37. rész

Sziasztok!
Bocsánat, hogy egy napot késtem, csak sajnos tegnap késő este értem haza és a fáradtságtól már azt sem tudtam, merre vagyok.:/
Köszönöm szépen a sok komit és az oldalmegjelenítéseket, hihetetlenek vagyok, nagyon imádlak titeket <3
Ez a rész tele lesz izgalommal és történésekkel, és bár nem a jó értelemben, azért remélem, tetszeni fog nektek.:))
Jó olvasást, puszillak benneteket :*
Judit.xx

Már körülbelül két órája vezethetett, megállás nélkül, mindenre gondolva és semmit sem érezve.

.

.

.

Valamikor megállt egy benzinkútnál, hogy mosdóba tudjon menni, közben pedig teletöltötte a tankot és vett egy csomag sütit. Gyorsan elmajszolta azt a parkolóban, mielőtt tovább indult volna.

.

.

.

Az egész területet végigvezette, mielőtt bekanyarodott volna a régi parkhoz, ahová Harryvel jártak jó néhány alkalommal.

Leparkolt az autóval, ülését kicsit hátrébb húzta, majd miután bezárta magát, lerugdosta magáról a cipőjét.

A hasa egyszer csak vibrálni kezdett.

A baba újra megmozdult. A kisfia újra mozog. Az, aki a hasában él, megmozdult. Vajon rúgott egyet? Elfordult? Vagy csuklott? Valószínűleg képes lenne megmondani, ha a gyermeke csuklana.

A gyermeke.

Az ő gyermeke.

Remegni kezdett és előrehajolt, zihálva vette a levegőt, de még így sem érezte, hogy elegendő oxigénhez jutna a szervezete, nem tudott lélegezni, melege volt, izzadt, remegett, azt mondták, azt mondták neki, hogy hív… nem, nem volt rá képes, mindannyian annyira dühösek voltak rá és ez az ő hibája volt, nem ment neki-

Ügyetlenül nyúlt a telefonjáért, és mikor bekapcsolta, az azonnal rezegni kezdett a nem fogadott hívásokat és üzeneteket jelezve, ám mindezzel nem tudott foglalkozni jelen pillanatban. Szüksége volt… szüksége volt…

Megragadta a farzsebében lévő tárcáját, és kivett belőle egy kis névjegykártyát, hogy az ott lévő telefonszámot azonnal hívni tudja.

Néhány csengés után Dr. Omar vette föl.

’Hello, tessé-

„Mit tegyek, hogy megállítsam?” Zihálta Louis.

’Rendben, kérem, mondja el, ki maga és merre van. Csak a nevét és a tartózkodási helyét.’ Válaszolta a férfi gyengéden.

„Louis vagyok, Ön mondta a kórházban… Ön mondta, hogy hívjam fel. Maga egy pszi- pszi- pszichiáter, ugye?” Kérdezte a fiú és egyre nehezebben lélegzett.

Még mindig nem kapott elég levegőt.

’Ah, Mr. Tomlinson. Igen, én vagyok. Meg tudja mondani, most hol van? Van ott valaki magával?’

„Nem, nincs, egyedül vagyok. A parkban vagyok, de kérem, mondja el, hogy tudom megállítani!” Kérte Louis újra.

’Mit akar megállítani, Louis?’

„Ezt a fájdalmat. Kérem, állítsa meg, vagy mondja el, hogyan kell csak egy kicsit, éppen csak, hogy tudjak újra levegőt venni, segítsen, hogy újra embernek érezzem magam és meg tudhassam állítani ezt a félelmetes érzést. Kérem,” Zokogott, „Kérem, mondja meg, hogy tudom megállítani. Nem bírom… nem bírom megállítani.”

Louis kezdett hiperventillálni, remegett és a légzése olyan egyenetlenné vált, hogy alig tudta tartani a telefonját.

’Louis, azt akarom, hogy figyelje a légzésemet, valamint próbálja meg utánozni azt. Próbálkozzon és tartsa a ritmusomat. Meg tudja nekem ezt csinálni?’ Kérdezte az orvos.

„I-igen.” Válaszolt a fiú, reszelős hangon.

Meghallotta az orvost lélegezni, egy egyszerű mintát, hosszú levegőt be, hosszú levegőt ki.

Hosszú levegőt be, hosszú levegőt ki.

Hosszú levegőt be, hosszú levegőt ki.

’Nagyon jó, Louis. Nagyon jól csinálod. Itt vagyok Dr. Minnie-vel, mert megérkezett a kartonja, szólni kéne valakinek, aki érte tud jönni.’

„H-Harry. Hív-hívja Harryt.” Mondta Louis még mindig zihálva.

'Oké. Lélegezzen továbbra is ugyan úgy, ahogy én tettem. Itt maradok a vonalban, és Önnel együtt csinálom. Ez rendben van?’

„I-igen.”

Louis lehunyta a szemeit, és tartotta a ritmust.

Hosszú levegőt be, hosszú levegőt ki.

Hosszú levegőt be, hosszú levegőt ki.

Be és kilélegzett, és csak hallgatta saját magát, mikor kopogtak az ablakán. Harry volt nekidőlve, mire Louis remegve nyitotta ki neki a kocsi ajtaját.

A göndör átsétált az anyósülés felőli oldalra és beült a fiú mellé.

„Fölhívtam. A pszichiátert.” Motyogta Louis álmosan, miközben mélyeket lélegzett, tartva az állandó ritmust.

’Harry van ott?’ Kérdezte Dr. Omar, mire a srác egy halk igennel válaszolt. ’Beszélhetnék vele, kérem?’

Átadta a telefont, és fátyolos tekintettel nézte, amint Harry a telefonba beszél, valószínűleg róla, de túl fáradt volt és túlságosan is ügyelt a légzésére, hogy bármit felfogjon a körülötte lévő dolgokból. A telefont visszanyomták a kezébe.

’Louis, hogy érzi magát. Milyen a légzése?’

„Fáradtan. Már jobb.”

’Ez remek. Nagyszerű munkát végzett, elhiszem, ha most fáradt. A sok munkától van. Azt akarom, hogy feküdjön le aludni, rendben? Ne harcoljon az alvás ellen, és amint felébredt, jöjjön el hozzám. Ez mind rendben van?’

„Igen, rendben van. De én nem vagyok őrült.” Motyogta.

’Nem, Louis, sosem mondtam ilyet. Aludjon jól, később találkozunk. Hívjon, amint felébredt és szüksége van rám újból, rendben?’

„Oké.”

Mikor a vonal megszakadt, kicsúszott a telefon a kezéből, bele az ölébe. Hallotta Harryt kiszállni a kocsiból, ezért kinyitotta a szemét és figyelte őt, amint megkerüli a kocsit.

„Lou?”

„Hm?”

„Megérinthetlek?”

„Igen.”

„Fel foglak emelni, oké?”

Louis bólintott, és érezte, amint Harry karjai a lába és a háta alá csúszott, belehajolt az érintésbe, mikor a fiú cipelni kezdte valahova.

Harry annyira erős volt.

„A fiúk a kocsiban vannak, oké? Most visszamegyünk a szállodába.”

„Nem, haza akarok menni.” Suttogta Louis.

A fiú érzékelte, hogy megváltoztatták az irányukat.

„Oké, Lou, akkor visszamegyünk a lakásba. Ez így rendben van?”

„Igen, nagyon tutkerály.” Válaszolta Louis egy apró mosoly kíséretében. „Én most alszok egyet, oksa?”

„Jó éjszakát, Lou. Szeretlek.”

Louisnak épp’ csak annyi energiája volt, hogy bólintson, mielőtt mély álomba zuhant volna.

.

.

.