33. rész

Sziasztok!
Sajnálom, hogy a múltkori rövidebb volt, de még csak most gyűröm le a betegséget, és ezért lett az rövidebb.:(( 
Remélem ez a fejezet tetszeni fog.:) Az elejét nem nagyon szerettem, viszont a vége kárpótolt mindenért. Valami hihetetlenül édes lett.:")
Köszönöm szépen a tetszikeket, a sok oldalmegjelenítést és Dreamynek az előző részhez a komit, ígérem, nemsokára válaszolni fogok rá.:)
Puszillak benneteket, jó olvasást <3
Judit.xx

Louis csak bámult maga elé.

„Mert egyre jobban leszel majd, ha kapni fogsz segítséget, amire tényleg nagy szükséged van, és ez sokkal többet fog érni nekem, függetlenül attól, hogy életed hátralévő részében utálni engem.” Motyogta Zayn, majd felállt, és megkerülte az asztalt. „Most pedig egyél.”

Louis arcára simította kezeit, majd egy puha csókot hintett a homlokára, mielőtt lehajolt volna, és óvatosan megpuszilta Louis hasát.

„Szeretlek, Louis.” Mondta halkan, majd megfordult, és kisétált.

A fiú lassan, de befejezte az evést, közben végig Zayn és Harry szavai jártak a fejében.

.

.

.

Harry kint ült a tetőn, míg Liam az egyik oldalán, Niall a másikon. Egyikük sem mondott semmit. Egyikük sem tudta, igazán mit is mondjon.

Mit is mondhattak volna?

Mindent hallottak, és bár a két srác gyanította, hogy Harry érez valamit Louis iránt, és talán fordítva is így van, arra egyikük sem számított, hogy ennyire mély a dolog, valamint, hogy így jön ki az egész szituáció.

Ajtónyitódásra kapták fel a fejüket, és mint kiderült, Zayn sétált ki hozzájuk. Az ablakpárkányra hajolt, majd rágyújtott. Az időközben feltámadt szél miatt nem ment a fiúkra a füst, de Harry azon találta magát, hogy feláll, és odasétál Zaynhez.

„Adsz egy szálat?” Kérdezte egy idő után.

„Ez a te ’sajnáltatom magam’ bulid?”

Harry szomorúan felnevetett. „Ja.”

Zayn átnyújtott egy cigarettát és a maradék két szálat visszadugta.

„Nem hiszem, hogy igent mondott, ugye?” Kérdezte a fekete.

Harry felsóhajtott. „Nem tudom mit vártam, hogy őszinte legyek. Nem is tudom, miért mondtam mindazokat el.”

Egy különösen nagy szívás után köhögni kezdett, és Zayn megveregette a vállát, mielőtt visszatette volna a szájába.

„Igen, elég hülyeség volt.” Értett egyet Zayn, mire Harry egyik lábát föltette az ablakpárkányra, és fejét a mögötte lévő kis oszlopnak döntötte.  

„Nem tudom, mit tegyek.” Suttogta a göndör.

„Nincs semmi, amit igazán tehetnél. Egyikünk sem.” Felelte Zayn, és nézte a fölfelé gomolygó füstöt. „Szinte mind most nőttünk fel, Harry. Egyikünk sem tudja igazán, hogy egy ilyen helyzetben mi a helyes döntés. Mi nem… nem vagyunk szakemberek. És Harry!”

„Hm?”

„Ugye tudod, hogy ez a szerelem nem fogja helyrehozni Louist?”

Harry felnézett rá.

„Mondjuk, hogy a karjaidba rohan, érted? Mondjuk ő is bevallja, hogy viszont szeret, mint te, vagy valami hasonló. Ő még mindig beteg. A szerelem nem gyógyítja meg.”

Harry visszadöntötte a fejét. „Ő beteg, nem?”

Zayn felsóhajtott. „Rá kéne venni, hogy beszéljen valakivel, mielőtt még túl késő nem lesz.”

„Túl késő?” Kérdezte Harry, és újra Zaynre nézett.

„Ezt magyaráztam neki is pár perce. Az állapota egyre rosszabb, és ha nem kap segítséget, el fogják vinni egy olyan helyre, ahol majd nem lesz választása amiatt, hogy semmit sem akar elmondani. Mindent egyedül akar megoldani, viszont semmilyen helyes döntést nem hoz, és tenni sem tesz semmit, csak sodródik az árral. Nincs jól, Harry. És a szerelmedtől nem lesz semmilyen mágikus varázslat, ami mindenre megoldást talál. Ki kell beszélnie valakivel a dolgait, aki kellőképpen tudja az olyan szituációkat kezelni, mint amilyen ez is.”

Harry hagyta, hogy agya feldolgozza a hallottakat, és ahogy múlt az idő, érezte, hogy egyre rosszabb és rosszabb lesz.

„Csak azt szeretném, hogy minden rendben legyen.” Mondta Harry, hangját a sírás fojtogatta.

„Mindannyian azt szeretnénk.” Válaszolta Zayn magához húzva a göndört.

.

.

.

Louis úgy érezte, mintha valaki nagyon fontos ember lenne, miközben körbe-körbe sétáltak a plázában vagy tizenkét biztonsági őr kíséretében, arra menve, amerre ő vagy anyukája akart.

Ők választották ezt a helyet, mivel ez volt a legnormálisabb és a legnyugodtabb a többi hatalmas plázával meg ilyenekkel egyetemben. Néhány ember megtorpant és bámult rájuk, de a biztonságiak jeges tekintettel néztek vissza, ezzel elérve, hogy a legkevesebb fotó készülhessen.

Mégis, Louis kicsit úgy érezte, mintha egy ketrecben lenne, azt se tudva, merre mennek. Jay megérezhette fia rossz közérzetét, mivel megfogta a kezét.

„Rendben, kincsem. Kezdjük valami egyszerűvel. Szeretnél először ruhákat nézni?”

Louis bólintott.

„Oké. Menjünk.”

Mindketten besétáltak az egyik kisbaba üzletbe. Louis óvatosan haladt a sorok közt, nézte az apró ruhadarabokat, néhányat pimasz idézetek díszítették, míg mást lágy pasztellszínek fedtek be, pici sapkák, apró cipőcskék, rugdalózók és sok más nem tetsző logóval.

Mindegyik dolgot megbámult, amit a babák méretére megterveztek… babák, mint amilyen az ő hasában is nőtt, ezzel még inkább alátámasztva az igazságot.

Bármi éppen aktuálisat is gondol bele, benne él, bár már csak néhány hónapig. Visszafordult az anyjához.

„Nem akarok itt lenni. Meggondoltam magam.” Mondta, hangjába igyekezett annyi kedvességet csempészni, amennyit csak tudott.

„Rendben van.” Mondta a nő, miután meglátta remegni a fia kezét, ezért kivezette őt a boltból. „Menjünk fagyit enni. Szeretnél?” Kérdezte.

A fiú bólintott. Leültek egy asztalhoz, majd Louis elmondta az anyukájának, hogy mit szeretne. „Egy perc és jövök vissza, Boo.” Mondta.

Nézte, ahogy a nő elsétál, mielőtt sóhajtva körülnézett volna. Meglátta, amint egy csapat lány őt nézi, majd látta, hogy a biztonságiak kiterelik őket. Louis intett Paulnak, aki a közelben állt.

„Szükséged van valamire?” Kérdezte a férfi, mikor odaért.

„Igen, tudnál szólni azoknak a lányoknak, hogy idejöhetnek? Nincs baj. Már csak hárman vannak.” Motyogta, és megigazította fején lévő sapkáját.

Paul egy pillanatig fürkészte a fiút, mielőtt a bólintott volna, és belebeszélt a walkie-talkiejába. A lányok levegő után kapkodtak és izgatottan ugrándoztak, mielőtt gyorsan megnyugodtak és elindultak volna. Mikor odaértek, idegesen állták körül, majd az egyik megszólalt.

„Szia, Louis. Mi ööö… mi csak ezeket szeretnénk átadni neked.”

Louis a kis zacskókra nézett, ami mindegyikük kezében pihent. „Honnan tudtátok, hogy itt leszek?”

Egy másik lány bűntudatosan hajtotta le a fejét. „Öm, anyukám itt dolgozik a plázában. Ők az én két legjobb barátnőim, szóval…”

„Oh.” Felelte.

Átadták neki az ajándékokat, amit a fiú egyesével nyitott ki, óvatosan belekukkantva azokba. A legelsőből egy kis kötött, rózsaszín pulóvert húzott elő. A másodikban egy apró, zöld, kötött sapka volt, míg az utolsóban egy pár picike, kék, szintén kötött zokni. Mindbe egy kis cetlire rá volt írva, ’Kötni Louisnak’.

Többször is pislogott, közben a ruhákat nézte, mielőtt lassan a lányokra nézett volna. „Ezeket nekem készítettétek?” Kérdezte halkan.

„Igen, um, emlékszel arra a lányra, aki egy kis kezeslábast csinált neked? Nos, nagyon tetszett nekünk és neked is, ezért egy csomóan elhatároztuk, hogy készítünk neked ilyeneket. Tetszenek?”

„Én… igen, nagyon aranyosak, köszönöm. Hány… hányan csináltok ilyeneket?”

A lányok elpirultak. „Um, van ennek egy twitter és egy facebook oldala.A twitteren eddig, azt hiszem, tizenkétezren vagyunk, és a facebookon is rengeteg like van meg ilyenek, és az emberek fel is szokták tölteni a fotóikat a ruhákról.” Válaszolt az egyik.

Louis hátranézett az anyukájára, aki kezében telefon volt. Visszanézett a lányokra. „Le akartok ülni? Anyum mindjárt visszajön, és meg szeretném mutatni neki.”

„Igen!” Sikították, mielőtt lejjebb vették volna a hangjukat. „Bocsi, igen.”

„Mi a nevetek?” Kérdezte a fiú felülve.

„Clara.”

„Melanie.”

„Trish.”

„Tudnátok kérlek egy twittert mondani?” Kérdezte és elővette a telefonját.

Mind a négyen a telefon fölé hajoltak, és Louis legördített a lap aljára, képeken é képeken, amiket az aranyos rajongók kötöttek neki és a gyermekének. Szó szerint nem tudta elhinni.

„És ezeket mind magatoktól csináljátok?”

„Aha.”

„Elképesztő.”

Felnézett az anyukájára, aki már letette a telefont, és úgy tűnt, már a fagylalt megrendeléseket várta. Azután lenézett az ajándékokra, amik gondosan az asztalra voltak helyezve, és lassan végigsimított a rózsaszín pulóver puha anyagán ujjával.

„Be fogom követni őket.” Motyogta, majd hozzátette, „És titeket is, srácok. Mondjátok a twittereiteket.”

Mindhárman izgatottan mondták el neki, és Louis úgy érezte, mintha egy kis boldogság csomagot kapott volna, ami beragyogta, amiért ilyen sok ember volt, aki törődött vele, és amiért cserébe ennyi embert képes boldoggá tenni ő is.

„Louis, kicsim, mi ez az egész?”

Felnézett, és Jay állt az asztal mellett a fagylaltokkal.

„Anyu, nézd, miket kaptam! Baba cuccok, és úgy hívják ezeket, hogy Kötni Louisnak!”

Jaynek elállt a lélegzete, leült Louis mellé, és megnézte az ajándékokat.

„Lányok, ezek gyönyörűek.”

A nő visszanézett Louisra, akinek egy hatalmas mosoly volt az arcán. Egy valódi mosoly, ami túl ritka volt az utóbbi időkben.

Szinte sugárzott.

.

.

.