16. rész

Louis egy már kihűlt teát tartott a kezében, lassan kortyolt belőle, grimaszolt, majd letette maga elé az asztalra. A menedzsment, a fiúk, mindenki összegyűlt egy konferenciateremben, hogy megbeszéljék az új napirendjüket. Minden tőle telhetőt megtett, hogy arra összpontosítson, de az elméje nem épp ott járt. Fészkelődött a székben, igazgatta a farmerját, hiszen már kissé túl szűk volt a pocakjára. Az arca eltorzult a kellemetlen érzéstől, lecsúszott a székben, így ki tudta gombolni azt, halkan felsóhajtott, mihelyst jobban érezte magát. Gondoskodott róla, hogy a pulcsija eltakarja a nadrágját, mielőtt becsúsztatta alá a kezét és megdörzsölte a kivörösödött bőrfelületet. A gomb egy csúnya nyomot hagyott maga mögött, amit óvatosan simogatott, homlokát ráncolta.

"Louis?"

Nagyokat pislogott, ahogyan kizökkentették a kis kábulatából, körülnézett, s észrevette, hogy mindenki őt nézi. Homlokát csak még jobban ráncolta, ahogy Willre nézett.

"Jól érzed magad?" Kérdezte a férfi.

Louis újra nagyokat pislogott, ezúttal zavarodottan, egy részt a kérésre, más részt azért, hogy Willt érdekli a jólléte.

"Csak nem szeretnénk megismételni a múltkorit, ennyi az egész." Folytatta Will.

Képek villantak be az agyába saját magáról, ahogy összegömbölyödve feküdt a földön a fürdőszobában, a farmerja telítve a saját vérével, megpróbálta visszatartani a borzongást, kényszerítve magát, hogy bólintson nem törődöm hangulatot keltve ezzel.

"Jól vagyok." Válaszolta, normálisan felült a székben, hogy újra végig nézzen mindenkin.

A tárgyalás folytatódott, egy szőke nő felállt, az asztalhoz húzott egy fehér táblát és firkálni kezdett rá.

Aztán az ajtó kinyitódott és Simon Cowell lépett be. Mindenki viselkedése megváltozott, csak ültek, és nézték őt.

"Hello mindenki." Mondta, mielőtt leült és egy dossziét helyezett az asztalra. Összekulcsolta a kezeit a tetején.

Louis szemei a dossziéra szegeződtek, mielőtt felnézett és Simon pillantásával találta szembe magát. Megdermedt.

"Szóval, sok dolog történt, nem igaz?" Kérdezte, Louis pedig bólintott és nagyot nyelt. A torka hirtelen kiszáradt.

Harry nyugtatólag tette a kezét a combjára az asztal alatt, mire az alacsonyabb fiú rásimította az övét és megszorongatta az övénél jóval nagyobb végtagot.

Simon kinyitotta a mappát és kivett belőle pár dokumentumot.

"Mióta megtörtént a kijelentésed a One Direction twitter oldala 2 millió új követőt szerzett. Louis, te magad 3 milliót."

Louis álla leesett, de mindenki másé is a szobában.

"Az emberek minden perc idődet akarják. Egy perc szünet sem maradt a munkaidődben, de ha mégis, akkor nagyon keményen kellene keresnünk. Rádiók vásárolták fel a legtöbb jogot, hogy adj nekik interjút, és vegyél részt különböző versenyeken a számukra."

Csend lett.

"Soha nem volt még ilyen sok felkérésed interjúkra, fotózásokra, vagy csupán arra, hogy jelenj meg valahol. Továbbra is vannak beérkezett levelek és várakoztatott emberek, hogy válogassunk közülük."

Még mindig csend.

"Le kellett zárnunk a rajongóknak szánt e-mail címedet, hiszen túl sok levél érkezett, sokkal több, mint bármikor. Lenyűgöző."

Louisnak muszáj volt ellenállnia a kísértésnek, hogy tövig rágja a körmeit.

"Szóval, amíg azzal voltunk elfoglalva, hogy mérgesek voltunk rád, mert ellenszegültél a parancsnak és elmondtad a rajongóknak... a világnak... úgy tűnik, hogy rengeteg jót okoztál ezzel. Lehetett volna negatív is a visszajelzés, akármilyen módon, de azt hiszem, hogy ezt inkább érdekesnek, áldásnak tekinthetjük."

Simon Willhez fordult.

"Már előre gondolkoztam és még több biztonságist béreltem, néhány új lehetőségünk is van, hogy még több rajongót gyűjtsünk." Aztán újra a fiúkra nézett. "Mostantól nagyon elfoglaltak leszünk, Louis."

A fiú bólintott.

"Szeretnénk minél hamarabb megkezdeni újra a nyilvános szerepeltetésedet, amilyen hamar csak lehet. Nem mellesleg a barátságos szomszédunk, Nick Grimshaw szeretne lenni az első, akinek interjút adsz, már mióta bejelentetted ezt az egészet. Ez nem a legnagyobb első interjú lehetőség, de minden bizonnyal a legkényelmesebb környezet elsőre."

Harry elmosolyodott. "Az remek lenne." Aztán Louis felé fordult. "Az zavarna téged, vagy..."

Louis beharapta az ajkát, megpróbálta nem a homlokát ráncolni, hisz Nicknek volt az egyik legrosszabb személyisége, akit ismert, de Simonnak igaza volt. Nicket már ismerték.

"Igen, jól hangzik. Mikor?" Kérdezte Louis.

"Holnap, ha lehetséges." Válaszolt Simon a mappáját lapozgatva.

Louis nagyokat pislogott. Az elég hamar volt. De muszáj volt tovább lépnie. Már elég rég ezen a szinten topogtak.

"Oké, de... Új ruhákra lenne szükségem..."

"Lou már rajta van az ügyön. Még ma intézkedik az ügyben." Vágott közbe Will, miközben szólt egy titkárnőnek, hogy hozzon neki papírokat

"Orvoshoz kell mennem..."

Harry elővette a telefonját. "Két óra múlva." Fejezte be ő a mondatot helyette.

Will összeráncolta a homlokát. "Be kellene tábláznunk a napirendedet. Sok munkád lesz mostanában." Motyogta a szemét forgatva.

Louisnak muszáj volt türtőztetnie magát, hogy ne emelje fel a középső ujját, hanem csak hátradőljön a székben bosszúsan. Simon elkezdett magyarézni valamit, de Louis újra csa nem oda figyelt, az ablakokat bámulta. Annyira szerette volna, ha elhúzzák a sötételőket, hiszen az épület magas volt, nem láttak volna rájuk, ő pedig szerette volna nézni a tájat. Az első dolog, amit Eleanor tenne, mint mindig, besétálna és elhúzná a sötételőket.

Oh, igen. Valószínűleg nem fogja többször meglátogatni. Rémes érzéstelepedett rá, becsúsztatta a kezét a pulcsija alá és a gyógyuló hegekre helyezte a kezét. Simogatta őket egy ideig, majd megszólalt.

"Eleanor és én szakítottunk."

A beszélgetés hirtelen abbamaradt.

"Mikor?" Kérdezte Simon.

"Néhány napja."

Will összevonta a szemöldökét.

"Ez... Problémát jelenthet. Eleanor segített Louisnak megtartani ezt a... Heteroszexuális képet... Ami nagy segítség volt ezzel az egész baba katasztrófával."

"Mert előtte nem volt 'heteroszexuális képem'?" Kérdezett vissza Louis, mire Will megforgatta a szemeit, teljesen figyelmen kívül hagyva a fiatalabb fiút, ehelyett csak két a teremben ülőre pillantott.

"Laura és Mike, mit javasoltok, mit kezdjünk ezzel?"

"Nos, ha azt nézzünk, hogy meleg, akkor talán az lenne a jobb, ha találnánk neki egy másik nőt---"

Woah woah woah...!

"Én...Én nem is vagyok meleg..." Mondta Louis tágra nyílt szemekkel.

"Hülyeség, egy másik férfi babája---"

Ekkor Harry szólalt meg, amint látta a kisebb fiú arcát. "Miért számít ez? Azt mondta, hogy ő nem---"

"Csendet, Harry." Szólt Will a szavába vágva.

"Ne csittegd le! Annak még értelme is van, amit ő mond!" Köpte Zayn, egyre jobban és jobban elege lett minden találkozó alkalmával.

Louis megint nem járt ott fejben, ahol kellett volna. Ő... Ő meleg volt...? Ő... Ő nem akart... Lefeküdni... Egy férgivel... Eleanorral járt...Még mindig szerette Eleanort...

"Ki kell találnunk, hogy mit mondjunk a rajongóknak. Egy szerető anya, férfi képében kissé... Túl magas a rajongók számára. Továbbra is... Fiatalként és megfelelőként kell bemutatnunk őt."

"Ha kijelentenénk, hogy meleg, valószínűleg kockázatos lenne, de garantáltan megkapnánk az LGBT támogatását..."

De...Megcsókolta Harryt. Több, mint az, hogy megcsókolta Harryt. Ők... Sokkal tovább mentek, mint akarta volna a legjobb barátjával. És... Jó érzés volt, egy pillanatra elveszett. Jó érzés volt.

"De még mindig kereshetünk egy másik lányt. Valakit, aki hajlandó lesz megbocsájtani neki, hogy felcsinálták. Lenne egy aranyos szerelmi történet, ami elbűvöli a rajongókat..."

Louis azonnal visszacsapódott a beszélgetésbe, mint ahogyan a mágnes két pólusa összecsattan.

"Hogy megbocsájtani nekem?" Kérdezte hirtelen, mire mindenki megdermedt, Liam és Zayn pedig visszaültek a helyükre, hisz felálltak, hogy megvédjék a testvérüket.

Folyékony méreg csordogált az ereiben, s már azon kapta magát, hogy remeg.

"Megbocsájtani nekem?" Kérdezte újra. "Fel akarsz bérelni néhány kurvát és valami aranyos történetet kitalálni, hogy ő elnézi a hibáimat és MEGBOCSÁJT NEKEM és SZERET ENGEM valamilyen rohadt jótékonysági ügyben?"

Louis ökölbe szorította a kezeit.

"És mi leszünk a tökéletes kis család és együtt felnevelünk egy gyereket? Komolyan? És azt mondtad, hogy kijelentenéd, hogy meleg vagyok... Nem tudom, hogy mi vagyk, de nem fogsz úgy használni, mint egy mágnest, hogy sikert szerezz a meleg közösségtől, nem fogok hazudni nekik, hogy én... Nem használhatsz úgy engem, hogy... Mindketten jobbat érdemlünk..."

"Louis---"

"Kuss! Engedd, hogy befejezzem. Ez az ÉN döntésem lesz. Az én választásom, hogy kivel nevelem fel ezt a gyereket. Az én döntésem, hogy kijelentem: Meleg vagyok, vagy nem. Én is egy SZEMÉLY vagyok. Nem kényszerítheted magadat, hogy----"

A hangja hirtelen szakadt meg, szemei tágra nyíltak, bőre vörös volt és... Remegett, forrongott, hogyan merészelték, hogy merészelik, nincs joguk, nem tehetik... Ő... Az emberek elveszik a választási szabadságát, ők csak... Nyomják előre és előre és előre, rámenősen döfik bele a tőrbe és nem állnak le, hiába sikolt és könyörög... És fájt, annyira fájt, hogy ők... Hogy ők ugyanúgy ráerőltették arra, amit nem akart és ő nem... Nem. Fogja. Engedni. Nekik. Előbb átkozná el magát és a babát tizenöt nemzedékre, minthogy megengedje NEKIK hogy BÁRMI ILYESMIT tegyenek vele. Előbb meghalna, ők nem---

Zavartan pislogott. Hol a...

A szemei fókuszáltak, Harryre nézett, aki lehajolt előtte, leplezni próbálta aggodalmát, amivel bámulta. Louis kinyitotta a száját, de ráött, hogy kiszáradt, legalább háromszor vesz levegőt másodpercenként, kába és... Lenézett a kezére, ujjai fehérek voltak, hisz egy szék karfáját szorongatta és... Nem a konferencia teremben volt?

Hirtelen Zayn jelent meg egy pohár vízzel. Úgy nézett ki, hogy tényleg... aggódott... és tényleg. Louist bámulta, nem udott ugyan segíteni, de félt. Louis úgy vett levegőt, mint aki rettegett valamitől, tüdeje sztrájkolt, a bőre sápadt volt, rémisztően remegett, az arca ijesztően üres volt, és annyira aggasztó volt látni ilyen sok külső jelét, hogy elvesztette a kontrollt, sőt, ez nem a megfelelő kifejezés rá. Harry kinyújtotta felé a poharat, a kezébe adta.

"Szomjas vagy?" Kérdezte hirtelen a gndör és Louis szemei újra rá tévedtek. Lassan pislogott, mintha meg sem értette volna, a feje a falnak esett. Becsukta a szemeit és megpróbált csak... Eltűnni.

Mikor újra kinyitotta a szemeit Simon és Liam álltak valahol a környékén, beszélgettek, dolgokról, amiket nem igazán értett. Semmit sem értett, amit bárki is mondott. Harry újra megjelent, motyogott valamit, de csak a hangja kis részletei jutottak el az agyáig.

Újra lehunyta a szemeit.

Aztán mikor újra megnyitotta őket már valaki karjaiban volt, súlytalannak érezte magát. Most... Valaki a karjaiban tartja? A homlokát ráncolta, de nem tudott hisztizni. Nem jöttek ki a szavak a torkán. Szóval harmadik alkalommal is lehunyta a szemeit.

.

.

.

Louis halkan sóhajtott. Ő... Mivan? Kinyitotta a szemeit, nagyokat pislogott és körülnézett.

Ő... Egy ágyban volt. Oké.

Lenézett magáraés... A sapkája a párna szélén volt, az egyik cipője levéve, a felsője félig rajta, félig nem, tulajdonképp rendkívül aggasztóan nézett ki. Gyorsan magárakapkodta a ruháit, kimászott az ágyból, messze az ágytól, a cipőjét kereste... és a szoba sarkában találta meg. Odament, felvette azt, mikor is kopogtak a csukott ajtón, ő pedig megrémült, ahogyan egy... Férfi, fehér köpenyben belépett. Diagramok és mappa volt a kezében.

A koromfekete haja szépen meg volt csinálva, sötét bőre szó szerint hibátlan volt. Névtábla volt a köpenyén, de Louis nem tudta kivenni.

"Hello, Louis, vagy Mr. Tomlinson. Hogy tetszene jobban?"

"Az tetszene, ha tudnám, hogy ki maga, és hol vagyok. De tényleg."

A férfi felnevetett, leült egy székre.

"Sajnálom, igazad van. Dr. Omar Basak vagyok, úgy hívsz, ahogy akarod."

Louis összeráncolta a homlokát.

"Oké, Omar. Hol vagyok?"

"A kórházban."

A... A kórházban? De ő... Ő a... Hogy a fenébe került ide már megint? A zavarodottsága valószínűleg látszott arcán, hiszen az orvos bólintott és intett, hogy foglaljon helyet.

"Miért nem ülsz le, és akkor tudunk beszélgetni? Helyezd magad kényelembe."

"Nem igazán lehet haver, egy kicsit, kurvára hátborzongatónak érzem a helyzetet, hogy őszinte legyek."

"Ez érthető. Akkor maradj állva."

Louis ráncai a homlokán csak mélyültek. Körbenézett a szobában és eszébe jutott. Egy találkozón volt a fiúkkal és... Dühös lett és...

"Miért vagyok itt?" Kérdezte hirtelen.

"Te... Pár órára úgymond érzéketlenné váltál, semmilyen reakciót nem tudtunk kicsikarni belőled. A barátaid aggódtak." Válaszolt az orvos, és oh, nézte Louist és dolgokat jegyzetelt.

De akkor az...

"És... A ruháim... Miért néztek ki így?"

"Nos, semmire sem reagáltál, amíg meg nem próbáltuk kicserélni a ruháidat egy kórházi hálóingre, de a pillanatban, mikor megpróbáltuk robbanás szerűen törted el egy nővér orrát. Szóval ehelyett csak idehoztunk lefektetni.

Minden leesett.

"Miféle orvos vagy te?" Kérdezte halkan.

A férfi egy pillanatra habozott a válasszal, felmérte Louis reakcióit, mielőtt válaszolt.

"Egy pszichiáter."

Louis úgy érezte, hogy fel tudna kapni egy széket és átdobni a szobán. De mégsem. Ehelyett elmosolyodott.

"Nos doktor, ahogyan látod, nem vagyok őrült.

"Louis----"

"Mr. Tomlinson, valójában. Megkérdezte, hogy mi lenne jobb nekem, és a Mr. Tomlinson, mivel nem vagyunk barátok és nem tervezek beszélgetni veled...Egyáltalán nem, ma után főleg nem."

"Mr. Tomlinson, senki nem gyanítja, hogy ön őrült---"

"Mit tudsz te?"

"Tessék?" Kérdezett vissza a férfi.

"Az anyám az egyetlen, aki döntéseket hozhat helyettem, ha nem vagoyk magamnál, nem igaz? Mit mondott neked?"

"Semmit, de nagyon aggódott. Van valami, amit szeretnél elmondani nekem?"

Nem. Ez az ember nem fog semmit kiszedni belőle. A fene egye meg. A fene egyen meg mindenkit.

"Nem. Semmit nem akarok elmondani neked, te seggfej. Most pedig távozom."

"Mr. Tom---"

"Azt mondod, hogy nem tehetem meg?"

Dr. Basak elhallgatott, ehelyett figyelte, ahogy Louis összefirkálta az idióta papírjait, ami valószínűleg őt őrültként állította volna be egész életére, de ő csupán dühös volt.

"Dr. Basak, ígérem, ha bármiféle segítségre lesz szükségem ebben a... Elmegyógyintézeti ügyben, te leszel az első, akit felhívok. De nem hiszem, hogy itt tarthatnak, amíg nem vagyok veszélyes másokra, magamra, és a babára, igaz?"

Még a ruháit sem sikerült levenniük. Nem látták a karcolásokat a gyomrán. Nem tudták.

"Csak nagyon fáradt vagyok, ez minden. Alvásra van szükségem. Jól vagyok... Szóval elmegyek. Kérem engedjen."

A férfi nézte, mielőtt végre bólintott.

"Rendben. Feltételezem ez a te döntésed, amit meg szeretnél tenni. A sajátod."

Louis bólintott és a férfit bámulta. Döntés. Direkt mondta azt a szót.

"Itt a számom. Szeretném, ha megtartanád az ígéretedet."

Louis bólintott.

"És remélem, hogy megkeresi Dr. Minniet, igaz?"

Louis újra bólintott.

"Miért nem kísérhetem el oda? De először kösd be a cipődet, egyébként."

Louis egy székhez lépkedet, leült és rendbe tette a ruháit, melőtt követte a férfit. A tekintetét folyamatosan Dr. Basak hátán tartotta, nem akart bárki mást látni a folyosón. Csak el akart menni. Louis majdnem összeütközött vele, így oldalra lépett és felnézett.

A szülészeti és nőgyógyászati klinikán voltak és... Dr. Barnes irodája rögtön mellettük volt. Dr. Basak bekopogott és egy pár másodpercig tartott csupán, hogy az ajtó kinyitódjon. Dr. Minnie volt ott, mosolygott.

"Louis, gyere be. Omar, majd később beszélek magával."

A férfi bólintott, mielőtt a fiúra pillantott és elsétált, Dr. Minnie pedig becsukta utánu az ajtót.

"Ismered őt." Jelentette ki Louis, a nő pedig bólintott.

"Nagyon sok orvost ismerek." Mondta, mielőtt intett, hogy foglaljon helyet, de ő még csak tudomást sem vett róla.

"Louis, kissé idegesnek tűnsz."

"Nem szeretem, ha őrültnek hívnak."

A nő a homlokát ráncolta, kissé szomorúnak tűnt, az aggodalom látszott az arcán.

"Louis, egy szakmabelivel beszélni nem azt jelenti, hogy őrült vagy. Az őrület annyira rémes szó egy mentális állapotra, amiben te tényleg nem vagy."

"Szóval szerinted én egy mentális állapotban vagyok?" Kérdezte ledobva magát a székbe, mivel még mindig fáradt volt egy kissé, le akart ülni, de nem azért, mert azt mondták neki.

"Szerintem nagyon sok feszültség van benned. És azt hiszem, hogy ez bőven sok, tekintve, hogy öt teljes órán keresztül kiszálltál a világból."

Öt... Öt óra...? Teljes öt óráig... Ki volt ütve?

"Csak ellenőrizni akartunk téged, mivel elég nagy kényszert mutattál a koraszülésre. Emlékszel mikor a kockázatokról beszélgettünk?"

Bólintott, hiszen még mindig ott volt leragadva fejben, hogy öt óráig volt kiütve.

"Pánikba estél, mikor megpróbáltuk lecserélni a ruháidat, totál izgága lettél ahhoz, hogy kitépd magadból az IV-t és bármi féle tűt, ezért inkább egy szobába helyeztünk, ahol a nővér 15 percenként ellenőrzött, de már találtam neked egy sokkal jobb helyet annál."

A nő kedvesen mosolygott, megnyugtatóan, de Louisnak egyáltalán nem sikerült lenyugodnia.

Az orvos sóhajtott.

"Csak a legjobbat akarjuk neked és a babának, Louis."

És a babának. Az ő. Babájának.

"Rendben, akkor csak folytassuk a vizsgálatot. Tudom, hogy olyan gyorsan el akarsz most menni, amennyire lehet. Csak vedd le a pulcsidat, de magadon hagyhatod a trikódat."

Louis felpillantott rá, majd megtette. A nő nem is tudott semmiről.

Le kell nyugodnia.

Megmérte a mérnyomását, homlokát ráncolva nyugtázta, hogy magas volt, de ez várható volt. Ahogy ment végig a listán mindent leellenőrzött a papírja számára.

"Bármi bántott mostanában a terhességgel kapcsolatban? Fájdalmak, kellemetlen érzések?"

Louis megrázta a fejét.

"Rendben. Furcsa álmok? Bár ez nem egy gyakori tünet."

Úgy érted eltekintve azoktól az agyzsibbasztó és érzelmileg megnyomorító rémálmoktól, amik gyakrabban voltak, mint a normálisak?

"Nem. Nincsenek furcsa álmaim."

A nő elmsolyodott.

"Rendben, akkor térjünk át az ultrahangra. Ha velem jössz..." Elhallgatott, amint meglátta, hogy Louis kréta fehérré sápadt.

Gyorsan letette a grafikonokat, hozzá sietett és lehajolt elé.

"Baleset volt..." Suttogta.

A nő csak zavartan bámulta.

"Kérlek ne... Én nem akartam..."

"Louis, nem értem. Jól érzed magad? Fájdalmaid vannak?"

Az ultrahang... Azt jelentené, hogy látná a hasát, a sebeket, amik még mindig gyógyultak.

"Nem, én... Néha, mikor alszom, én... Én... Kaparom magam... Nem szándékosan csináltam, esküszöm..."

A nő homlokán a ráncok csak mélyültek. "Mit nem csináltál?" Kérdezte, és mielőtt még Louis bármi elől meghátrálhatott volna a nő felhúzta a trikóját, felfedve ezzel a gyógyuló hegeit a hasán.

A nő nem mutatott reakciót, csupán gondosan végighúzta az ujjait a hegeken, közelebbről megvizsgálta őket.

"Álmomban történt. Baleset volt."

Végül is nem volt teljes hazugság. Néha, mikor felébred, a karjai olyan szorosan ölelik a hasát, hogy alig tud lélegezni. Mindig is megvolt az esélye, hogy bántsa magát, nem?

Az orvos és az ő szemei találkoztak, mintha a lelkében turkáltak volna, mielőtt Dr. Minnie bólintott.

"Rendben. Essünk túl az ultrahangon, aztán még beszélgetünk egy kicsit, mielőtt elengedlek."

Louis bólintott, visszahúzta a felsőjét. Követte a nőt egy másik szobába, ahol szokás szerint fel kellett feküdnie az asztalra és csak hagyni, hogy a nővér előkészítsen mindent. Elpirult egy kicsit, mikor a hasáról újra lehúzták az anyagot, szemrebbenéssel viselte el a hideg gél bőrére kerülését.

"Rendben. Essünk túl az ultrahangon, aztán még beszélgetünk egy kicsit, mielőtt elengedlek."

Louis bólintott, visszahúzta a felsőjét. Követte a nőt egy másik szobába, ahol szokás szerint fel kellett feküdnie az asztalra és csak hagyni, hogy a nővér előkészítsen mindent. Elpirult egy kicsit, mikor a hasáról újra lehúzták az anyagot, szemrebbenéssel viselte el a hideg gél bőrére kerülését.

Dr. Minnie lassan végigfuttatta az eszközt a hasán, majd egy kis kép bukkant fel a képernyőn.

"És itt a te kis drágád." Suttogta, Louis pedig csak bámulta. Olyan pici volt. Olyan tehetetlen. Pont olyan, ahogy ő érezte magát. Meg akarta fogni. Csak egy pillanatra, hogy tudja, milyen lesz a gyermekét a karjaiban tartani. Nem is vette észre, hogy megmozdította a karjait a képernyő felé, amíg az ujjai a látókörébe nem bukkantak volna. Gyorsan visszahúzta a kezeit, megpróbálta száműzni a gondolatokat a fejéből.

"Még nem lehet tudni a nemét, kell egy néhány hét..." Motyogott az orvos.

Az orvos kikapcsolta a gépet és adott Louisnak egy kis időt, hogy megtisztítsa magát, együtt mentek vissza az irodába. Visszavette a pulcsiját, hisz kissé fázott, majd leült, míg az orvosa leírt pár dolgot.

"Oké, többnyire egészséges vagy, de kissé kimerültebb, mint én azt szeretném, de azt hiszem, hogy jól van ez így egyenlőre. A kicsi is jól van... Hallottad a saját füleddel, hogy milyen erős a szívverése igaz? Milyen kis harcos... Pont mint te..."

Louis elpirult, az ölében pihenő kezeire pillantott. Kopogás szakította félbe őket, az ajtó kinyílt és egy nővér lépett be, kezében egy fotóval a magzatról. Mosolyogva adta át Louisnak, mielőtt kilépett volna, a fiú pedig anélkül vette el, hogy ránézett volna.

"Nos akkor, szeretnék hivatalosan is gratulálni és köszönteni a negyedik hónapban, a második trimeszterben. Feltételezem, hogy a tüneteid javultak, a rohamok, hányingerek, reggeli rosszullétek..."

Bólintott.

"Remek. Felírtam egy fertőtlenítő krém receptjét a sebeidre. Naponta egyszer kend be őket vele, hogy jobban gyógyuljanak. Kicsit később vettem észre, mint kellett volna, de még így is segíteni fog. Tartsd a lépést a gyógyszerekkel és pihenj minél többet. Hívj, ha bármi baj van. Fogok beszélni valakivel a legközelebbi találkozónkról. Bármi kérdés?"

Egy percre elgondolkozott, mielőtt eszébe jutott a folyosó.

"Te egy szülész és nőgyógyász vagy?" Kérdezte, a nő pedig bólintott.

"De akkor... Akkor hogyan... Te voltál az első orvos, akivel találkoztam... Honnan tudtad?"

A nő felnevetett. "Oh, nos, felismertem a tüneteidet, és már dolgoztam előtted terhes férfivel, így én akartalak elsőnek látni, mivel biztos voltam benne, hogy már pár hónapos lehetsz.

Oh. Ennyire nyilvánvaló lenne?

"Még valami?" Kérdezte, Louis pedig megrázta a fejét.

"Rendben, akkor... Hamarosan még találkozunk. A barátaid... Hol vannak a barátaid? Remélhetőleg valahol a közelben... Adj egy percet..."

A nő kiment, így Louisnak volt ideje rendbetenni a ruháit. Aztán felállt, a gyomra hangosan korgott. A francba, éhezett. Kilesett a szobából és egy automatát pillantott meg, de... Hiába kutatta át a zsebeit, nem talált pénztárcát. Valószínűleg valamelyik fiúnál volt.

Az egyik fiúnál.

Ó, a közelgő beszélgetés velük elég szopás lesz, de ideges volt és megérdemlik.

"Louis?"

Megfordult, látta, hogy az orvosa visszatért.

"Csak gyere velem. Egy privát váróteremben vannak."

Együtt mentek oda, egy percre álltak meg beszélgetni egy terhes nővel a folyosón, mielőtt folytatták az utukat a lift felé. Együtt szálltak be és a nő megnyomta a gombot. Csend volt, Louis pedig rémesen hálás volt érte. Nem volt kedve beszélgetni. Mikor az ajtók kinyitottak kiléptek, neki pedig kezdett rémleni, hogy hol voltak. A nő bekopogott és Paul nyitotta ki.

A férfi szemei felcsillantak, mikor meglátta, hogy Louis ébren van és jól néz ki.

"Van egy másik páciensem, akivel hamarosan találkoznom kell, szóval szerencsétek van, hogy épp a szünetemben kerestetek meg. Louis, ne felejts el hívni, ha bármi van."

A nő intett, majd elsétált, Paul pedig óvatosan behúzta Louist a szobába.

"Louis!" Kiáltottak fel a fiúk é fállaltak, hogy szoros ölelésbe húzzák. Mind szörnyen néztek ki, fáradtak voltak és idegesek. Louis kissé rosszul érezte magát, de feltartotta a kezeit, hogy megvédje magát tőlük.

"Nem." Mondta, figyelmen kívül hagyva a fájdalmat a szemeikben, s a zavarodottságot, főleg pedig Harryében. Nem, ne nézz Harryre, majd végül Paulhoz fordult.

"Mehetnénk? Most."

Paul mindannyiukon végignézett, mielőtt újra Louisra, sóhajtott és bólintott.

"Igen, menjünk. Most nincs tömeg, szerencsére."

Kifelé igyekeztek, Louis pedig figyelmen kívül hagyva az összes fiút mászott be a urgonba, lehunyta a szemeit. Nem érdekelték a kérdések, észrevételek, csak a hotelban akart lenni, kérem, köszönöm. Azt kívánta, hogy bárcsak lenne telefonja és fülhallgatója, de hát, nem volt.

áradt volt, de nem eléggé ahhoz, hogy elaludjon, így a gondolataiba merült, míg Paul meg nem szólalt "Itt vagyunk"

Mind kiszálltak a kocsiból, Louis mindenre összpontosított, csak a fiúkra nem, akkor is, ha mindannyian együtt sétáltak be vele az ő és Harry szobájába. Letette a nyomtatványt egyenesen a hűtőre és egyben ivott meg egy üveg vizet. Ez után letette azt a pultra és megfordult, hogy szembe nézzen a közönségével.

Minden düh, amit a kórházban érzett hirtelen kipattant belőle, megtöltötte őt, ő pedig csak hagyta.

Mérges volt.

"Szóval az elmegyógyra küldtetek." Kezdte.

"Lo---"

"Fogd be."

Louis vett egy mély levegőt, mivel körülbelül öt másodpercre volt attól, hogy elveszítse az eszét. Minden nap túl kellett élnie a gondolatait, egy kis hang az elfojtott emlékeket suttogta, szellemek érintéseit érezte magán, rémálmok, közben pedig próbáld meg nem elveszíteni az eszed. És aztán meg egy pszichiáternél ébred fel, aki megpróbálja érttékelni őt. Ez nem volt fair.

Egyáltalán nem volt az.

"Miért küldtetek oda?" Kérdezte ökölbe szorított kézzel.

"Louis... Te épp... Beszéltél a találkozón, aztán megdermedtél haver, elhallgattál és nem válaszoltál. Kimentél és leültél egy székre, aztán meg csak úgy... Elmentél. Lelkileg... Olyan volt, mint mint mikor még a földön feküdtél Harry karjaiban és mi... Terhes vagy, haver... Aggodtunk..." Mondta Zayn.

Liam is megszólalt. "Mi csak elvittünk a kórházba, ő vittek oda. Nem tudtak egy szót sem, vagy bármit kicsikarni belőled, szóval azt gondolták, hogy ez valami érzelmi vagy... mentális dolog lehet. Oda akartak küldeni és mi... Mi igent mondtunk, mert aggódtunk."

Ő nem volt őrült.

Ő.

Nem.

Volt.

Őrült.

"Louis, nem vagy őrült." Mondta Harry és Louis épp itt robbant.

"Akkor miért mondtatok igent?" Üvöltötte, dühösen trappolt, amíg Harry előtt nem volt, és a szemei láttán Harry, nem is, mindenki tett hátrébb egy lépést. "Miért hagytátok, hogy ők... Felébredtem és az az ember úgy nézett rám, mintha egy kibaszott kényszerzubbonyra lenne szükségem!"

Harry megadóan emelte fel a kezeit. "Louis, nem tudtuk, hogy mit tegyü---"

"Haza kellett volna hoznotok!"

"Az nem volt egy lehetőség. Koraszülésed lehetett volna, mert... Stressz meg mi..." Mondta Niall halkan.

Louis meg akart ütni valamit. ájdalmat akart okozni valaminek, összetörni valamit, kidobni valamit, sikoltani, kitépni a saját agyát a koponyájából, megmondani neki, hogy kussoljon és hagyja őt békén. Meg akarta ölni a férfit, aki ezt tette vele, aki ilyenné tette őt, aki kitépett belőle egy darabot, és itt hagyta egy komplett káoszként, hogy legyen magának.

"Mi csak azt akartuk---"

"Nem érdekel, mit akartatok!" Ordított Louis, meglökte Liamet.

"Louis, nyugodj le drágám---" Mondta Zayn, de Louis megpördült, hogy vele nézzen szembe tágra nyílt szemekkel.

"Ne mondd meg nekem, hogy nyugodjak le! Ne mondj semmit! Én tudom, hogy mit akarok és mikor akarom! Tudom, hogy mikor akarok beszélni egy szakmabelivel! Én döntöm el, hogy mi történik a testemmel. Ez az én döntésem. Nem érdekel, hogy mit akartok. Ez nem a ti döntésetek. Az enyém. Soha nem lesz jogotok elvenni ezt tőlem! Szóval ne merészeld! Soha!"

Már a saját testvérei gondolták, hogy kissé megbolondult.

Ő... Nem tudta kezeln a helyzetet.

Szóval elment. Megpördült és a hálószobába rohant, be akarta csapni az ajtót, de Harry hamarabb ott volt.

"Louis---"

"Menj innen."

"Louis kérlek---"

"Kifelé, Harry!"

"Louis, beszélnünk kell, kérlek..."

"Az egyetlen dolog amire szükségem van az az, hogy tűnj innen a francba!"

"Nem."

Louis lefagyott, Harryt bámulta.

"Nem érted, Louis. Te csak úgy... Megálltál. Szünetre mentél és senki nem tudott felébreszteni. Mindenki... Kiakadt... Egy ideig... Úgy kettő percig még velünk voltál, de aztán lehunytad a szemeidet és mi csak... Mi odavittünk és nagyon sajnálom, hogy a mentális osztályra küldtek téged, de... Mi nem tudtunk semmit sem tenni... Louis annyira sajnálom, nem tudtam, hogy mit tegyek..."

Louis még mindig csak bámulta.

"Én nem gondolom, hogy bolond vagy..." Suttogta Harry.

Csend volt, a kétsébbeesett légzéstől eltekintve.

"Egyikőnk sem tudta. Én azt hittem... Azt hittem, hogy fájdalmaid vannak, azt hittem, hogy megijedtél, azt hiszem, hogy csak fáradt vagy és bizonytalan, zavart mindennel kapcsolatban, de nem vagy őrült."

Harry... Harry hogy látja át a dolgokat? Hogyan?

A göndör lassan lépkedett közelebb, míg közvetlen előtte nnem állt volna. Lassan ölelte át az alacsonyabb fiút szorosan magához húzva. Louis... Louis engedte, hogy Harry illata elsodorja, az érzés, hogy a karjaiban van, a meleg érzés, mielőtt hirtelen ellökte.

Nem. Nem. A fene egye meg Harryt. A fene egye meg Harryt és az ő... Mindenét. Ő... Az ő mosolyát, az ő szívét, a vágyát, hogy segítsen, a szeretét, a mindenét... Időpocséklás. Harry nem érdemelte ezt, hogy barátok legyenek, hogy bármik egymásnak... Hiszen Harry nem tehetett mindent jobbá. Senki sem tudta megjavítani azt, ami vele történt, még ő maga sem tudta, hogy hogyan javítsa ki a hibát. Hány szivárgás, repedés és...

Harry újra megragadta és újra magához szorította.

Harry...

"Én csak azt szeretném, hogy jól légy. Könyörgöm ne nyomj el magadtól."

"Én..." Kezdte Louis, de nem tudta hogy beszéljen, mit mondjon...

Ehelyett átölelte, lehúzta magához és a ejét a nyakába temette.

"Nem vagyok jól, Harry." Suttogta.

"Tudom."

"Jól akarok lenni, de nem tudok..." Folytatta. "Én..." Lassan visszább húzódott, felnézett Harryre, a nagy zöld szemeire, a gyönyörű bőrére, a szép rózsaszín ajkaira.

"Jobban akarok lenni. Jobban akarom érezni magam... Én akarom..."

Megragadta a göndör fejét, lehúzta magához, egyenesen, hogy ajkaik érintkezzenek.

Szüsége volt érezni valamit, bármit, csak ne ezt a káoszt. Fájt.

Harry meglepődött, Louis pedig nyelvessé mélyítette a csókot, egy pillanatig minden annyira nyugodt volt.

Egy pillanatra minden sötét volt és homályos, a fájdalomtól, dühtől és szorngástól mentes. Tiszta volt. Tiszta volt és aztán...

"Imádom, ahogyan küzdesz, harcolsz, nem akarod ezt az egészet. Beindít. Plusz, fantasztikus a mély torkod."

Valaki más, a szájába nyögött, rákényszerítette a nyelvét oda, ahol ő nem akarta, hogy legyen, valami undorítónak és mocskosnak a keserű íze. Mocskos... Mocskos mocskos mocskos!

Louisnak a lélegzete is elakadt, elrántotta a fejét Harryétől ezzel a falnak csapva.

Nem. Nem nem nem... Fejezd be, nem. Nem akarom ezt. Ő nem... Szerette ezt.

"Mondd, mire van szükséged, Louis?" Suttogta Harry, a kisebb fiú pedig csak ölelte, fejezd be a remegést, fejezd be.

"Ölelj." Válaszolta.

"Oké."

"Várj rám."

"Oké."

"Aztán majd elmondok mindent... Ne utálj... Könyörgöm Harry, ne utálj engem..."

Harry aggódva mosolyodott el, lehajolt és a homlokát Louisénak döntötte.

"Már mondtam, Lou. Nem tudnálak utálni. Soha."

Hogy lehetett Harry igazi? Hogy lehetett egy valós személy, hogyan sikerült összebarátkoznia valaki olyannal, miint ő? Hogyan törődhetett vele ennyire?"

"Nagyon sajnálom. Nagyon nagyon sajnálom, hogy kiabáltam. Sajnálom, hogy---"

"Minden rendben van. Megijedtél, dühös vagy és fáradt, minden rendben van."

Louis felnevetett, de a hangja zokogásnak hangzott.

"Nem tudom, hogy mit csinálok." Motyogta, Harry pedig szorosabban ölelte.

"Én sem." Válaszolt. "Szóval találjuk ki együtt. Jó?"

Louis lehunyta a szemeit.

"Igen..."

A göndör bólintott, majd lassan elhajoltak egymástól.

"Kérlek rendelj nekem egy sajtburgert, én meg elmegyek pisilni." Motyogta és bement a fürdőbe, becsukta maga után az ajtót.

Megcsókolta Harryt.

Megint.

És olyan jó volt.

Megint.

Miért?

Megnyitotta a csapot, felhúzta a pulcsija ujjait, mielőtt forró vizet locsolt az arcára. Megtörölközött és belenézett a tükörbe.

Pont úgy nézett ki, ahogyan érezte magát.

Belenyúlt a hátsó zsebébe és elővette a papírt, amin Dr. Basak száma volt. Egy pillanatig bámulta, éppen arra készült, hogy összetépje, de megállt.



Ehelyett gondosan összehajtogatta és visszatette a zsebébe.