2. fejezet

Harry nehezen létesített kapcsolatokat. Igen, mindig ismert lesz az udvarias, mégis pimasz kölyökként Cheshireből a göndör fürtökkel, és a szép nagy zöld szemekkel, bla bla bla One Direction.

Talán nem lenne valami jó színész, főleg akkor, ha betanult szövegeket kellene elmondani. Mert hát, lássuk be.. Az az egész iCarly dolog?

Nem a legjobb alakítása.

De ha azt mondtad neki, hogy kezdeményezzen egy hétköznapi beszélgetést, udvaroljon valakinek, meg ilyesmik, persze semmi baj sem volt.

De! Csupán az, hogy mindig mosolygott és sok okos dolgot mondott nem jelenti azt, hogy bírt is téged, vagy azt, hogy egyáltalán érdekelte bármi is, vagy az, hogy tényleg akarta-e a társaságodat.

De ez teljesen más volt a srácokkal.

Más volt a helyzet Louissal.

Szinte azonnal legjobb barátokká váltak. Elég volt hozzá egy pisiszünet, és egy egyszerű 'Hi.'

Szinte már egészségtelen volt, amennyire törődött a pezsgő Doncasteri fiúval.

Lehetett ez a legrosszabb napja. Lehetett az ég felhős, lehetett szakadó eső, vagy már egy 10 hónapja tartó aszály, amitől minden kiszáradt és majdnem meghalt, vagy ő sírhatott volna attól, mert annyira belefáradt már a látszat fenntartásába, az ideges emberekbe, akik csak meg akarták őt szeretni maguknak. Minderre az orvosság egyetlen pillantás volt Louistól... Egyetlen apró pillantás kellett volna hozzá, hogy a nap újra kisüssön, a felhők eltűnjenek, az aszály elmúljon és essen az eső, a könnyek eltűntek volna és újra úgy érezte volna, hogy él...

Úgy imádta Louist, ahogy senki más nem tudta ezen a világon.

És ő tudta ezt. Nem volt beképzelt. Ez volt az igazság.

Tehát, mikor Louis nem hívta fel, vagy nem üzent neki az állapotáról rémesen zsémbes volt. Aztán, mikor a percek órákba váltottak át, egyetlen szó nélkül róla, már egy kissé magán kívül volt az aggodalomtól.

Már szinte pánikrohama volt. Ha adsz Louisnak egy italt, ő máris a tied. Harry csak két percre hagyta ott, két rövid percre, de a fiú eltűnt.

A klub hatalmas volt, szóval úgy gondolta, hogy csak szem elől tévesztette, de hiába kutatta át minden centiméterét a klubnak, nem találta meg.

A lelkét rémesen bántotta az érzés, hányinger hullámzott végig benne, nyers pánik szivárgott ki testének minden pórusából, hiszen Louisról volt szó... És Harry szerette Louist.

És aztán Louis csak úgy megjelent a következő rohadt reggel, mindenféle SMS vagy hívás nélkül, ami arról tanúskodott volna, hogy él.

És abban a pillanatban Harry idegessége eltűnt, az aggodalom pedig átvette a helyét.

Valami rettenetesen rossz történt Louissal. Rémesen sápadt volt, és remegett. Szó szerint remegett. A táskák a szemei alatt sosem voltak még hatalmasabbak.

Aztán Louis elrohant, s bezárta magát a szobájába.

Három szörnyű nap, tele csenddel. Nem voltak Louis viccek, nem volt ott a mosolya, semmiféle pimasz csipkelődés, senki sem hagyta figyelmen kívül az ő személyes terét...

Minden olyan üres volt nélküle.

A fürdőszoba Louis hálószobájában csak tizenkét lépésre volt az ágytól. Minden alkalommal úgy harmic lépésbe telt Louisnak eljutni csupán odáig. Miért mozgott így? A WC-t csupán háromszor húzta le három nap alatt. Ez nem volt egészséges. És mit hallott azon a három lehúzáson kívül? Semmit. Ijesztő csendet.

Ő nem kémkedett Louis iránt. Tényleg nem. De ő mégis hiper-tisztában akart lenni azzal, hogy a fiú még él.

Ő nem volt őrült.

Ő mindössze őrülten szerelmes volt.

Szóval tényleg, senki sem tudta hibáztatni őt azért a negyedik napon, hogy berúgta az ajtót.

Louis semmit sem evett mióta haza érkezett. Nem használta a WC-t, nem kapcsolta fel a villanyt, ha besötétedett. Olyan volt, mintha mindent feladott volna, de Harry ezt nem akarta hagyni.

Soha.

Szóval igen, megragadta Louist és kirángatta az ágyából. És igen, látta az őrületet azokban a tompa fényű kék szemekben, s csak arra várt, hogy kitörjön. És igen, ő csak állt ott, engedte, hogy a legjobb barátja majdnem a szart is kiverje belőle. És igen, ő csak ült ott, és ölelte őt, miután az összes dühét kiengedte. És igen, engedte, hogy a pólóját zsebkendőként használja. És valóban, ő olyan szorosan ölelte, amennyire csak tudta, mikor a karjaiban reszketett.

Mert ő szerette Louist.

És ez volt minden, ami rávette arra Harryt, hogy ott legyen vele.

.

.

.

Mikor Louis felébredt hajnali 5 óra volt. Majdnem felsikoltott, mikor észrevette, hogy valakinek a karjaiban van. De aztán realizálta, hogy azok nem 'valakinek' a karjai voltak. Harry karjai.

De még mindig nem tudott segíteni azon, hogy lefagyott. Szívás volt, mert Harryben megbízott. Az életére esküdött volna, hogy a göndör sosem bántotta volna, de ő csak...

"Akarod, hogy elengedjelek?"

Harry suttogott, bár Louis még ettől is majdnem kiugrott a bőréből. Bólogatott, majd a plafonra nézett, hogy elkerülje azokat a fájdalmas pillantásokat, amikről tudta, hogy ott pihennek Harry arcán, miközben elengedte őt.

Érezte Harry szemeit magán, ahogyan visszafeküdt az ágyára.

A csend közöttük kényelmetlen volt. Teljesen ismeretlen érzés volt a számukra. A dolgok sosem voltak ilyen rémesek a számukra.

Legjobb barátok voltak... És talán egy kicsit még többek is. Nem lehettünk biztosak benne.

"Beszélj hozzám, Lou... Kérlek."

Louis sóhajtott, mielőtt megfordult volna, hogy szembenézhessen Harry tekintetével.

"Mit szeretnél, mit mondjak?"

"Mi történt veled? Miért viselkedsz így?"

"Semmi baj velem Harry."

"Ez hazugság, és te..."

"Lesz egy interjúnk nyolckor, igaz? Megyek zuhanyozni. Te pedig menj aludni, és ne aggódj miattam."

"Lou, ne szakíts fél-"

"És ne kövess. Nincs szükség rá, úgyis megsemmisítetted már az ajtómat, szóval.."

"Louis--"

"És amint lezuhanyoztam enni fogok. Ígérem."

És ezzel kikelt az ágyból, a lehető leggyorsabban ment a saját szobájába, majd a fürdőszobába, mikor végre leengedhette azt az erőltetett mosolyt az arcáról. Amint megnyitotta a zuhanyt a ruhái már le is kerültek rekordidő alatt, felsóhajtott, s belépett a forró víz alá, mi csak úgy zuhogott a bőrére.

Igen, ez volt az.

Muszáj volt kitisztítani az agyát a forró vízzel.

Soha többé nem szabad így látniuk.

Szóval: Most lefürdik, szárazra törölközik, s úgy hagyja el a fürdőt, amilyen régen volt. A régi Louisként. Legalábbis amit kimutat majd.

Addig addig mosolygott volna, míg az ajkai vérezni nem kezdtek volna, addig nevetett volna, míg a hasa fájt volna, addig viccelődött volna, míg a fiúknak elegük nem lett volna belőle, s el nem felejtették volna azt az óriási összeomlást, amit látniuk kellett... Vagy legalábbis maguk mögött hagyták volna.

Louis kilépett a zuhany alól, majd a tükörbe nézett. Még a lélegzete is elakadt. Zúzódásai voltak. Lila foltok a mellkasán, harapásnak tűnő nyomok a vállain.

A hatalmas tükör, mely teljes testét megmutatta volna a szobájában volt. De nem volt ajtaja...

Aztán rájött, hogy 5:30 körül lehet. Reggel. És Harry volt az egyetlen, aki ébren volt. Kinyitotta a fürdőszoba ajtaját, halkan kilépett, körülnézett a folyosón.

Teljesen üres volt.

Kiengedte a lélegzetét, besurrant az ajtón a falhoz, ahol a tükör volt. Ledobta a törölközőt, s csak bámult magára. Zúzódások a combjain, a lábain, a gyomrán... Néhány kék, néhány lila, zöld, s éppen sárgulók. Megfordult, s megborzongott, ahogyan meglátta a kézlenyomatokat a csípőjén.

Nem akarta ezt.

Felvette a törölközőt, megragadott egy boxert, egy egyszerű sötétkék farmert, fehér pólót, és Harry egyik fekete pulóverét, mielőtt visszament volna a fürdőszobába. Gyorsan felkapta őket magára, majd egy sapkát is a fejére, így indult el a konyhába. Harry próbálkozott már azzal, hogy megetesse, de mielőtt rávette volna magát elájult előző nap.

Louis a konyhába csoszogott, vizet engedett a vízforralóba, majd elővette az egyik kedvenc bögréjét. Azt, amin egy H & L felirat díszelgett. Ez után kutakodni kezdett. Nos, az étvágya még mindig nem volt a legjobb, így egy egyszerű pirítós mellett döntött. Bedugta a kenyérpirítót, elhelyezte benne a két szelet kenyeret, mielőtt lehúzta a gombot. Megragadta az egyik bárszéket, maga alá rántotta és leült rá, fejét a hűvös márvány pultra döntötte, karjai ernyedten lógtak maga mellett.

Jobban lesz.

Jobban kell lennie.

A kenyér kiugrásának hangja ijesztette meg, s kapta fel a fejét. Felállt, majd elővett egy neon zöld tányért, letette rá a 'reggelijét'. A hűtőhöz sétált, megragadva egy kis eper lekvárt. Ahogyan a kést az üvegbe dugta, hogy kinyerjen belőle egy kevés lekvárt, az vízforraló idegtépő sikoltást hallatott. Gyorsan nyúlt el érte, s kapcsolta ki, mielőtt még több fiút felébresztett volna vele.

Összenyomta a két szelet lekvárral megkent pirítóst szendvicset csinálva ezzel, majd befejezte a teát is, s leült, hogy beleharapjon az ételbe.

Éhesnek kellett volna lennie. Éheznie kellett volna.

De egyik sem volt.

"És meg fogod enni az egészet."

Louis megugrott a hangra, de nem nézett fel.

A picsába!

A léptek finoman verdesték a padlót, egyre hangosabban, ahogyan közeledett hozzá. Pici lábak, lila körömlakkal bámultak fel rá alulról.

"Jó reggelt, Danielle." Motyogott.

A lány nem válaszolt. Ehelyett megragadott egy almát, harapott belőle egy falatot, mielőtt megfogott volna egy másik bárszéket és mellé ült volna.

A legtöbb ember nem tudja, hogy Louis és Danielle milyen jó barátok. Megpróbálták titokban tartani, mert lehet, hogy néhány rajongó olyan gonosz lett volna, hogy azt hitte volna, hogy kapcsolat van köztük.

"El akarod mondani, hogy Harry miért sírt az előbb tizenöt percig a vállamon?"

A kék szemek kikerekedtek, mielőtt ránézett volna a lány jobb vállára, mely észrevehetően nedves volt.

"Sírt?"

"Miattad."

Louis nem tudta, hogy most mit mondjon, szóval ehelyett inkább harapott még egyet a szendvicséből.

"Tudom, hogy mik ezek a 'jelek', nem olyan dolog, amit el tudsz rejteni, mint egy betört orrot."

"Nem akarok beszélni róla, D... Tényleg nem."

"Ez rendben van felőlem, majd később megbeszéljük."

Louis csak bámult rá, mielőtt felkiáltott volna, mikor a lány a vállába boxolt.

"Megmondtam, hogy szétrúgom a segged, de ez is megteszi. Most elégedj meg ennyire, mielőtt visszamegyek a vendégszobába egy orgiára. Mindenki ott van és aggódik érted egyébként. Emlékezz, hogy a barátaid vagyunk. És arra is, hogy Harry a legjobb barátod, és sose bántana téged. Ne feledd, hogy ha neked fáj valami, akkor neki is."

"Nem akartam így eltolni őt magamtól."

"Tudja, hogy valami nincs rendben. Nyugodj meg, ő nem tudja, hogy pontosan--"

"De te tudod?"

"Én 95%-ban biztos vagyok benne, igazából. De ahogyan mondtam, ő nem tudja, hogy miről van szó, csak azt, hogy neked fáj, így nem hibáztat téged, de attól még érzi a fájdalmat."

Louis egy része gondolkozott, furcsa volt a dolog Harryvel kapcsolatban, hiszen SEMMIT nem tudott abból, hogy ő mit érzett. Nem kellett volna sírnia. Louis lehet az egyetlen, aki bármiről is tud. De ismerte Harryt, és Harrynek volt egy tendenciája arra, hogy mások helyett is sírt.

"Megpróbálok..."

"Remek." Suttogta Danielle, mielőtt óvatosan megölelte Louist, megcsókolta a homlokát.

Mindketten megfordultak, mikor halk puffanást hallottak az egyik szobából.

"Eleanor is itt van?" Kérdezte Louis.

"Igen. Egy ágyban alszunk, a fiúk a padlón osztozkodnak."

Danielle felállt a székről, megigazította Liam túlméretezett pólóját, majd utoljára Louisra nézett, mielőtt elsétált volna.

"D...Várj..."

A lány megállt, majd felé fordult.

"El fogom mondani neked...Ígérem csak...Időre van szükségem, jó...?"

Danielle megemelte a kezeit a mellkasához, szívet mutatott az ujjaival. Louis megcsinálta a hasonló mozdulat sort a lány felé, s figyelte, ahogyan az visszament a vendégszobába.

Meg tudja csinálni.

Együtt tudja tartani a kis részeket.

Louis befejezte a pirítóst, hatalmasat nyelt, ahogyan az utolsó falat is rettenetesen lassan, de lecsúszott a torkán. Ivott egy korty teát, hogy mégis segítsen rajta, mielőtt sóhajtva visszatette volna a fejét a márványra.

Számos hang keringett a lakásban, ahogyan a többiek is lassna ébredezni kezdtek. Hallgatta, ahogyan Liam többször is szólongatta Zaynt, hoyg keljen fel. Niall hangja zengte be az egész helyet, ahogyan ordított, miszerint övé az első zuhany, mire Louis kuncogni kezdett. Hiszen a szöszin kívül mindenki felnyögött.

Hallotta Eleanor lágy hangját, de nem tudta kivenni mit mondott, de valami fontos lehetett, hiszen az egész szoba elcsendesült.

Danielle is mondott valamit, de nem volt biztos benne, hogy mit, ám ez után mindenki kiözönlött a kis szobából.

A csoport összes tagja az asztal másik oldalán gyülekezett, épp az ellenkező oldalon, ahol Louis feküdt, még mindig a karjain, arccal lefelé.

Senki sem szólt semmit, míg Louis lassan fel nem emelte volna a fejét, egy hasonló mosolyt villantva, mint amit már megszokhattak tőle.

"Udvariatlanság bámulni." Suttogott.

Mindannyian tudták, hogy még mindig nem a teljes valója tért vissza, de hatalmas előrelépés volt már ez is, így mindenki azonnal megkerülte az asztalt, hogy csoportos ölelésbe vonhassák a kék szeműt. Louis elnevette magát, igyekezett tartani a könnyeit.

Ő nagyon, nagyon szerette ezeket az embereket.

Az ölelés körülbelül harminc másodpercig tartott, mielőtt mindenki elhúzódott, Eleanor mégis előrébb lépett.

"Soha többé ne ijessz rám így, rendben?"

Louis bólintott, az alsó ajkába harapott, mielőtt szorosan magához ölelte volna a lányt, de ez az ölelés már közel sem tartott olyan sokáig.

"Megyek, megnézem Harryt." Mondta, mielőtt felállt volna, Harry szobájába indult volna, mégis nevetett, ahogyan Liam parancsolgatni kezdett a többieknek, hogy igyekezzenek és készülődjenek.

Louis elvánszorgott a göndör szobájáig, halkan bekopogott az ajtón.

"Gyere be." Hangzott a fojtott válasz.

Elfordította a kilincset, Louis benyitott, majd halkan be is csukta az ajtót maga mögött. Harry az ágyon feküdt, betakarózva, csak a puha fürtök látszódtak ki alóla. Louis halk léptekkel sétált oda, majd az ágy szélére ült.

"Harry?" Suttogta.

A takaró kissé lejjebb csúszott, mielőtt még Harry egész feje ki nem bukkant volna alóla, zöld szemei hihetetlenül nagyok voltak, gyönyörű zöldek voltak, mégis vörösek is. Azok a tipikus 'egész eddig sírtam' szemek.

"Igen, Lou?"

A hangja kissé rekedtebb volt, mint általában.

Louis ide-oda rakosgatta a lábait, mielőtt megemelte a jobb kezét, a körmét kezdte el rágni. Nem találta a szavakat. Harry csak bámulta őt, teljesen csendben, türelmes volt, mint mindig.

Louis végre mindkét kezét maga elé helyezte, a pólója alját kezdte gyűrögetni.

"Sajnálom, Harry..."

Harry szemei letévedtek a kezeire, észrevette, hogy remegtek, mielőtt újra Louis szemeibe nézett volna. Még mindig annyira tompák voltak... Fénytelenek... De csak azért, mert valami tompa, nem jelenti azt, hogy nincs története. És ő egy elmondhatatlan horrort látott a szemében...

Harry felállt, felfedve ezzel a Snoopys boxerét, amit még Louis vett neki, majd lassan elé sétált, de megállt az alacsonyabb előtt, csak nézte őt.

"Megérinthetlek?"

Louis bólintott, Harry pedig megfogta remegő kezeit, ajkaihoz emelte őket, lágy csókot nyomott rájuk.

"Megölelhetlek?" Kérdezte.

"Igen..." Suttogta Louis.

Harry elengedte a kezeit, mielőtt szorosan átölelte volna a legjobb barátját.

"Rendben vagyunk, Lou?" Kérdezte Harry.

"A probléma nem 'mi' vagyunk, hanem én. A legjobb barátom vagy Haz, és mindig is az leszel. Én pedig rendbe jövök..."

.

.

.

De nem így történt.

Az ember azt hinné, hogy egy srác, mint ő, két hónap után túltenné magát rajta vagy ilyesmi, nem... Így.

Ehelyett szörnyű rémálmok gyötörték, s késztették zihálásra. Néha, mintha hallotta volna a hangját a fülébe suttogni, vagy a lehelletét az arcán, a kezét a testén, Louisnak pedig le kellett hunynia a szemét, elszámolni tízig, és emlékeztetni magát, hogyan is kell lélegezni, és arra, hogy biztonságban van.

És ott volt még valami. Hányás.

Néha reggelte, de igazából bármikor a nap folyamán... Még csak a dolgok illata is öklendezésre tudta bírni, és ezt nagyon nehéz volt elrejtenie a fiúk elől. Néhány nap már annyira rossz volt, hogy eldöntötte, minden nap hordani fog magánál utazásra való méretű szájvizet, rengeteg rágót és mentát.

Aztán ott volt a kimerültsége. Normális esetben egész nap futkározott volna, abszolút nonszensz dolgokat sikoltozva, de az utóbbi időben még arra is rá kellett erőltetnie magát, hogy lépést tudjon tartani a próbákkal, dedikálásokkal és a hang ellenőrzésekkel... Még a fotózások is le tudták fárasztani annyira, hogy szabadnapot kelljen kivennie.

Aztán ott volt a fejfájás. Louisnak gyakran fájt a feje, ahogyan a többieknek is a sok munkától, de sokkal ritkábban ütötte meg őket, mint Louist. Aztán ezt rohamos szédülés követte. Igazából csak a kimerültségnek tulajdonította.

Még mindig gyakori volt, hogy Harry és Louis csak feküdtek egymás mellett az éjszaka közepén, és bámultak egymásra, mielőtt kitört volna belőlük a majdnem hisztérikus, hihetetlen hangos nevetés. Ez gyakran majdnem úgy végződött, hogy Harry összepisilte magát, ami végül is még csak több nevetést eredményezett volna.

Majdnem úgy viselkedtek, ahogyan előtte hozzászoktak... Mielőtt az megtörtént volna.

Louis nem aludt annyit Harry szobájában, mint régen, mert néha csak... Nem volt rá képes. De ezen kívül egyébként még mindig legjobb barátok voltak.

Yup.

Az utolsó dolog, ami megváltozott az a... Hangulata volt. Köztudott volt, hogy a beceneve már számtalanszor megváltozott. Swag Masta-ról Doncasta-ra, aztán Sass Masta-ra, majd megint Doncasta-ra. De néha ezeken nem nevetett, hanem bosszantotta, és annyi rémes szót mondott, amennyit a világ még nem hallott tőle. Pár másodperc múlva viszont rosszul érezte magát, bocsánatot kért miatta, aztán pedig azért lett ideges, mert túl egyszerűen megbocsájtottak neki.

Annyira... durva volt.

"Lou? Lou? LOUIS!?"

Louis hirtelen riadt fel a gondolataiból, ahogyan Harry aggódó szemeibe nézett.

"Sajnálom, mit mondtál?"

"Itt vagy? Minden rendben? Jó párszor szólongattalak már..."

Louis elmosolyodott, mielőtt még megveregette volna Harry arcát.

"Jól vagyok Hazza, csak elbambultam."

.

.

.

Aztán Harry kisegítette a kocsiból.

Mindketten követték a többi srácot, akik még a bejárati ajtó előtt megálltak egy percre, aggódó pillantást vetettek barátjuk felé.

"Jól vagyok." Mindössze ennyit mondott, mielőtt elsétált volna mellettük, belépett volna az házba. Még mindig hallotta a sikoltásokat kintről, és felnézve a lépcsőre realizálta, hogy még lépcsőznie is kell, míg felér a szobájába...

Louis nemes egyszerűséggel feküdt ki az ágyon. Egyáltalán nem érezte jó magát. Émelygett, egész nap gyengén ugyan, de fájt a feje. Egész nap csak otthon akart lenni, és aludni. A gyomra furcsa hangokat kezdett kiadni, ő pedig hatalmasat nyelt. Még a rettegés is megjelent csontjaiban, ahogyan emlékezni kezdett: Még ma lesz egy dedikálás.

Oké, ez egyáltalán nem jó így...

.

.

.

"Louis, te vagy a répa a hüvelyemnek!" Sikoltozott egy random lány az arca előtt.

Louis igazán meglepődött, de érezte, hogy ez nem jó reakciót vált majd ki belőle. Szemöldökei a magasba csúsztak, oldalra döntötte a fejét, a szája pedig csak úgy mondta a szavakat, mielőtt még gondolkozott volna rajtuk.

"Egy: Ez hihetetlenül otromba volt. Kettő: Ez rohadtul egészségtelen, és három: Miért gondoltál te arra, hogy én valaha is közel kerülök a nemi szervedhez?”

A lány megdöbbent, inkább csendben maradt utána, amíg Louis gyorsan aláírta a CD-jét, majd integetett neki, és várta a következő lányt.

A következő lánynak, aki megjelent előtte zöld haja volt, mely a fél oldalán fel volt borotválva. A többi fan mindig csak szórakozott rajta.

"Szia drágám, köszönöm, hogy eljöttél." Mondta Louis, mielőtt elvette a CD-t, hogy aláírja.

"A világért sem hagytam volna ki." Mondta a lány halakan, míg Louisra mosolygott. Akkor pedig megpillantotta a nyelv piercingét.

"Bocsánat remélem nem bánod, de... Megnézhetném a piercingedet?"

"Nyelv, mellbimbó, esetleg más... Mindegy, nem érdekes. Miért gondoltam arra, hogy te valaha is közel akarnál kerülni a nemi szervemhez?" Kérdezte a lány, vigyorogva nézte Louist, ki mindössze egy hangos nevetéssel tudott reagálni.

A biztonsági őrök előre mozdultak, hogy elvigyék onnan a lányt, de Louis lehurrogta őket.

"Majd elmegy, hogyha végeztem vele, köszönöm."

Az őr hátrált kissé... Louist az utóbbi időben túl könnyen fel lehetett idegesíteni, és senki nem akarta hallgatni a piszkálódását.

"Nyelv." Mondta ki végül.

A lány kinyújtotta a nyelvét, így láthatóvá vált számára a piercing, mely egy kis középső újj alakot formált.

Oh, hogy mennyire szeretett beszélgetni a rajongóival... Annyian voltak, és annyi érdekesség lakozott bennük...

"Szép. Mi a twittered?" Kérdezte és nevetett, miközben átnyújtotta a CD-t. A lány elmotyogott egy köszönömöt, majd leírta egy papírra a címét. Már éppen megfordult, hogy elmenjen, ám Louis megragadta a csuklóját, egy pár gyógyuló hegre tekintett.

"Nincs szükség arra, hogy ezt csináld, drágám. Gyönyörű vagy, emlékezz erre."

A lány egy igazi, hatalmas mosolyt villantott Louis felé, mielőtt elsétált. A rajongók, akik tanúi voltak sikoltozni kezdtek, s szinte ömlöttek Louis köré kamerákkal, meg ilyesmikkel a kezükben, átadták az információt azoknak, akik nem látták vagy hallották a történteket. Futótűzként terjedt, a sikolyok mennyisége pedig nőtt, csak úgy, mint a zokogó lányoké is.

Egy komplett káosz alakult ki, de szerencsére kordában tudták tartani, Louis pedig folytatta az aláírást, az erőltetett mosolyokat. A keze már kezdett begörcsölni, a gyomra pedig egyre jobban émelygett, ahogy telt az idő.

Harryre nézett, aki az asztal másik oldalán ült, mivel nem igazán engedték nekik, hogy egymás mellé üljenek más emberek előtt.

Hirtelen valaminek a számára akkor visszataszító illatára figyelt fel. Ahogyan megfordult sikerült beszippantania egy újabb hatalmas fuvallatot belőle. Talán nem is volt olyan rossz, mint amennyire azt gondolta, ugyan az émelygő érzés most megállította mindenféle öröm kimutatásában attól, hogy ételt látott. Egy gyenge mosolyt erőltetett arcára, mielőtt aláírta a CD-t, amit elé helyeztek.

"NIALLER!!! Vettünk neked NANDOST!!"

Oh, szóval az volt az a szag...

A kiáltásokat már szinte alig hallotta, minden eltompult, csak arra próbált figyelni, hogy megállítsa a hasát abban, hogy minden kijöjjön belőle.

Imádta a rajongókat, tényleg rémesen, de néha csak egyszerűen... Ezt tették vele...

Halkan felnyögött, mikor érezte, hogy ez nem fog menni, hányni fog. A borzongás végigfutott a testén, miután egy szó nélkül állt fel, nyugodt arckifejezést erőltetett magára, figyelmen kívül hagyta a sikoltozásokat, hogy jöjjön vissza, valamint a fiúk kérdő tekinteteit is.

Olyan gyorsan próbált sétálni a mosdó felé, amennyire csak tudott, de megugrott, ahogy egy nagy kéz óvatosan megragadta a karját.

"Louis?"

Eltartott egy ideig, mire felfogta, hogy csak Paul volt az, aki folyamatosan a nevét ismételgette, beszélt hozzá.

Louis lassan kinyitotta a szemeit, körülnézett, de senki nem volt körülöttük.

"Paul... Nem érzem jól magam..." Suttogta, a gyomrát szorongatta, egyik kezét a szájára tette, hiszen öklendezett.

Paul semmit sem szólt, mielőtt a karjaiba vette a srácot, s a legközelebbi wc-ig rohant vele. Louis alig bírta visszatartani addig, így mikor letette azonnal a WC elé zuhant, zihált, köhögött és öklendezett. Mindent egyszerre.

Gyűlölte magát, mert sírni kezdett, de tényleg szar volt.

Megragadta a kagylót, mielőtt újra hányni kezdett volna. Minden, amit valaha evett, most kikerült a gyomrából egy koszos nyilvános WC-be, és ezt olyan undorítónak találta.

Mikor végre, úgy tíz perc múlva végzett, lehúzta a WC-t, megtámasztotta a hátát az elválasztó falnál.

"Segítsek felkelni?" Kérdezte Paul gyengéden.

"Csak adj egy percet." Nyögte, majd lehunyta a szemeit, és hátrahajtotta a fejét. Mélyeket lélegzett, csak azután emelte fel a kezét.

Paul megfogta a kezét, majd felrántotta Louist, elsegítette a mosdóig, mivel elég gyengének nézett ki, hiszen az is volt. Megnyitotta a csapot, Louis pedig kimosta a száját, majd az arcát is megmosta.

"Mostmár... Rendben leszek. Köszönöm, Paul." Mondta Louis, mielőtt megölelte volna az idősebb férfit.

Paul szintén átölelte, simogatta a hátát. Louis bevett egy rágót a szájába., ahogyan visszaért pedig egy csomó rajongó fogadta, sikoltozva. Ez mellé pedig még társult négy aggódó tekintet is.

"Minden rendben, haver?" Kérdezte Niall, egyik kezét a vállára tette.

"Igen, minden rendben. Sajnálom."

Még aláírtak egy pár CD-t, mielőtt Niall újra megszólalt volna.

"Miért mentél el?"

Louis elhúzta a száját, mielőtt válaszolt volna.

"Csak szükségem volt egy kis friss levegőre. Ennyi az egész."

A hanglejtése jelezte, hogy azt szerette volna, ha ez lett volna a beszélgetés utolsó mondata. Niall egy utolsó pillantást vetett rá, mielőtt rámosolygott volna az előtte álló lányra, ahogyan észrevette a mellkasát díszítő négy levelű lóherét.

Miközben Louis aláírta a CD-ket, az agya valójában teljesen máshol járt.

Talán itt az ideje felkeresni egy orvost...

.

.

.

Szóval Louis már a kórház várótermében ült, reggel 7-kor. Jó alkalom volt rá, hiszen szabadnapjuk volt, Harry pedig valószínűleg délig fog aludni, teljesen kiütve.

Az ujjait tördelte, mikor a gyerekkori szokását újra elővéve kezdte rágni a körmeit. Csend volt, ijesztő csend, mindössze annyit lehetett hallani, ahogyan az emberek ki-be mászkáltak a kórtermekbe-ből. Bár most mégis örült ennek a csendnek, minden sokkal nehezebb lenne, ha a kórházban sikoltoznának utána a lányok. Louis fészkelődni kezdett, a nadrágja valahogy szorosabbnak tűnt, mint eddig. Felszedett volna pár kilót? Nem baj, az orvos úgyis meg fogja mérni.

"Mr. Tomlinson? A doktor úr várja önt a 435-ös szobában."

Mondta egy nővér, a fiú pedig bólintott, mielőtt felállt volna, és elindult volna a szoba felé. Az ajtók számát figyelte, majd aggódva nyelt óriásit, ahogyan szembe találta magát a 435-ös szobával. Az ajtó nyitva volt, és egy vörös hajú, szeplős nő ült bent, gyönyörű zöld szemei voltak és aranyos mosolya.

"Üdvözlöm, Mr. Tomlinson. Minnie Barnes doktornő vagyok. Ön velem beszélt tegnap... Le tudna ülni, kérem?"

Louis ledobta magát a székre, idegesen méregette a nőt. Félt.

"A neve Minnie... Mint az egérnek..." Motyogta.

A nő rámosolygott, elnevette magát, mielőtt megszólalt. "Egyébként, Mindeesa. Érdekes, igaz?" Kérdezte, megmosolyogta a férfi hatalmas szemeit. "Az, hallottam már hasonló nevet, de még mindig furcsa. De Minnie mindig is a kedvenc rajzfilm figurám volt, gyakran használtam becenévként, szóval megszoktam."

Megkérte, hogy vegye le az ingét, mielőtt elvégezte volna a szokásos vizsgálatokat, vérnyomás, hallás, reflex, satöbbi... Mindezek után a nő leült, hogy megnézze a számítógépben a filejait.

"Visszaveheti az ingét. Nos, tegnap elmondta telefonon a tüneteit, de szeretnék újra átmenni rajtuk. Valami új tegnap óta?"

"Uh, semmi új. Állandóan fáj a fejem, nagyon könnyen elfáradok... Néha már attól is a mészárszéken érzem magam, hogy elsétálok az autómig. Én... Uuuuhm..."

"Minden rendben, Mr. Tomlinson... Az orvosa vagyok, nem fogom elítélni, vagy nevetni magán. Azért vagyok itt, hogy segítsek. Jobban éreznéd magad, ha Louisnak hívnálak?"

Bólintott. "Így olyan öregnek érzem magam..."

Egy kis csend állt be, mielőtt folytatta volt. "És igazából... Rengetegszer hányok... Nagyon gyakran... Ez aggaszt a legjobban."

A nő leírt valamit, mielőtt felnézett volna rá. "Volt bármilyen szexuális tevékenységed az utóbbi pár hónakban?"

Louis szemei elkerekedtek, és elsápadt.

"Én...Uh...Én...Igen..."

"Értem. Ettél bármilyen furcsa ételt mostanában?"

Még mindig az előző kérdés hatása alatt volt, szóval eltartott neki egy ideig, mire válaszolni tudott. "Én... Igen...Hozzátenném, valamelyik nap hajnali 4-kor felkeltem... És uborkát ettem jégkémmel..."

"Értem, nos... Van egy ötletem, hogy mi lehet a problémád, de szeretnék biztos lenni benne."

Állt fel, majd felvett egy pár kesztyűt, egy kis csészét nyújtott át neki.

"Kérhetnék egy vizeletmintát, kérem? Ezt követően hozd vissza kérlek, és megvizsgálom."

Bólintott, mielőtt felállt volna, elvette volna az üvegcsét és a WC-re indult.

Egész gyorsan vissza is ért, már amúgy is elég régóta el akart menni WC-re. Kerülte a nő tekintetét, ahogyan átadta a poharat és elindult kifelé a szobából, elfoglalta a helyét a széken, ahol előtte is ült, a váróban.

Újra a szájába vette az ujjait, rágni kezdte a körmét. Csak arra tudott gondolni, hogy a nő tudta, hogy mi baja van. Mi lehetett az? Ideges volt. Mi van, ha valami halálos betegség? Mit fog mondani a családjának... A húgainak... Az anyjának? Mit mond majd a fiúknak? Annyira feldúltak lennének... Mit mondana Harrynek? Hogy mondja el a legjobb barátjának, hogy haldoklik, és semmit nem tehet ellene? Hogyan---

"Louis? Megvannak az eredmények."

Louis mély levegőt vett, mielőtt ránézett volna.

“Gratulálok, Mr. Tomlinson. Ön gyermeket vár.”

A férfi terhesség igazán ritka volt. A sikeres férfi terhesség már egy nagyobb dolog volt. De hogyan lehetne a srácoknak babája?

Voltak már gyógyszerek, amik segítettek a nőknek megfékezni a zavaró terhességi tüneteket, például a reggeli rosszulléteket, a feldagadó lábakat, meg az ilyesmiket, de nem volt benne biztos, hogy mindez az ő esetében is jól sülne el. Több millió nő használta őket a világon, és ezek a 'drogok' egy ideig még működtek is. Egészen addig, míg férfi gyermekek születtek méhhel bennük. Oops. Nos, szerintem mondanám sem kell, hogy már régen beszűntették őket. De elég jelentős mennyiségű férfi született így ahhoz, hogy ez kialakulhasson.

A terhes szó visszangzott a fejében, mint a vígjátékokban, de ez a legkevésbé sem volt vicces. Ha ez csak egy vicc lett volna, akkor elég kegyetlen vicc, hiszen ez egy baba... Egy baba... Egy baba... Louis gyermeke, Louisé és... Oh...

Oh Istenem, oh Istenem, terhes volt, a saját babájával... Egy gyermekkel, amit nem is akart... Egy baba... És ez... Egy ismeretlen férfi miatt történt...

Abortusz.

Abortusz... Muszáj...

Nem... Ezt nem teheti meg!

Kénytelen lesz megtartani ezt a babát...

Muszáj... Muszáj megtartania...

"Mr Tomlinson. Mr Tomlinson! Louis! Louis!! Nyugodj meg, lélegezz! Nyugodjon meg, vagy kénytelen leszek nyugtatót adni önnek! Vagy felhívni a sürgősségit, hogy jöjjön ide és.."

A sürgősségit?

A sürgő---HARRY!

Nem... Még nem tudhatják meg... Nem tudhatják...

Louis lehunyta a szemeit, ökölbe szorította a kezeit, kényszerítette magát, hogy lenyugodjon egy kissé. Már amennyire tudott. Eltartott egy ideig, de sikerült.

"Nos, biztos vagyok benne, hogy nem azt hallottad, amire számítottál... Már két hónapos a magzat, majdnem három hónapos. Ez még a terhesség első harmada. Ezen a ponton a baba még túl kicsi, hogy látni vagy hallani lehessen, de--"

"Én... Lehetne inkább egy másik időpontot kapnom, hogy erről beszélgessünk...? Később..."

Az orvos ránézett, a homlokát ráncolta.

"Nem hiszem, hogy tud ilyen állapotban vezetni. Talán felhívhatná a---"

"Senki sem tudja, hogy itt vagyok. És amíg nem mondom el nekik, nem is fogják. Tudok vezetni. Nem tudok most itt maradni. Haza kell mennem. Kérem..."

"A baba biztonsága érdekében--"

"A francba ezzel, énnem... Kérem......."

A nő bólintott.

"Megvan a telefonszámom... Csak hívjon, és ígérem, hogy fel fogom venni, szóval nem fogok semmi hülyeséget csinálni. Majd kérek egy másik időpotot... Aztán majd megbeszélünk mindent, de én... Köszönöm. Viszlát."

Louis kisétált a szobából, megragadta a vékony kabátját, az épület elhagyása közben vette fel. A sapkát is visszavette a fejére, elővette a napszemüvegét a kabátja zsebéből, mielőtt feltette azt, és elsietett a kocsijáig.

Az út csendes volt. Rendszámokat olvasgatott, számolta a jelzőlámpákat, mondogatta magának, hogy milyen színű ruhákat viselnek az emberek, csak hogy elterelje a figyelmét az imént hallottakról. Ahogyan hazaért egy másodperc alatt szállt ki a kocsiból és zárta be azt, s már bent is volt.

Harry éppen a konyapulton ült, egy csésze teát szürcsölgetett.

"Louis? Hol voltál ilyen korán és... Louis?"

Harry letette a csészét, a remegő idősebb fiúhoz sétált, megragadta a vállát, igyekezte magára terelni a figyelmét.

"Louis? Lou? Boobear?"

Louis lassan tette a kezét Harry mellkasára, kissé elnyomta magától.

"Harry... Harry... Most egyedül kell lennem. Könyörgöm, bízz bennem... Nem fogom bezárni az ajtót, jó...? Megígérem... Csak egyedül kell lennem... Én... Én nem... Nekem ke--... Hazza én..."

Harry eltávolodott tőle, hogy ránézzen. Zöld szemei tele voltak könnyekkel, hiszen ez megint csak miatta volt. És ezért csak még jobban utálta magát...

"Kérlek Hazza, ne sírj... Nem csináltál semmi rosszat. Kérlek..."

"Louis... Mi a baj... Miért vagy ilyen... Olyan vagy, mintha összetörnél---..."

És ez volt az, mikor Louis nem bírta tovább. A lábai összecsuklottak, Harry pedig az utolsó percben kapta el, mielőtt a padlóra rohant volna. Louis semmit sem csinált, csak bámult maga elé, meredten.

"Louis? Lou?!!"

Harry csak ült ott, a ringatta karjaiban.

A percek lassan órákká váltak, de még mindig ugyanabban a pózban ült a földön. A göndör halkan énekelt, miközben még mindig Louist ringatta karjaiban, akár egy babát, haját simogatta időnként.



"Vigyázni fogok rád..."