38. rész

Sziasztok!
Sajnálom, hogy megígérem ezt a hétfői napot, de mindig kedd lesz belőle:(( Nem tudom pontosan melyik nap is fogom hozni a kövi részeket, mivel hétfő esténként 6-7 fele esek haza hulla fáradtan, de a hétfő/kedd tuti biztos!:)
Hát, nem is tudom, mit lehetne ehhez a részhez hozzáfűzni, sajnos még mindig nem lélegezhetünk fel Lou helyzetét figyelve:(( Már én is nagyon várom, hogy javuljon szegénykém állapota:(
Köszönöm szépen a rengeteg oldalmegjelenítést és a komikat, nem is tudjátok, milyen jól esnek, köszönöm <3
További jó olvasást a fejezethez, puszillak benneteket :*
Judit.xx

„Oké, Lou, akkor visszamegyünk a lakásba. Ez így rendben van?”

„Igen, nagyon tutkerály.” Válaszolta Louis egy apró mosoly kíséretében. „Én most alszok egyet, oksa?”

„Jó éjszakát, Lou. Szeretlek.”

Louisnak épp’ csak annyi energiája volt, hogy bólintson, mielőtt mély álomba zuhant volna.

.

.

.

Bármikor is kelt föl Louis, csak sikoltozott és üvöltött, megtámadt bármit, ami hozzáért és eltűnt.

.

.

.

„Folyton hány! Ne adjunk neki valamit? Nem tudom, mit csináljunk!”

.

.

.

Valaki az ujjaival tincsei között szánkázott, újra, és újra, és újra. És ez jól esett neki.

.

.

.

„Én vagyok az, Harry. Én tartalak most téged oké, Louis? Biztonságban vagy. Foglak, biztonságban vagy.”

.

.

.

Louis ismét magához tért, a feje kóválygott, szemei fátyolosak voltak. Pislogott néhányat, hogy élesedjen a látása, és mikor rájött, azonnal észrevette, hogy függőlegesben van.

Lenézett, és megállapította, hogy egy széken volt. Kezei el voltak fehéredve, úgy szorította a karfát. Még mindig az öltönyt viselte… múlt este óta?

Végül felnézett, és egy kényelmesnek tűnő irodában találta magát. A padlót végig szőnyeg borította, világosbarna bútorok voltak elszórtan. Jobb oldalán egy hatalmas könyvespolc foglalt helyet, telis tele könyvvel, míg balján egy hatalmas krémszínű kanapé nézett ki hihetetlenül hívogatónak.

„Mr. Tomlinson?”

Louis tekintetét arrébb vezette, és csak akkor vette észre Dr. Omart, aki az asztalánál ült, körülötte pedig szanaszét hevertek a papírjai. Kezével óvatosan elengedte a szék karfáját, és az ölébe akarta rakni azokat, mikor jobb karja ellenállásba ütközött. Lenézett rá, és meglepetten állapította, hogy egy intravénás cső csatlakozik hozzá.

„Dr. Minnie vezette beléd, hogy segítsen. Kicsit ki voltál száradva.”

Louis kinyitotta a száját, és összehúzta szemöldökét a rossz szájízre.

„Valamint hánytál is egy keveset.”

A fiú azonnal észrevette a bizonyítékát, ami a zakójára volt száradva.

„Senkinek sem hagytad, hogy átöltöztessenek.”

Louis a homlokát ráncolta.

„Amíg valahogy meg próbáljuk megtisztítani a ruhádat, addig talán küldök valakit, hogy hozzon egy kis teát vagy rágót, hogy segítsen minél előbb eltüntetni neked a rossz szájízt.”

Louis bólintott, mire Dr. Omar felvette a telefont, üzenetben elküldve a kérését.

„Rendben van. Elintéztem.”

„Hol vannak a fiúk?” Kérdezte Louis reszelős hangon.

„Mikor utoljára láttam őket, még itt voltak. Kétlem, hogy elmentek volna. Mind nagyon ragaszkodnak hozzád. Meg kellene kérnem Harry, hogy hozzon neked néhány tiszta ruhát.”

Louis ismét bólintott, mire a fiatalos orvos egy új üzenetet küldött.

Ezután a fiúra meredt egy kis ideig, aki állta a pillantását.

„Hogy érzed magad?” Kérdezte végül. Louis csak vállat vont, őszintén még ő sem tudta a kérdésre a választ.

„Rendben. Sok minden történt. Meg tudod mondani, mikre emlékszel?”

Louis félre vezette a tekintetét gondolkozás közben, és szabad kezével óvatosan végigfuttatta ujjait az intravénás csövön.

„Emlékszem,” Megköszörülte a torkát, „Emlékszem, hogy fölhívtam magát. Ki voltam akadva és fölhívtam. Harry emelt föl, majd azt hiszem, elaludtam. Ennyi.”

Kopogtattak az ajtón, és egy nővér jött be egy csészét tartva, amit látva Louis remélte, hogy tea van benne.

„Mentás. Annak érdekében, hogy minél hamarabb rendbe jöjjön a gyomrod.” Mondta a nő halkan.

Louis köszönetképpen bólintott, majd elvette, leemelve a műanyag fedelet megfújta a forró folyadékot. Óvatosan belekortyolt, halkan sóhajtott, mikor a meleg ital lement a torkán, figyelembe véve az undorító szájízt, amit a tea mellett érzett.

„Emlékszel, miért hívtál?” Kérdezte Dr. Omar, miután várt egy pillanatot, hogy Louis nyugodtan tudjon inni.

A fiú bólogatott.

„Kérlek, mond el, ha tudod.”

Louis ellenállt a kísértésnek, hogy ujjaival összeroppantsa a poharat, helyette vett pár nyugodt lélegzetvételt.

„Mindent meg akartam állítani magam körül. Azt akartam, hogy kevésbé fájjon.”

Dr. Omar bólintott. „És még mindig szeretnéd, hogy segítsek?”

Louis pislogott, majd hosszú ideig bámult az orvosra.

„Igen.” Válaszolta végül.

Nem tudta többé egyedül csinálni. Nem működött. Azt akarta, hogy jobb legyen.

.

.

.

Harry elfordította tekintetét a plafonról, majd néhány perc múlva újra elkezdte bámulni.

„Hívd össze kérlek a csapatot.” Kérte halkan Pault, aki velük szemben helyezkedett el a falnak dőlve, karba tett kézzel.

Mindegyik fiú egymásra nézett, ezzel sugallva a beleegyezésüket.

Harry szó nélkül felállt, és a többiek követték.

Ahogy kérte, Paul azonnal összehívta a többieket.

.

.

.

Louisnak itt volt az ideje, hogy azon gondolkozzon, hogyan is mondja el, miként kezdődött ez az egész. Ez nem olyan volt, mint mikor a lányoknak, a srácoknak, Paulnak vagy akár a managementnek mondta volna.

Ez az ember tudta, mit kell tennie ilyen helyzetekben.

Ez nem lenne teher.

„Én… megerőszakoltak. Így lettem terhes.”

Dr. Omar arckifejezése nem változott.

Még mindig barátságos volt.

Louis biztonságban érezte magát.

„Mond el, mit szeretnél első lépésként. Minden, amit itt nekem elmondasz, a te döntésed.”

Louis lehelyezte az üres poharat a lábai közé.

Biztonságban érezte magát itt.

.

.

.