani." Válaszolt Minnie.

Louis az ölébe tekintett. Nem gondolta volna, hogy a válasz ilyen egyszerű lesz...

"Azt akarod?" Kérdezte.

"Én...Uhm...Én...Én nem tudom..."

Minnie csak bámult rá egy ideig, mielőtt összeütötte a kezeit.

"Akkor menjünk az ultrahanghoz. Nem akarom, hogy azt hidd, hogy megpróbállak rávenni, hogy tarts meg a babát... De... Szeretnéd látni?"

Ő. Az ő babáját. Az ő gyermekét. Az ő babáját a hasában.

"Mr. Tomlinson?"

"Louis?"

"Igen.. Szeretném, kérem..."

"Rendben, egy pillanat."

Ekkor a doktor kisétált a szobából, majd az előző nővérrel tért vissza.

"Elvezeti önöket az ultrahanghoz."

Louis bólogatott, majd követte a nőt, míg az orvos beszélt Daniellevel és megkérte, hogy maradjon ott egy percre.

"Végig itt leszek mögötted, Louis!" Kiabált, mielőtt az idősebb nőhöz fordult volna.

"Milyen körülmények közt esett teherbe, Miss Peazer?"

Danielle meghökkent.

"Uhm, én... Honnan tudta, hogy én ki--"

"Talán hosszú órákat töltök itt, de nem élek kő alatt, Miss. Peazer."

Danielle bólintott, mielőtt sóhajtott volna.

"Ez...Bonyolult, doktornő... Nagyon nagyon bonyolult."

"Nos.. Szüksége van valakire, aki támogatja. Talán több, mint egy emberre. Nem lesz könnyű, ha megtartja azt a gyereket. Ön segíteni fog neki?"

"Persze, hogy fogok." Válaszolt Danielle.

"Remek. Nos, ahogyan láttam ő eléggé... Édes, kedves, de erős akaratú fiatalember. Ne hagyja, hogy elveszítse ezeket a tulajdonságait. Most pedig kövessük őket."

Elindultak a folyosón, míg egy szobába nem értek, ahol Louis feküdt egy kórházi ágyon, az ingét fel kellett húznia a mellkasáig.

Danielle végig mellette állt, míg Minnie felhúzott egy pár kesztyűt és átsétált Louis másik oldalára.

"Nos, azt hiszem, hogy láttál már elég filmet ahhoz, hogy tudd, ez hideg lesz. Megtudnád fogni a kezét kérlek? Remeg."

Danielle természetesen eleget tett a kérésnek.

Az orvos folyadékot fecskendezett a hasára, mielőtt elkente volna rajta, de megállt, mikor a folytatás előtt összerándult. Oké, akkor lássuk. Megragadta a neki szükséges eszközt, s a hasára tette.

Eltartott egy ideig, de végül is egy apró alakot láttak.

"Kicsit nehéz látni, de ott van a feje... És... Akarod tudni a nemét?"

"Uhm... Nem..."

"Rendben. Nos... Akkor a szívverése jó, a baba egészségesnek látszik..."

Louis a képernyőre meredt, az apró kis dolgot nézte, ami növekedett benne és ő csak... Sose érezte még ennyire bizonytalannak magát.

"Szeretnél egy fényképet róla?"

"Igen." Válaszolt előbb Danielle.

"Rendben, nos, akkor törölközz meg, én pedig viszek neked egy képet a másik szobába."

Miközben Louis letörölgette a hasát végig a légzésére összpontosított. Aztán visszasétáltak az előző rendelőbe.

"Meg fogom tartani."

"Most boldog vagy?"

"Igen."

Louis és Danielle egymásra néztek, mielőtt elvették volna a képet.

"Fogd, és most pedig beszéljünk az étrendedről."

.

.

.

Mindketten csak feküdtek az ágyban, a plafont bámulták a takaróba bugyolálva.

"Gondolod, hogy jól döntöttem?" Kérdezte halkan.

"Ez rajtad áll, nincs beleszólásom. Én csak támogatlak, bárhogyan is döntesz."

"Hogyan fogok vigyázni egy babára? Olyan idióta vagyok."

Danielle felé fordult az ágyban.

"Láttalak már gyerekekkel, Louis. Csodásan viselkedsz velük.

"De ez nem ugyanaz, tudod jól. Idióta vagyok, Danielle. Próbálok rendbe jönni, de nem megy."

"Beszéljük meg ezt, Louis. Beszéld ki magadból, ami fáj."

Egy ideig csendben feküdt, a takarót a szája elé emelte, mintha meg akarta volna védeni magát a saját szavaitól.

"Hiányzik." Motyogta.

"Kicsoda?"

"Harry. Nagyon hiányzik Harry. Hiányoznak a jó reggelt üzenetei, a hogy vagy üzenetei, a szeretlek üzenetei, a random ölelései és érintései, azok a csendes minden rendben? tekintetei..." Aztán elharapta a mondat végét.

Danielle egy pillanatig csak meredt rá, nem tudta megfejteni, mire gondol.

"És én... Arra gondoltam, hogy ma megcsókolom, és ez soha nem történt korábban. És... Eleanor soha többet nem szólt volna hozzám, még semmit nem mondtam erről az egészről anyának és a fiúknak.. Annyira mérgesek rám... Én csak elmentem egy klubba szórakozni, aztán ez jött ki belőle... Ez nem fair... Dani, ez nem fair, húsz éves vagyok,és már gyerekem lesz... Az egész világ elítél, és tökéletesen egyedül leszek. A gondolataim megölnek és fáj, mert nem tudom mit tegyek."

És akkor sírni kezdett. Nem az a hisztérikus fajta sírás. Olyan kimerült sírás. Legyőzött sírás. Egy fajta sírás, amely megmutatta, hogy Louis mennyire hülyének tartotta magát az élethez.

Danielle nem is tudta, hogy mit mondjon, mindössze magához ölelte, egész addig, míg Louis el nem aludt.

.

.

.

“Mi a franc ez?!”

Mindketten az ágyon feküdtek, mikor felriadtak az álmukból. Louis éppen arra, hogy kirángatják az ágyból.

“Istenem, Liam állj le!” Sikoltott fel Danielle, kézzel-lábbal ellenkezett, hogy segítsen Louison.

Liam rohadt ideges volt. Csak besétált a szobába és látta, hogy Danielle mellkasán alszik, a karjaival körülötte.

“Istenem Liam, hogyan---”

"Egy fan látott titeket és tweetelt róla! A lány a recepción ideadta a kulcsot, mert tudta, hogy mi ketten rohadtul együtt vagyunk! Tudtam, hogy Louis veled van, de nem így! Nem... Egy ágyban!"

Majd Louishoz fordult, aki már felállt, de teljesen rémült arckifejezéssel bámult rá.

"És te... Egész rohadt héten a barátnőmmel voltál egy ágyban?! Az egész héten?!"

"Nyugodj már le Liam, nem erről van szó!" Könyörgött Danielle.

"Akkor magyarázd meg! Most! Az egész rohadt történetet!" Ordított.

"Nem mondhatom el az egészet! Csak beszélgettünk, ettünk, elmentünk az uszodába--"

"Miért nem ment Eleanorral?! Sőt, Dani, én ezt Louistól akarom hallani! Beszélj, Louis!"

Az alacsonyabb összerezzent, hátrébb lépett egyet.

"Tényleg nem történt semmi.. Ígérem..."

Liam a falnak lökte Louist, ott is tartotta.

"Liam, állj le! Kérlek!" Sikoltott Danielle, míg a barátja közelebb hajolt Louis arcához.

"Hogyan hihetnék neked a titkolózásoddal?"

"Liam, jobban kellene bíznod bennem ennél!" Kiabált Danielle, kezdett dühös lenni.

"Én..Én hiszek neked Dani, de mégis mire kellett volna gondolnom?"

És hirtelen az egész kiabálásba tört át, Louis pedig úgy nézte az egészet, mint valami horrorfilmet. Danielle arca vörösbe ment át, sosem gondolta volna, hogy ennyire mérgesnek is fogja látni.

Nem akarta, hogy ez megtörténjen. Nem nem nem... Ők...Ez...nem...Nem!

"Állj!" Kiáltott, elnyerve ezzel mindkettőjük figyelmét.

"Tegnap egész este sírtam, bevallom, és Danielle átölelt, hogy megnyugtasson. És csak egy ágy volt és egyikőnk sem akarta, hogy a másik a kanapén aludjon. Sosem gondoltam volna ezt Liam, mi barátok voltunk és soha... Soha Liam, soha... Istenem soha nem tenném ezt veletek... Szóval ne kiabálj vele, kérlek... Ez az én hibám volt. Elmegyek, most azonnal, én..."

És az anyja fénylő, boldog arca jelent meg az agyában. A gyönyörű mosolya, a meleg ölelése, az édes otthon kényelme. Az igazi megmenekülés.

"Elmegyek, jó? Elmegyek, most rögtön. Elmegyek Danielle közeléből, jó? Ennyi az egész. Nem fogok hozzáérni... Én nem... Én..."

Mindketten csak figyelték, ahogyan lépéseket tesz hátrafelé, útközben megragadva a cuccát. Gyorsan összecsomagolta mindenét, nemsokára már készen is állt a hátizsákjával.

Danielle felé nyúlt, de ő elugrott előle.

"Liam... Sosem... Én soha nem értem volna hozzá úgy, ahogyan te gondolod... Én sosem tettem volna... Sajnálom, hogy azt hitted, hogy megtettem volna. Én... Én soha nem..."

"Várj Louis, túlreagáltam..!" Mondta Liam, végre felfogta, hogy ez kicsúszott a kezei közül, és Louis pont úgy nézett ki, mint aki kész van arra, hogy levesse magát egy hídról, és ez így nem volt rendben.

"Állj Louis, várj!---"

Louis megfordult, és rohanni kezdett. Csak rohant, meg sem tántorodott, megpróbálta figyelmen kívül hagyni, hogy kiabálnak utána.

Taxi.

Szerezz egy taxit.

Megvan a taxi.

Doncaster. Vigyél oda, kérlek! Igen, tudom, hogy messze van.

Alvás.

Ébredés. Már csak egy pár óra.

Van pénzem. Ki tudom fizetni az egész utat, csak vigyél el oda. Kérlek. Extra sok pénzt fogok adni.

Alvás.

Ébredés.

Forgalom.

Soha nem érnék hozzá úgy. Soha nem tenném. Ő a barátom. Hogy gondolhatta azt rólam? Ennyire rémes alak lennék?

Alvás.

Ébredés.

Már majdnem otthon vagyok. Olyan közel...

Alvás.

Ébredés.

Végre itt. Itthon. Itthon vagyok.

Köszönöm. Tartsa meg a visszajárót. Igen. Viszlát.

Séta.

Már annyira közel van.

Bejárati ajtó.

Kopogás. Szüntelen kopogtatás.

Az ajtó nyitva van.



"Anya...." Motyogta, a hangja gyenge volt, félig zokogott, ahogyan Jay kellemes pillantása egy másodperc alatt váltott át aggódóba, ahogyan azért küzdött, hogy még éppen elkapja a drága fiát, ki a karjaiban omlott össze.