54. rész

Sziasztok!
Itt is vagyok a Lana által fordított résszel, nekem nagyon elnyerte a tetszésemet,tiszta adrenalin az egész:D Reméljük nektek is tetszeni fog:3
Elnézést a késői órákért, hogy csak most frissítek, de most értem haza,és amint felraktam nektek a részt, rohanok tovább csinálni az itthoni cuccokatxd :/
Nagyon szépen köszönjük a rengeteg komit, hihetetlen jól esnek :3 
Nem pofázok tovább, kellemes olvasást :*
Puszillak titeket,
Judit.xx

A feje folyamatosan csöngött, tompa fájdalmat érzett a hasában, ami egyre csak növekedett, majd szúró, égető érzés is támadt mellé, alig tudott lélegezni, de… nem hátrált meg. Eleanort lent bántották, és a lánynak szüksége volt rá. A családjának szüksége volt rá. Harrynek, aki iránt végre beismerte az érzelmeit, szüksége volt rá. És a babának… a babájának is szüksége volt rá.

Szóval harcolnia kellett. Nem számít, hogy milyen fáradt is volt, a francba is, harcolnia kellett. Lyle újra támadásba lendült, azonban Louis kitért az ökle elől, a másik falhoz simulva.

Tenyereivel Louis oldalára támaszkodott.

„Nézzenek oda, azok a reflexek!” mondta Lyle, és lemosolygott a fiúra, azonban Louis gyorsan cselekedett, és az orrába fejelt.

Lyle felkiáltott, hangosan káromkodott, és visszatántorodott. Orrához nyúlva kezéhez vér tapadt, de Louis újra mozdult, ökölbe szorított kezével a férfi arcába ütött. Lyle pontosan odaesett, ahova Louis kiszámította, így a fiú egyből az éjjeliszekrényhez lépett, kivéve belőle a kést, és az ajtóhoz futott, azonban Lyle megfogta a bokáját.

Louis az oldalára fordult, mielőtt nagyot zuhant volna a földre, és Lyle húzni kezdte volna be.

„Engedj el!” kiabált Louis, másik lábával a férfit rugdosta.

Lyle egy pillanatra elengedte, de a következőben már a karjánál fogva emelte fel, így nem hagyva lehetőséget a menekülésre, majd erősen rázni kezdte őt.

„Elég ebből, megértetted?!” kiabált, és Louis érezte, hogy az ereje kezdi elhagyni.

Őszintén, hogy nyerhetne? Semmi esélye sincsen…

Lyle újra az ágy felé kezdte rángatni, majd oda dobta. „Ülj fel.” mondta, és Louis engedelmeskedett, érezte, ahogy a zsebkés a bőrébe váj.

„Nézzenek oda” vonta fel a szemöldökét, megsimítva Louis arcát. „Nem akartalak bántani. Csak annyit kell tenned, Tommo, hogy engedelmeskedsz. Ennyi. És akkor nem esik bajod, annyira, rendben?” egy csókot nyomott Louis ajkaira, de ő elfordította a fejét.

Lyle szorítása erősödött. „Rendben?” Louis egy pillanatra elképzelte magát hallottan, talán csak az az egyetlen esélye a nyugalomra.

„Rend…”

Hangos sikoly hallatszott a földszintről, olyan fájdalmas és éles, hogy Louis maga köré fonta a karjait.

„Laney!” kiáltott Lyle, és már kint is volt az ajtón, mielőtt Louis pisloghatott volna.

Louis nagyra nyílt szemekkel nézett a nyitott ajtóra. Gyorsan felállt, de a következő pillanatban már görnyedt is össze. Fájt neki. De tovább kellett mennie, szóval úgy tett.

Gyorsan és halkan ment, próbálva figyelni a saját lélegzetére. Valaki a földszinten sírt.

„Itt vagy, te kis ribanc. ” egy másik sikoly hallatszott, majd öklök csapása.

Louis felgyorsított, ahogy leért a lépcsőn egy komplett jelenetbe csöppenve. Laney, gondolta abból, ahogy Lyle hívta őt, a földön, magzat pózban feküdt. Az arcán és a karján lévő bőr piros volt és égett, a vízforraló a konyhából mellette feküdt. A nappaliba érve látta, ahogy

Lyle fojtogatja Eleanort, és az isteneit, látta már a filmekből, hogy mire készült; ki akarta törni a nyakát, és az nem történhet meg.

„Veled megyek” lihegett, és Lyle felnézett, észrevéve őt. „Csak engedd el őt, és…ne öld meg.”

Eleanor szemeiben elképesztően nagy félelem volt, így elfordította róla a tekinteét, inkább Lylera meredt.

„Kérlek, csak engedd el. Engedd el.” könyörgött Louis, és figyelte, ahogy a lány ajkai kékekké válnak.

„Jó választás.” mondta, és szorított a fogásán, mire El elájult.

„Ne!” sikított Louis, mire Lyle felemelte a kezeit, engedve, hogy a lány elterüljön a padlón.

„Csak alszik, Louis. Mire felébred már messze leszünk.”

Louis kezét a mellkasára rakta, a másikat pedig a hasára, próbálva rendesen lélegezni.

„Hagy…hagy vegyem fel a cipőmet, fent vannak.” lihegett, eltávolodva Eltől és Lyletól, oda, ahonnan jött. Lyle a még mindig síró Laneyhez ment, felsegítve őt.

„Shhh.” csitította, miközben magához ölelte.

Louis megfordult, és felment az emeletre, megragadva a cipőit. Valahogy a fájdalom csak erősödött, pedig eddig is szörnyen fájt. Halkan feljajdult.

„Jól döntöttél, Tommo.”

Louis megugrott, nem hallotta a férfi lépteit. Megfordult és ránézett.

„Laney tényleg megsérült, szóval sietnünk kell. A cipődet vedd fel a kocsiban.”

Louis bólintott. Lyle rámeredt, és Lou esküdni mert volna, hogy látta az őrületet a szemében.

„Menjünk, Tommo…, hogy elkezdjünk együtt egy új életet.”

Lyle közelebb mozdult, lehajolt, és egy puszit nyomott Louis ajkaira, miközben a fiú a hátsó zsebébe nyúlt. Becsukta a szemét, ahogy előhúzta a kést. Az öklébe zárt pengét óvatosan végighúzta a férfi oldalán, mígnem megállt egy ponton, egy picit a csípője fölött.

Bepozícionálta a pengét.

A kés a húsába vájt.

Lyle nem mozdult.

„Mi a…”

Louis kihúzta az éles tárgyat, majd újra szúrt, ezúttal az alhasába. Lyle hátratántorodott, tágra nyílt szemekkel. A vér átszivárgott az ujjain, ahogy próbálta minél jobban szorítani a sebet.

„Tommo…”

„Ne hívj így.” suttogta, az ő szemei is tágan meredtek előre. A keze, amelyik fogta a kést, remegett, és Lyle vére csöpögött a végéről.

„Te leszúrtál..”lihegett Lyle. „Te leszúrtál.” ismételte újra meg újra, még térdre nem esett.

Louis lenézett rá. Megtenné újra. Megtenné. De talán jobb lenne, ha itt hagyná Lylet, elvérezni saját magában.

„Nem vagyok a tiéd.” mondta óvatosan, és kihátrált a szobából, majd becsukta az ajtót.

A folyosó előtte elhalványult és forogni kezdett, de megrázta a fejét, és lassan a lépcsőhöz ért.

Segítségre volt szüksége.

Eleanor még mindig ájultan feküdt a padlón, Louis pislogott, majd meglátta Laneyt is. A lány nehezen lélegzett, és egy pillanatig Louis őt is le akarta szúrni.

Újra pislogott, és végül figyelmen kívül hagyta, és mozogni kezdett. Lyle valahova elrakta a telefonjukat, Eleanor pedig nem látta jelentőségét az otthoni telefonnak, ha van neki saját, szóval Louis kitámolygott. Sötétebb volt. A nap ment le, és minden olyan csendes volt. Louis combjai nedvesek voltak és melegek. Valószínűleg vérzett.

Fájt.

A járda hideg volt a fáradt lábainak, megállt, a cipői még mindig a kezében voltak, majd később felveszi. A szomszédhoz sétált, becsöngetve, és türelmesen várt.

Az ajtó kinyílt, és Louis egy kamasz lánnyal találta szembe magát, akinek ajkai sikolyra nyíltak a látványra.

„Úristen, Úristen…Anya, ANYA!” kiáltott, és egy nő jelent meg.

„Ó” mondta, ahogy meglátta Louis kezében a kést.

„Elnézést a zavarásért, csak szükségem lenne egy telefonra, hogy segítséget kérjek.”

„Oké.” válaszolt, majd védelmezően a lánya elé állt. A szemei most a fiú nyakán lévő sebekre vándorolt.

„Édesem, menj és hozz egy takarót, és a telefonomat kérlek.”

A lány még egy utolsó pillantást vetett Louisra, majd elrohant.

„Fiatalember, maga sokkos állapotban van, el kell dobnia azt a kést, menni fog?”

Louis a kezében tartott késre meredt.

Lassan lazított a szorításán, egészen addig, ameddig a penge nem koppant a járdán.

Kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit, amikor az eddiginél is nagyobb fájdalom hasított belé, és egyszerűen elájult.

.

.

.

Amikor felébredt a nappali…padlóján feküdt? Valami puha volt a feje alatt, és egy takaró volt köré tekerve, és, Istenem, a hasa égett.

„Igen, egy terhes férfi, erősen vérzik, tele sebekkel, és a szomszédból jöhetett. Nem tudom, mi történt, de nagy fájdalmai vannak. Úgy tűnt, sokkos állapotban van. Jess, vegyél még törlőkendőt, és töröld meg a homlokát.”

Nem ismerte fel, hogy ki beszél, vagy hogy hol van, és a fájdalom nem segített abban, hogy gondolkozzon. Valami hideg ért a homlokához, és megremegett.

„Fáj.” tört fel.

„Anya, azt hiszem ébredezik.”

Louis kinyitotta a szemét, mire egy kamasz lányt és egy anyukát látott.

„Szia Louis, én Dianne vagyok, A házamhoz jöttél, a szomszédból?”

Louis zilált. El!

Próbált felülni, de képtelen volt rá.

„Shh, kedvesem, csak lélegezz…”

„Nem-nem, a barátom, ő is megsérült, fojtogatták.” lihegett, és wow, alig mozdult meg, máris úgy érezte, hogy mély álomba merül.

„Helló? Igen. Felébredt, zavarodott és gyenge. Mit tegyek?”

Louis becsukta a szemeit, vett pár mély levegőt, várva, hogy a fáradtság, és a szédülés elmúljon, de az nem történt meg. Egy újabb fájdalom löket hasított felé, és ő feljajdult.

„Oké, hallasz engem? Meg foglak érinteni alul.”

Louis kinyitotta az ajkait, hogy mondjon valamit, azonban úgy tűnt, hogy az ajkai összeragadtak. Összeszorította a kezét, ahogy megérezte az érintését.

„Ó, igen, vérzik.” válaszolt Dianne, úgy tűnt le van sokkolva.

„Úristen.” mondta a lány a másik oldaláról, és Louis kényszerítette magát, hogy kinyissa a szemét.

„Nem tudom megmondani mennyire, de egyértelműen vérzik. Azt is említette, hogy másik is megsérültek, úgyhogy kérem küldjön több mentőst. Mennyi? Emlékszel rá?”

Louis pislogott, és megpróbált megfordulni, talán ha pozíciót vált lelassíthatja a gyerek halálát…és az övét.

„Louis, hallasz engem?” kérdezte Dianne, és Louis becsukta a szemét.

Még nagyobb fájdalom hasított belé, és felsikított. Hogy fájhat ennél jobban?

„Sietniük kell, kérem. Egy késsel jött ide, és azt mondta, hogy a barátját fojtogatták, és szerintem ők még mindig a másik házban vannak.”

„Anya, mit kéne tennem, um, hozzak nekik vizet?”

Dianne bólintott, a lány pedig gyorsan elszaladt a konyhába. Louis kiszállt a beszélgetésből.

Ez nem volt nehéz, hiszen amúgy is az ájulás szélén állt.

Ez az utolsó tudatos pillanata?

Fel fog még ébredni valaha?

Maga köré fonta a karjait, és vállat vont, majd hagyta, hogy a sötét újra maga alá temesse.