1. fejezet

Sziasztok! :) Nos, ahogyan ígértem itt az első fejezet, valóban fél órán belül. Szerintem ez lesz az egyetlen ilyen hosszú rész, a többit talán darabolni fogom (hiszen az eredeti műben ilyen hosszú egy rész és nem biztos, hogy mindig lesz időm ennyit lefordítani, ha elkezdődik az iskola. Na meg tovább is élvezhetitek majd ;) ) Mindenesetre élvezzétek ezt a részt, jó olvasást kívánok mindenkinek!

Raven Agrippa

A szórakozóhely kétségtelenül remek volt.

És Louis ebben valamit nagyon szeretett. Valamiért úgy érezte, hogy ebben a környezetben kissé otthon van. Kavarás, flörtölés mindenkivel, random idegenekkel és természetesen a négy legjobb barátjával. A testvéreivel.

Harry, minden lánytt elbájol mindössze azzal, hogy beletúr a hajába.

Zayn, elringat mindenkit a gyönyörű mélybarna szemekkel. Nem számított, hogy mennyire volt sötét, az emberek csak bámulni tudták őket.

Niall, elbűvöl mindenkit a csodálatos akcentusával és nevetésével. Az a tipikus nevetés, amire mindig is vágytál. A nevetés, amely szabad volt, mint egy gond nélküli gyermeké.

És Liam, ki ügyetlenül ejtette ki szavait. Mindig hihetetlenül elvörösödött, mikor azt mondta, hogy van egy hűséges barátnője. Nem fog táncolni, csókolni, nem akarja megcsalni a barátnőjét, ahogyan a többi lány akarta a klubban.

Louis csak figyelte Harryt, ahogyan egy nála legalább 8 évvel idősebb lánnyal táncol. Azok a fürtök tették… Ledöntötte a torkán maradék sörét, hogy a táncparkettre induljon, és elrángassa barátját az öreg denevér mellől, egy félreeső területre.

Hirtelen fordult meg, apró kezeit azonnal Harry derekára csúsztatta, testük lágyan mozgott az ütemre.

“Féltékeny vagy?” Suttogta Harry az alacsonyabb fülébe.

“Mocskosul. Szerintem jobbat érdemelsz nála.”

“És te az vagy?”

“Jobb a seggem.”

Harry hümmögött egyet, még mindig közel maradva barátja füléhez. Louis hátradöntötte a fejét, lehunyta a szemeit, ahogyan ők ketten imbolyogtak a saját kis világukban, teljesen más ütemben, mint amit a zene és a klub diktált.

"Te vagy a legjobb barátom, ugye tisztában vagy vele?" Kérdezte Louis.

Érezte, ahogyan Harry kissé megmerevedik. Nem a pénisze, a teste.

"Igen..." Hangzott a göndör válasza habozva.

"Szeretlek..."

"Tudom.

"Szeretsz engem?"

"Mindig is szerettelek, Lou. Mindig is."

Érezte, ahogyan Harry ajkai egy puha csókot hintettek a nyakára, mielőtt elengedte volna Louist.

"Megyek, szerzek még valamit inni. Kérsz valamit, Boo?"

"Igen. Bármi amit kapsz, jó lesz."

Harry elmosolyodott, mielőtt még megfordult volna és átfúrta volna magát a tömegen.

Aztán meglátta őt. Nos... Inkább mindenki meglátta.

A haja hosszú volt, gyönyörű, göndör és szőke. Nagyon világos szőke, szinte már fehér. A kék szemei fényesebbek voltak, mint Niallé, erre kontrázva pedig még hatalmasak is. Louis pedig tudta, hogy valószínűleg nem fogja tudni levenni róla a szemét. Az ajkai olyan duzzadtak voltak, hatalmasak és vörösek. Nyelvével végigsimított rajtuk egy pillanatra, azok az ajkak pedig újra nedvesek voltak és csillogtak. Ezt Louis normális esetben undorítónak találta volna, de ennek a lánynak az esetében gyönyörű volt. Valóban nem tudta róla levenni a szemeit, ahogyan a lány felé közeledett, s már ott is állt előtte.

És akkor még nem is látta azt a testet!

"Tánolnál velem?"

Louis szólalni sem tudott, csak bólintott.

A lány megragadta a kezét és magához rántotta kissé, mielőtt újra megindult a táncparkett legzsúfoltabb része felé. Louis pedig csak követte, akár egy gyermek.

A lány szorosan nyomta testének a hátát, mielőtt megfordult, kezeit a srác derekára irányította.

Testük súrlódott, a zene üteme diktálta minden egyes mozzanatukat, Louis pedig érezte, hogy egyre jobban és gyorsabban beleéli magát. A lány illata elsöprő volt, amint megfordult a fenekét ágyékához dörzsölte. A vékony nadrágok szinte elhanyagolhatóak voltak, ahogyan érzékien vonaglottak egymás testének ritmusán. Hirtelen már minden túl forróvá vált... Szédült.

"Gyere velem...!"

Louis ismét csak bólintott, már túl rosszul érezte magát ahhoz, hogy beszéljen.

Kettő volt a lányból...Nem...Három...Négy...

A fiatal nő megragadta a karját, mire a férfi halkan felnyögött.

"Gyerünk...Gyorsan...!"

Igyekezett tartani a sebességet. Nem látott semmit, csak a lányt maga előtt, a látása folyamatosan kezdett sötétülni, miközben agyának néhány része még mindig azért ordított, hogy tartson vele.

Sötétség.

...

...

...

Aztán már egy ágyban találta magát.

Sötét volt.

A teste remegett.

Miért nem látott semmit?

Mi a franc?

A feje lüktetett, a karjai fájtak és zsibbadtak, a torka égett, mint a pokol... Sőt, úgy érezte, mintha az egész teste haldokolna.

Nem látott kiutat a sötétségből. Nem látott semmit.

A torka kiszáradt. Ahogyan megpróbált nyelni, rájött, hogy valami van a szájában. Valami anyag szerűség.

Megpróbált megmozdulni, hogy a kezeivel kivegye azt, de nem tudott megmoccanni. A férfi megdermedt egy pillanatra, majd rángatni kezdte a karját. Valamihez hozzá volt kötözve.

Nem, ez nem igaz. Hunyorgott, próbálkozott kilátni bármit is a helyből. Semmit sem sikerült.

És végül rádöbbent. A szemei be vannak kötve. Megkötözték. Öklendezett.

A nyers pánik hirtelen megszállta a testét, ordítani próbált, hadonászott, rémesen próbálkozott, hogy kiszabadítsa magát.

Megfordult, amennyire csak tudott. A lábai szabadok voltak, így azokkal tudott rugdalózni, szüntelenül rángatta a kezeit.

Ki kellett jutnia onnan. El kellett tűnnie onnan. Hol volt egyáltalán? Hogyan került oda? Az előbb még a klubban volt Harryvel és a fiúkkal...

Te szent ég, Harry!

Ő is ott volt, megkötözve? Megpróbált beszélni, de csak a köhögés és fulladozás fázisáig jutott el. Nem tudott lélegezni.

"Minél jobban pánikolsz, annál jobban fogsz fulldokolni."

Louis ismét megdermedt, lihegni kezdett.

Valaki volt ott...

"Személyesen igazán sexy vagy, Mr. Tomlinson. Biztos vagyok benne, hogy ezt már sokszor mondták neked, meg is értem, hogy miért.

Érezte, hogy az ágy mozogni kezd, ahogyan valaki rátelepedett arra.

Durva ujjak simultak végig a mellkasán.

Várjunk, hová lett a pólója? Újra megremegett.

Hát persze, azért fázott, mert teljesen meztelen volt!

Sikoltozni kezdett, harcolni, újra a szabadulással próbálkozott, mielőtt újra hideget érzett. Valami éles, fém nyomódott a torkára, ami megállította a mozgásban.

"Ssssh..." Szólt az ismeretlen férfi hang. Szabad kezével Louis testét kezdte el simogatni. A keze veszélyesen közel volt a tagjához, Louis pedig nagy levegőt vett, próbált nem sikoltani. Újra. A kés erősebben nyomódott a torkára.

"Szeretsz sikoltozni, igazam van? Rohadt hangos voltál, mikor korábban, elsőnek megszereztelek magamnak."

Louis lefagyott.

"Oh, még nem is jöttél rá? Mit gondolsz, miért fáj annyira?"

Mit mondott? Ők...Ők...Megpróbálta megerőltetni az agyát, hogy bármilyen emléket kicsikarjon belőle, de minden homályos volt. Csak a klubbra emlékezett, Harryre, és a fiúkra.

Harry...

Hol van Harry...?

Megpróbált mozogni, kiabálni, csak bármit...

"Kiveszem a szájpecket, és te nem fogsz sikoltozni vagy ilyesmi, vagy elvágom a torkodat és megfürdesz a saját véredben. Megértetted?"

Louis nem tudta abbahagyni a remegést, miközben bólintott.

Az anyagot kivették a szájából, Louisnak pedig elakadt a lélegzete, próbálta megzabolázni a légzését, de elbukott benne.

"Kérdezd csak meg, Tommo."

Összerezzent. "Hol van Harry? És a többiek?" A hangja reszelős volt, azonnal köhögésre kényszerítette.

"Szóval inkább miattuk aggódsz, mint magadért? Aranyos. Teljesen egyedül hoztak ide tegnap este. Nyugodj le."

Hoztak. Valaki idehozta őt. De ő Harryvel volt…

"Én nem emlékszem rá! Ki--"

"A drogok csodákra képesek, édes. És ha nem tűnt volna fel, kendő van a szemeden az anonimitás kedvéért. Mindenki szereti a titkokat."

"Most mi lefeküdtünk?"

"Nah, nem igazán. Vagy talán mégis. Bírtam benned, amennyit szenvedtél és küszködtél, hogy nem akarod. Eléggé beindított a dolog. Plusz, fantasztikus a mélytorkod."

Várjunk! Mit mondott?!

"Összezavarodottnak tűnsz. Hadd segítsek egy kicsit. Megerőszakoltalak."

Ekkor Louis agyában minden elsötétült, újra. Szóval ő most szó szerint csak ült a sötétben. Nem tudott gondolkozni, nem látott semmit, már-már alig kapott levegőt. Hogyan történhetett meg ez...? Hol volt ő egyáltalán...?

A férfi nevetésben tört ki, a vihogása rázta az ágyat, a hang pedig még tovább és tovább ingerelte Louist. Rettegés, terror, sokk... Érezte, ahogyan az az idióta nevetés végigfut a gerincén.

El kellett tűnnie ennek az embernek a közeléből.

Haza kellett jutnia.

"Nyugi Tommo, nyugi. Igazából, mindig nevetségesnek találom az áldozataim reakcióját, mikor elmondom nekik. Már megszoktam."

Louis ekkor már nyöszörgött.

"Awww, csak könnyeket ne. Nem foglak megölni. Sőt, éppen készültem elmenni. Helyek ahova menni kell, emberek, akiket meg kell erőszakolni... Ilyesmik. És igazából éppen ölni tudnék egy sajtburgerért. De nem téged... Mondtam, nem foglak megölni, szóval lélegezz. Jézusom."

Azok a könnyek nem is igazán a félelem miatt voltak. A csalódottság, a fruszráció, és a növekvő harag könnyei. Hogy merészelte? Hogy merte őt így használni?

Tényleg, biztos, hogy túléli ezt?

"Rendben. Most meg lazítom a köteleket a karodon. De csak annyira, hogy körülbelül 10 percedbe kerüljön kiszabadulni a kötelek fogásából. És amíg te azzal szenvedsz, én szépen elmegyek. Éhezem. Eléggé lefárasztottál, Tommo. Vad menet volt. Haha!"

Érezte, ahogyan a durva ujjak most a kötelekkel ügyeskednek, ami kezeit tartották fogva. Rögtön ez után a súly eltűnt az ágyról.

"Nos, vicces volt. De jobban szeretem az egy éjszakás kalandokat. Nem szeretem a párkapcsolatokat. Viszlát Tommo, drága. Oh, egyébként! Az összes ruhád a szekrényben van, melletted. A pénztárcáddal és a telefonoddal együtt. Erőszaktevő vagyok, nem tolvaj. Csókollak!"

Az ajtó csapódott, a csend pedig körülölelte Louist. Rögtön a kezei felszabadításába kezdett, ami igazság szerint rohadt sok időt vett el tőle, hiszen mindene pokolian fájt. Végül a jobb karja sikeresen lehuppant maga mellé, azt már tudta használni, hogy kiszabadítsa a balt. Ez után lerángatta a kendőt, a szemei rebegtek, míg alkalmazkodott a szoba tompa világításához. Egy kevés napfény szűrődött be a függönyön keresztül. Tehát még nappal volt. A fiúk, Paul és a menedzsment biztos halálra aggódja magát.

Nem számít, hogy mikor hagyták el a klubbot, kivel hagyták el, mi történt, ha mikor beléptek egy épületbe: Egy klubba, a stúdióba, a lakásukba... És nem találták sehol Louist biztosan felhívták egymást, vagy mentek és elmondták egymásnak személyesen. Gyorsan terjedtek a hírek. Tehát, arról valószínűleg fogalmuk sem volt, hogy Louis most hol van, sokkal inkább reális, hogy majd' megbolondulnak az aggodalomtól.

Louis óvatosan felült, levegőért kapkodott, ahogyan a gerincén a fájdalom egy újabb hulláma kúszott végig. De minden fájdalom semmi volt ahhoz képest, amit a hátsójában érzett.

Mozdulatlanul ült az ágyon és csak bámult maga elé a falra egy ideig, hogy a testét pihentesse valamilyen módon, mielőtt lassan elvonszolta volna magát a sszekrényig. Bár egész idő alatt zihált a fájdalomtól. Visszatekintett, de azonnal is sápadt, ahogyan észrevette a vérfoltot az ágyon, végül magára nézett és rájött, hogy vérzett.

Oké.

Oké.

Louis megragadta a holmiját, mikor észrevett egy cetlit. A hotel neve volt rajta -remek, mostmár legalább tudta, hogy hol is van-. Amint megnézte azt a fürdőszobába totyogott, magára is zárta az ajtót. Az ajtó előtt dobta le a cuccait, nézte magát a tükörben.

Megkérdőjelezhető foltok borították az egész testét, főleg az arcát... A szája mellett...

Amikor ezeket meglátta kényszeresen sietett a WC elé, öklendezni, majd kegyetlenül hányni kezdett. Még egy ideig így is maradt, mire 'végre' teljesen üresnek mondhatta a gyomrát, ennél többet már nem tudott volna kiadni magából. Óvatosan felállt, szinte megcsúszott az apró vércseppekben maga alatt, ami még mindig szivárgott belőle. A fürdőkádba lépett, lenyúlt, hogy megengedje a vizet, majd meghúzza a kart, ezzel aktiválva a zuhanyt. Egy tiszta mosdó szivacs volt mögötte, így azt megragadta, gyengéden húzta végig testén, hogy megszabadítsa magát a mocsoktól.

Úgy tűnt, hogy nem érdekes, milyen gyengéden ért magához, akkor is fájt.

A víz túl meleg volt, bőrét vörösre színezte, de mivel valahol azt hallotta, hogy a hő elpusztítja a baktériumokat, sosem érezte magát mocskosnak.

Minden, amit Louis éppen tenni akart annyiból állt, hogy összegömbölyödjön a takarója alatt egyedül, a saját ágyában, a sötétben. Nem szabadna egész nap a zuhanyzó alatt ülnie, ahogyan szerette volna. Kétségbeesetten próbálta megtisztítani magát mindenféle mocsoktól

Talán teljesen reménytelenül. Soha többé nem lesz tiszta ezek után, de mindegy is.

Louis megtisztogatta a privát területeit, olyan óvatosan, ahogyan csak tudta. Ajkába harapott, ahogyan elérte a hátsó felét, megpróbálta megtisztítani azt annyira, amennyire csak tudta. Aztán megmarkolta a hotel nevével ellátott 'márkájú' sampont, hogy a haját is megtisztítsa. Szinte már összetapadtak tincsei.

A karjai tiltakozásukat kifejezve mocskosul fájtak.

Már majdnem kész...!

A víz lemosta a szappant és a sampont, valamint a legtöbb piszkot róla, ugyan ő még mindig úgy gondolta, hogy sosem fog megszabadulni az összestől. Örökre piszkos lesz. Mielőtt sokat gondolkozott volna ehhez lépett ki a szőnyegre. Megragadta a puha, fehér törölközőt, majd a ruháit. Megtörölközött, majd a törölközőt a fejére csavarta, hogy minél több vizet beszívjon hajáról. Belenézett a tükörbe, de még rosszabbul nézett ki. Már szinte megijedt attól, hogy milyen ijesztően sápadt is volt.

Louis hirtelen megpillantotta a telefonját, átkozódni kezdett. Hogy felejthette el? Bekapcsolta, s figyelte, ahogyan 3 percig folyamatosan vibrált a nem fogadott hívásokat és az SMS-eket betöltve. Végül a rezgés megállt, ő pedig sóhajtott. 50 nem fogadott hívás és 85 szöveges üzenet.

Rendben, most már 86.

Louis igazán válaszolni akart mindegyikre, csak azt nem tudta, hogy mit mondjon. Éppn ezért letette a telefonját, és az öltözködésre figyelt.

Miután felöltözött, kinyitotta az ajtót, körülnézett, mielőtt kiment volna.

Hívnia kellett egy taxit.

Felhívta egy már régóta ismert taxisofőr barátját, lediktálta a hotel számát, majd ki is totyogott a szobából. Igazából egy lakosztályban volt.

Wao.

Visszaemlékezett annak az embernek a szavaira. Teljesen egyedül volt ott. Louis kulcsokat pillantott meg az asztalon, alattuk pedig egy kis jegyzetet.

'Mondtam, hogy nem vagyok tolvaj, Tommo. Szeretettel.'

Louis dühösen szaggatta szét a jegyzetet, majd dobta bele a mosogatóba, engedett rá vizet. Végignézte, ahogyan az apró darabokra foszlik, lefolyik a lefolyón a vízzel együtt. Végül elzárta a vizet és a kanapéra dobta magát. Nos, azonnal meg is bánta, hiszen a fájdalom kegyetlenül ütötte meg.

Összegömbölyödött a kanapén, s várta, hogy a taxi társaság visszahívja őt.

…

Louis a telefon vibráló hangjára ébredt fel a könnyed alvásból, amibe belezuhant. Végighúzta az ujját a kijelzőn, majd bekapcsolta a hangszórót. Túl fáradt volt, hogy a füléhez tegye.

"Ello?" Motyogta, hangja még rosszabb, gyengébb és rekedtebb volt, mint korábban.

"Hello, Mr. Tomlinson. Csak azért hívtam önt, hogy emlékeztessem, éppen a szálloda bejáratánál parkolok."

“Rendben. Azonnal ott leszek."

Bontotta a vonalat, mielőtt lassan felállt volna, elsántikált volna az asztalhoz, bocsánatkérést firkált egy papírra az ágynemű miatt, végül megragadta a kulcsokat, és kiindult a szállodából.

Ez után már kihúzta magát meg minden, leszenvedte magát a lépcsőkön, kényszerítve a testét, hogy ne görnyedjen össze újra a fájdalomtól, hiszen ő most nyilvánosság előtt volt. És kik figyeltek rá a legjobban? A rajongók. Mindent észrevettek.

Elég sok pletyka terjengett már így is arról, hogy nem éppen az ellenkező nem felé vonzotta a szíve. Úgy érezte, hogyha BÁRMI kitudódna arról, ami nem is olyan régen történt volna vele, leugrott volna egy híd tetejéről. Vagy valami hasonló.

Szóval gyakorlatilag figyelmen kívül hagyta a sikoltozó lányokat, ahogyan végighaladt a folyosón, beletúrt a hajába, majd beszállt a liftbe, hogy gyorsabban, fájdalommentesebben a földszintre érjen.ű

Az emberek sikítoztak, a lélegzetük is elakadt, mikor elhaladt mellettük, de Louis még csak rájuk sem pillantott. Haza kellett mennie.

Meglátta a taxit, kölcsönösen a sofőrrel, aki ki is ugrott az autóból, igyekezett kinyitni neki az ajtót, majd gyorsan be is csapja Louis után, ki ugyan bevágódott az ajtóba, de morgott is. A fájdalom ismét belenyilallt.

"Gondolom haza, Mr. Tomlinson?" Kérdezte John, akit már rengetegszer hívott, ha el akart jutni valahova.

Louis bólintott, remegett kissé, ahogy az ajtó elhajtott. Egy rövid időre el is vesztette az eszméletét, míg nem az autó megállt a Harryvel közös lakásuk előtt.

Istenem, hogy mennyire nem akart most ezzel foglalkozni. Már a kocsiból érezte a fiú dühét és szorongását. Egyszerűen túl jól ismerte már őket.

És Harold biztos, hogy otthon lesz.

És a menedzsment is.

Egy köteg pénzt adott John kezébe, nem volt ereje az összeget számolgatni. Megköszönte, mielőtt elindult volna az ajtóhoz. Belehelyezte a kulcsot, majd el is fordította. A pillanatban, ahogyan az ajtó kinyílt, már le is bombázták.

Liam kiabált vele, Zayn hevesen elátkozta, szinte ütésekként érzékelte szavait. Niall ránézett, azzal a pillantással, amitől más esetben elolvadt volna, de most csak rosszabbul érezte magát miatta. Harry semmit sem tett, csak ült a kanapén és bámult rá. Tekintetével próbálta kielemezni, hogy mi lehetett a baj. Látta, hogy Louis belül teljesen szét volt esve.

Csak akkor realizálta, hogy Paul is ott van, mikor arrébb tolta a fiúkat és megragadta Louis karját, rákényszerítette, hogy ránézzen.

"Magyarázz meg mindent. MOST."

Louis nem igazán tudott koncentrálni. Tudta, hogy Paul az a fajta ember volt, akit szinte az apjának tekintett, de ő is férfi volt... Férfi volt, volt pénisze, és ez volt az egyetlen használható fegyver most Louis ellen. Minden egyes érintéssel, amit a tulajdon barátaitól kapott egyre jobban csak teret akart. Azt akarta, hogy leszálljanak róla, hogy békén hagyják, egyedüllétet akart, semmi mást. A gondolatai, a fájdalmai... Mindez túl sok volt neki egyszerre. Hagyj békén, hagyj békén, hagyj békén...!

Akkor mindannyiójukat arrébb tolta magától. Felkapott egy széket az étkezőasztal mellől, ahogyan futni kezdett, maga mögött húzta azt, berohant a szobájába, az ajtót azonnal be is zárta maga után. A széket az ajtó elé támasztotta, kiékelve azzal a kilincset. Már meg sem tudták volna mozdítani.

Szüksége volt egyedüllétre, a fiúk meg kárhozzanak el! ...De ő most nem tudta volna ezt végig csinálni. Érezte. Egyáltalán nem volt jól, elsőnek magát kellett rendbe tennie, utána majd jöhet a többi is. Hogyan történhetett meg ez? Miért éppen vele?

Levette az összes ruháját, egy sarokba dobálta őket, mielőtt újakat vett volna fel. Harry lila Jack Wills felsője. Nagy és meleg, az illata pedig pont mint a göndöré. Megnyugtató volt számára.

Egy pár Zayn boxereiből, egy Niall pizsamaalsói közül. És persze egy teddy maci Liamtől, amit igazából csak a semmiért kapott tőle. Mondván: Csak azért, mert szereti.

Louis felmászott az ágyára, összegömbölyödött rajta, szorosan magához szorította a macit, s kiélvezte, hogy a fiúk akkor is vele voltak, ha nem is fizikailag. Ez után pedig mély, és nyugtató álomba merült..

.

.

.

“Louis! Sajnálom, hogy kiabáltam veled! Bejöhetek..?” Hangzott Liam kérdése.

.

.

.

“Louis, kérlek! Egy napja nem hallottunk rólad, aggódunk! De.. Mostmár minden rendben van, kérlek nyisd ki, beszélnünk kell veled!” Kérte Niall is.

.

.

.

“Nem fogok hazudni, rohadtul felbasztál, de még mindig ideges vagyok, mert még fel sem hívtál, vagy ilyesmi, de csak azért vagyok mérges, mert szeretlek, Louis! Nem kell kinyitnod az ajtót, nem kell válaszolnod, csak szeretném, ha tudnád, hogy szeretlek!” Mondta Zayn.

.

.

.

“Louis könyörgöm! Egész nap bent voltál…!”

.

.

.

“Legalább nyisd ki az ajtót és vedd el az ételt, kérlek! Utána bezárhatod újra, de enned kell…”

.

.

.

“Mondd el mi a baj, kérlek! Harry.. Beszélj vele, mondj neki akármit...Bármit...”

.

.

.

“Támaszként használod a széket? Mi a baj, Louis? Válaszolj… Könyörgöm…”

.

.

.

“Nem, Paul. Tudom, hogy már három nap telt el, de nem törheted rá az ajtót! Menj el és beszélj a menedzsmenttel, mi majd… Gondoskodunk Louisról.”

.

.

.




"Boobear, Nem vagyok rád mérges többe, könyörgöm, beszélnél velem?"

.

.

.

"Louis? Boo, kérlek ..."

.

.

.

"Boo.. Boo, valami nagy baj van veled és ez fáj, és tudom, hogy neked is... Érzem. De te nem szeretsz egyedül lenni Louis... Ismerlek... Miért nem engedsz be...?"

.

.

.

"Hiányzik az illatod, Boo... Hiányzik a hangod, hiányzik a nevetésed, hiányzik, ahogyan megfogod a kezemet csak úgy, hiányzik, hogyan belém kötsz, ahogyan ellopod a húsgombócokat a tányéromról, mikor tésztát csinálok, ahogyan forgatod a szemedet, de még mindig ott maradsz velem, mikor már harmadjára nézem a héten az Igazából szerelmet...Boo kérlek...Kérlek..."

.

.

.

“Louis? Eleanor vagyok. A fiúk hívtak ide. Nem válaszoltál az üzeneteimre vagy a hívásaimra, aggódom... Ez nem te vagy."

.

.

.

"Danielle vagyok. Mikor kijössz innen szét fogom rúgni a seggedet, amiért aggódom miattad. Szeretlek. Ki kellene jönnöd már onnan, Louis! Maradj ott, amíg szükséged van rá, hogy rendbe tedd magad, de kérlek gyere ki, amint végeztél. Nem kell beszélned velünk, de enned kellene, drágám!"

.

.

.

Harry, Liam, Zayn, Niall, Danielle és Eleanor a nappalibn ücsörögtek a padlón, kanapékon. Harry arca üres volt, ahogyan ökölbe szorította a kezét, majd kiengedte. És ezt újra, és újra.

Mindannyian csendben voltak, mielőtt végül Liam megszólalt.

"Már három napja bent van, és még egy falatot sem evett. WC-n sem volt kint egész tegnap óta. Attól tartok, hogy eszméletlen, vagy ilyesmi..."

"És hogyan akarsz bejutni oda? Eltorlaszolta az ajtót." Kérdezte Zayn.

"Már az összes kedvenc ételét megfőztük..." Motyogott Niall.

"Ha sikerülne kiszednünk onnan le kellene nyomnunk az ételt a torkán? Ismerem Louist... Nehéz lesz..." Mondta Eleanor.

Harry egy pillanatra ráemelte a tekintetét, majd vissza a kezeire.

Niall felsóhajtott, mielőtt felállt volna, megragadta volna a gitárt, leült volna Louis ajtaja elé.

Akkordokat játszott, ismerős dalokat, hangja lágy és megnyugtató volt, ahogyan énekelt.

"És nem akarom a világot, hogy lássanak engem....Mert nem hiszem, hogy megértenének engem..."

.

.

.

A negyedik nap reggelén mindannyian újra összegyűltek, csendben voltak, feszültek az aggodalomtól. Niall még mindig dalokat énekelt Louisnak. Egy ponton lépteket hallottak bentről, az árnyékát vélték felfedezni az ajtó alatt megjelenni.

Legalább azt már tudták, hogy még él.

Egy tányér pirítós, tojás és bacon volt az asztalon a konyhában. Mellette egy csésze gőzölgő Yorkshire tea. Harry készítette, s nézték őt, azon gondolkozva, hogy hogyan fogja rávenni Louist, hogy kijöjjön és megegye.

Hallgatták, ahogyan tegnap megnyugtatta Jayt telefonon, ahogyan egy zaklatott anya könyörgött, hogy segítsenek a fián.

Most pedig csak Harryt figyelték, aki egyenesen a hálószoba irányában állt, bámult maga elé. Niall halk, feszült hangja búgott a háttérben. Harry besétált a saját szobájába, arrébb tolt dolgokat, nagy zajt csinált, csörgött minden létezővel odabent, mielőtt visszajött volna egy pár masszív csizmával a lábán.

"Niall, menj arrébb." Mondta.

"Harry, mit---"

A zene hirtelen abbamaradt, ahogyan Niall kiugrott az útból Harry nekifutására, majd belerúgott a szoba ajtajába. Erősen. A zaj rohadt hangos volt, pokolian hangos. Harry vissza lépett pár lépést, mielőtt újra belerohant volna az ajtóba, olyan erősen megrúgva, amennyire csak tudta. Egészen addig csinálta ezt, míg a fa ajtó szilánkokra nem tört, egész addig, míg egy hatalmas lyuk meg nem jelent rajta. Látta a széket, s a lábát használva rúgta azt arrébb az útjából, megkönnyebbülten sóhajtott fel, ahogy hallotta azt a földre esni. Rögtön ez után adott egy utolsó rúgást az ajtónak, mielőtt az megadta volna magát. Óvatosan levette a cipőjét, s Louis szobájába indult.

Louis még mindig az ágyán feküdt, ugyanúgy összegömbölyödve. Halál sápadt volt, üveges kék szemeivel szúrósan nézte Harryt.

"Menj ki."

"Te." Válaszolt Harry.

Loui egyszerűen átfordult a másik oldalára, de arra nem volt felkészülve, hogy Harry szó szerint lerángatja az ágyáról, a földre dobja.

"Mi a fa--"

Ez után Harry megragadta a testét, a karjaiba vette és kihátrált a szobából.

"Engedj el. Harold Edward Styles! Engedj!El!"

Harry figyelmen kívül hagyta, de végül Louis teste elernyedt a karjaiban, lehunyta a szemeit, nehezen vette a levegőt.

Szerette Harryt, de nem tudott hozzáérni... Szüksége volt... Ő...

Csak akkor nyitotta ki a szemeit, mikor Harry letette egy székre, étellel vele szemben. Étellel, amit biztos, hogy nem fog megenni.

"Edd meg."

Louis csak meredt maga elé, nem érdekelte mit mondott.

"Most." Követelte Harry.

Louis ehelyett felemelte a tányért az asztalról, majd megragadta a teát is, s mindet egyenesen Harry arcába öntötte. Szerencsére a tea már kihűlt, így nem égette le a bőrt Harry arcáról, de még mindig hátrahőkölt ijedtségében. Ahogyan Louis gondolta volna.

Louis dühös volt. Dühös, mert Harry kivonszolta a szobájából, próbálta megetetni, mint valami állatot. Mintha ő csak egy állat lett volna, amit kihasználhatott a háziasítás után...

Kezdte elveszíteni a látását, nehezen lélegzett, remegett, majd minden elsötétült. Aztán egy dühkitörés futott fel a gerincén, vette át felette az irányítást.

És ő már akkor Harryn volt. Sikoltozott, ütötte és karmolta, miközben átkozta. Bármit megtett volna, hogy olyan fájdalmat okozzon neki, mint amit ő érzett. Harry hátrált, míg a háta a falnak csapódott, a kezeit maga elé tartotta, hogy megvédje magát Louistól.

"Soha ne merészelj hozzám érni! Soha többé! Soha többé nem rángathatsz így! Nincs jogod hozzá!" Üvöltött Louis.

A mási csak döbbenten nézte, ahogyan még sosem látta barátját. Liam épp mozdult volna, hogy segítsen, de Zayn visszarántotta.

"Harry nem küzd ellene. Csak várj."

Kissé sokkolva nézték a kis horrort, amit Louis idézett elő azzal, hogy Harry hajába markolt, rángatta őt, a konyhaasztalnak nyomta. A fiúk átölelték Eleanort és Daniellet, egy szobába küldték őket, ez most ijesztő volt. Ijesztő és veszélyes, ahogyan Louis viselkedett.

Hary felszisszent a fájdalomtól, ahogyan a válla az asztalnak verődött, Louis igazán kegyetlenül adta neki tovább az ütéseket. Harrynek lassan sikerült felkelnie, egy másik falhoz hátrált, míg Louis követte és többször is beleütött a fiatalabbik mellkasába.

"Utállak utállak utállak! Rohadtul utállak!"

A többiek csak figyelték, ahogyan Louis ütötte Harryt, mindennel amije csak volt, olyan dühhel, amiről sosem gondolták, hogy valaha is látni fogják.

"Undorító vagy és én utállak Harry! Utállak, utállak, én... Én nem tudok..."

És aztán Louis kétségbeesetten zokogva kapaszkodott Harrybe. Harry szó nélkül ölelte magához, arcát a hajába temette, szorosan tartotta testét, lágyan motyogott a fülébe. Csak elfojtott "sajnálom" hegyek hagyták el Louis ajkait, de semmi más értelmes. Szipogott, köhögött, szinte sikoltozott Harry mellkasának dőlve. A teste olyan kegyetlenül, hevesen remegett, hogy a lábai nem tudták megtartani őt. Mindketten a földre rogytak, Harry pedig karjaiban ringatta a zokogó fiút.

"Mi történt veled, Boo?"

Louis egyre összébb húzta magát a göndörhöz bújva, egyre jobban és jobban sírt.

"Oké, oké, sssh... Lélegezz Lou! Lélegezz a kedvemért! Nyugodj meg..!"

Eltartott egy jó ideig, de végül sikerült nagyjából megnyugodnia. Valamivel normálisabban lélegzett, mnt pár perce. Megmozdította a fejét, hogy a többiekre nézzen. A szemei vörösek voltak és puffadtak, az orra csöpögött kissé, az arca sápadt volt, teljesen kimerültnek tűnt.

"É...Én.. S..S...Sajnálom.." Dadogta, újra nehezebben lélegzett.

Olyan volti, mint valami sebesült kölyökkutya...

"Közelebb jöhetünk?" Kérdezte Niall, a hangja alig volt több suttogásnál.

"I...Igen...Csak...N...Ne érj.. Hozzám, jó...? I..Izé.. El..és Dani igen..."

A többiek mind körbe ültek körülöttük, Louis pedig csak remegett Harry karjaiban, még mindig halkan sírt.

Danielle kissé közelebb húzódott hozzájuk, kezét végigsimította Louis tincsei közt.

"Elmondod, hogy mi történt?"

Louis megrázta a fejét.

"El fogod mondani valaha?" Folytatta.

"Ig...Igen... De nem most."

"Találgathatok?"

És Louis láthatta a szemeiben, hogy nagyon erősen próbálta kitalálni, Eleanor szintén. És azt is el tudta volna mondani az arckifejezésekről, hogy a fiúknak ötletük sem volt, hogy mi tehette ennyire zaklatottá őt, de nem tudtak most ezzel foglalkozni.

"Hagyd, Dani. Kérlek."

Danielle bólintott, lágyan megpuszilta Louis arcát, mielőtt visszaült volna Liam mellé.



"Rendben leszek, srácok... Ígérem."